Riadalom és rendeződés

Leánder és Lenszirom (Nemzeti Színház) Gabnai Katalin, 2020. október   Vagy tizenöt évvel...

Baljós pár

Rómeó és Júlia (Pesti Magyar Színház) Stuber Andrea, 2020. október   Eperjes Károly nem...

Etikus zsiványok

Rumcájsz (Budapest Bábszínház) Gergics Enikő, 2020. október     Nem nagyon lelkesített...

„Nekem a bábszínház nem kompromisszum”

Beszélgetés Varga Borival Turbuly Lilla, 2020. október   Varga Bori 2018-ban végzett a...

Hannaléna a Kárpátok alatt

Az Üveghegyen túl (Álomzug Társulás) Gabnai Katalin, 2020. szeptember   „Elérhető kultúra a...

Újramici

100+1 holdaspagony (Stúdió K Színház) Gabnai Katalin, 2020. szeptember   Báb-színház nagy...
Szárnyat igéz – Az Üvegtemplom (Soltis Lajos Színház)

Szárnyat igéz – Az Üvegtemplom (Soltis Lajos Színház)

Szárnyat igéz – Az Üvegtemplom (Soltis Lajos Színház)A cigányok eredetmondájának számos bűbájos meséje van. Személy szerint nekem a zsákos a kedvencem. Az arról szól, hogy amikor az Úristen a javakat adta a különböző népeknek, mindnek beletett a zsákjába ezt-azt. Hanem a cigányok annyira szegények voltak, hogy zsákot sem tudtak vinni a porciózáshoz. Mondta erre az Úristen, hogy akkor ő a többi népek zsákjába elosztva beleteszi azt is, ami a cigányoknak jár. Mentek aztán a cigányok a többi népekhez a jussukért, de hiába, nem kaptak semmit. Azóta lopkodják vissza mindenhol a maguk részét.
A Soltis Lajos Színház Az Üvegtemplom című előadása a cigány mitológia egy másik legendáját idézi, amely szerint a cigányok valaha madarak voltak, s a szárnyaik vitték őket szerte a világba. Nem szorosan ehhez a dalban megénekelt mondához kötődik a Benkő Ágnes – Sipos László – Stangl Franciska írta laza történet, mindenesetre ez is egy eleme az összművészeti kalandnak. Zene – több kanna is játszik hangszerként -, ének, tánc és pikareszk mese révén elevenedik meg előttünk egy cigány trupp kalandos élete, vagy életének kalandja. Talán vándorcigányok, talán mutatványosok, mindenesetre több generáció természetes elegye, még ha a Soltis Lajos Színház társulatának összetételéből adódóan mind fiatalok is.

Szárnyat igéz – Az Üvegtemplom (Soltis Lajos Színház)A celldömölki Soltis Lajos Színház több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza – ha elnevezésében és székhelyében történt is változás azóta -, színtanodát, vagyis felnőtt és gyermek stúdiót működtet, s vagy kéttucatnyi darabot tart repertoáron, zömmel gyerekeknek szóló előadásokat. Évek óta játsszák Az Üvegtemplomot is, amely sokat köszönhet annak, hogy írója-rendezője-koreográfusa-zeneszerzője, jelmeztervezője-színésze, Benkő Ágnes az érdeklődése nyomán autentikusan használ cigány dalokat.

A kiinduló történet szerint a cigányok esküvőre készülnek – a menyasszony anyja (Benkő Ágnes) épp teregeti ki a függönyfátyolt -, a férfinépség kapatosan állít haza, négykézláb. A vőlegény sértődött, mert hiába várta a menyasszonyt a pataknál, s ekkor az ábrándos lelkületű eladó lány kapcsán mesemondásba torkollik a nagy nap reggele. Az ifjú legény, Káló és barátja, a talált gyerek, Tupka elindulnak kiszabadítani a világszép Ánát, aki az Üvegtemplom lidércének csapdájába és fogságába esett. Egy öreg cigányasszony megjósolja, mi történik majd az úton, a jóslat persze talányos, ahogy kell. Ezután a fiúknak útját állja egy kobold, a továbbhaladáshoz meg kell felelni az ő találós kérdéseire. Amikor hőseink eljutnak az Üvegtemplomig, a lidérccel is szembe kell szállni, s a lidérc szimbolikus személy, amennyiben átváltozik Káló apjává, aki mogorván gyászolja egykori asszonyát, Káló anyját. Szépen koreografált harcművészeti betét keretében vívnak meg a felek. Végezetül minden viszonylag jóra fordul. Ána természetesen kiszabadul, s egy váratlan fordulattal szív a szívre rátalál, csak nem arra, hanem másikra. Káló – mint szabad madár – tovább vándorol.

A celldömölki játszók nyolcfős csapata enyhe, egyáltalán nem bántó amatőr ízzel és meggyőző kedéllyel adja elő a némiképp elnagyoltnak ható történetet. Amikor a nézőtéren gyűlik a közönség – hétvégi az előadás, tehát a gyerekek nem iskolai terelésben, hanem családdal érkeznek, amitől türelmesebbnek és fegyelmezettebbnek érződnek -, a társulat már a színen időz, belakja a teret és kölcsönös megfigyelést folytat a nézőkkel. Könnyen utazó a produkció, kevés tárgyat igényel. Asztal, ülőalkalmatosság, egyötöd-Trabant (motorháztető és ajtó), hinta, budi festett madarakkal, vájdling, kannák. És még az az ágas kabátka, amelyet az erdei Koboldot gólyalábakon játszó Piller Ádám stúdiós visel, akiben van valami megragadó, tenyeres-talpas báj. A legtöbb színpadi készséget a Kálót adó B. Péter Pál, valamint a Vaskakasból érkezett vendég, Bora Levente mutatja, de az előadás legfőbb erényének úgyis a közös lendület és összehangolt játékkedv bizonyul.
Az egy órát sem kitevő röpke zenés mesejáték azt az érzést hagyja maga után, hogy nemcsak könnyű, élvezetes nézői élmény volt, de valamit hozzátett ahhoz is, hogy tudósabbak és empatikusabbak legyünk a romákkal kapcsolatban. Hiszen az integráció, a be- és elfogadás a megismeréssel kezdődik.

Szárnyat igéz – Az Üvegtemplom (Soltis Lajos Színház)Stuber Andrea

Az Üvegtemplom (Soltis Lajos Színház)

Írta: Benkő Ágnes, Sipos László, Stangl Franciska

Díszlet: Marton Miklós – B. Péter Pál – Benkő Ágnes

Jelmez: Sz. Bertalan Edit

Zene: Benkő Ágnes, Bora Levente, Pap Gábor

Koreográfus: Benkő Ágnes

Rendezte: Benkő Ágnes

Játsszák: Boznánszky Anna, B. Péter Pál, Bruckner Roland, Benkő Ágnes, Piller Ádám, Szalai Szabolcs, Ziembiczki Dóra, Bora Levente

2015. október 4., Budapest, Eötvös10., 40 néző

Drágán add az életed – A napisten unokája és a tengeri sárkány lánya (Simorág TánCirkusz)

Drágán add az életed – A napisten unokája és a tengeri sárkány lánya (Simorág TánCirkusz)

Drágán add az életed - A napisten unokája és a tengeri sárkány lánya (Simorág TánCirkusz)„Tánc – fizikai színház – cirkusz” – olvashatjuk a Simorág TánCirkusz előadásának összefoglalójában. Izgalmasan hangzik a kihívás, hogy miként lehet elmesélni egy összetett történetet ezeken a gyerekek által csak felületesen ismert formanyelveken. Mert ezt a három műfajt egy negyedikkel, a gyerekelőadással próbálják ötvözni.

A napisten unokája – rögtön felismerjük a ruhájára varrt szimbólumok alapján – vadászgat. A helyszín meghatározásában a játéktér két oldalán felállított vászon van segítségünkre, amelyre alkalmanként erdőrészletet, japán pagodát, tengert vagy valamilyen jellemző mintázatot vetítenek. Ha ennek ellenére elveszítenénk a fonalat, az aláfestő zene ad útmutatást. Élőzenét hirdetnek, és aki jazzbandára számít, nem fog csalódni, bár csak egyetlen ember áll a rendezői jobbon: Vázsonyi János looperrel megbolondított szaxofon-, dob- és egyéb hangszeren előadott játéka akkor is lekötne, ha a színpadon nem lenne mit nézni.
De persze van, mindig van, gyakran több is a kelleténél. Ha megpróbáljuk beleélni magunkat a címben jelzett szerelmespár intim kettősébe, a színpad másik oldalán rögtön magára vonja a figyelmet a sárkánylány két segítője, pajtása, aki akrobatikus játszadozással szórakoztatja egymást, míg a románc bonyolódik.
Drágán add az életed - A napisten unokája és a tengeri sárkány lánya (Simorág TánCirkusz)Na de haladjunk a cselekmény mentén. A történet a színlap szerint japán mesékre épül, de európai toposzokat ugyanúgy megtalálunk benne. A magányos vadászt (Vincze Márton) elbűvölő lány (Simor Ágnes) babonázza meg. A lánynak nyoma vész, a vadász hiába keresi. A vadász titokzatos segítők révén behatol a lány elérhetetlennek hitt birodalmába. Viharba kerül, majd kiköt a tengeri sárkány várában. A fiatalok egymásra találnak (talán egybe is kelnek?), ám a vadász az előzetes tiltás ellenére kinyitja a jegyajándékként kapott korona alakú szelencét(?), így égszakadás és földindulás közepette a birodalom kiveti magából. A kedvesétől kapott kendő azonban elvezeti őt egy félelmetes sárkányhoz. Harcolni kezdenek, de nem bírnak egymással. A vadász a szörnyeteg hátára pattan, felszállnak a levegőbe, majd fény derül a titokra: a legény alakváltó menyasszonyán lovagol. (Vajon a szelence kinyitása tette a lányt sárkánnyá? Vagy mindig is az volt? Esetleg hol ez, hol az? Nem egyértelmű.) Egymásra találás, boldog (és meglepően hirtelen) vég.

TánCirkusz produkciója valóban nem próbál több lenni, mint táncszínház, fizikai színház és cirkusz. Ennél fogva az előadásban egyetlen szó sem hangzik el.
Ennek egyik komoly hátulütője, hogy nem mindig tudjuk követni az eseményeket. A másik, és ez talán még kevésbé megbocsátható: az elpantomimezett párbeszédek gyengítenek mindent, ami valódi mozgás. A mozgás vagy a tánc egy jó előadásban azt mondja el, ami szavakkal kifejezhetetlen. Felfokozott állapotot jelez, érzelmi többlettel bír. Na de miért mozognánk el azt, ami szavakkal is elmondható? Például azt a kínosan sokáig mutogatott mondatot, hogy állj bele a dézsába?

Ugyanez a probléma a tárgyhasználattal. Ahhoz képest, hogy mennyi akrobatakelléket vonultatnak fel (botok, téglák, labdák), nagyon sok helyzetet egyszerűen elmutogatnak ahelyett, hogy ezeket a már bejátszott tárgyakat hasznosítanák újra. Ez is mutatja, hogy miért nem működik (vagy miért nem jól működik) az újcirkuszság ebben az előadásban. Ezt a műfajt leggyakrabban úgy írják körül, hogy a hagyományos cirkuszi mutatványok mögött kirajzolódik egy történet is – márpedig a történet itt nem mögöttük, hanem mellettük rajzolódik. A színházi léptékhez igazított akrobatika teljes mértékben nélkülözi a drámaiságot, és sokszor a fordulatokból adódó kívánatos feszültséget is oldja. Végigkíséri a történetet, de nem szervesül bele.

Pedig mennyi lehetőség van ezekben a műfajokban! Milyen mélyre és milyen magasra tudnának minket vinni! Ha a vadásztól kapott rózsát valóban vissza kellene lopnia csintalan játszópajtásától a lánynak, ha nem illusztratíve nyújtózkodna a gyertyaállásban lábujjközbe fogott virágért! Benjamin Glasstól és Bardóczy Ilkától sokkal veszélyesebb és izgalmasabb dolgokat szoktunk meg. Azért sem szerencsés, ha akrobatika gyerekverziója a bukfenc meg a fejenállás, mert a gyerek mozgáskultúrájának ezek eleve részei, így nincs mire rácsodálkoznia. Néhány bravúrosan kivitelezett kézenállást vagy egyensúlygyakorlatot leszámítva ez a fizikai színházként és újcirkuszként aposztrofált előadás egy gyerek szemével nézve nem bravúros fizikai-művészi teljesítmény, csak vicces torna.

Mindenképpen érdemes azonban folytatni a kísérletezést. A gyerekközönség őszinte: az ötödik háton átfordulásnál hangosan kérdezi, hogy vége van-e már, de amikor Vincze Márton egyszerre próbálja fülét-orrát befogni a vízbe merülés előtt, hangosan kacag. Amikor ugyanő rózsát varázsol az égő pálcából, álmélkodik. Jóni Orsi maszkjait, Simor Ágnes és Kührner Ildikó sárkányjelmezét csodálattal figyeli. Mindent, aminek súlya, aminek tétje van. Mert nem a kaszkadőrre kíváncsi, hanem arra, aki valóban átugrik a szakadékon.
A Simorág TánCirkusz vállalása ennyiben mindenképpen dicséretet érdemel: egyszerre próbál átszaltózni négy műfaj szakadéka fölött. Ha sikerül, lélegzetelállító produkció lesz.

Bányai Gabriella

A napisten unokája és a tengeri sárkány lánya (Simorág TánCirkusz(

Rendezte: Simor Ágnes
Szereplők: Bardóczy Ilka, Benjamin Glass, Simor Ágnes, Vincze Márton
Zene: Vázsonyi János
Díszlet, maszkok: Jóni Orsi
Jelmez: Simor Ágnes, Kührner Ildikó
Bethlen Téri Színház, 2015. október 4., 42 néző
Fotók: http://offlineon.eu

Peter Potter – Nyúl Péter (Budapest Bábszínház)

Peter Potter – Nyúl Péter (Budapest Bábszínház)

Peter Potter – Nyúl Péter (Budapest Bábszínház)  Masszív génekkel van megáldva a bábjáték nyúlcsaládja. Az egyik bácsika az első részben a kilencvenedik, a másodikban már a száztizenötödik születésnapját ünnepli. A sorsfaktor kedvezőtlenebb képet mutat, hiszen a papa elég fiatalon végezte Gergelyfi bácsi tálján pástétomként. Az elővigyázatlanul portyázó és potyázó címszereplő szófogadatlansága, kíváncsi alkata – juszt is a Gergelyfi-kertet dézsmálja meg serdülőként – nem sok jót ígér, de azért mese a mese, hogy Nyúl Péter többé-kevésbé észre térjen és a testvérei által nem hiába kergetett világhírről ugyan lemaradva, amolyan „házi” (és falánk) tapsiként unokahúgocskáit is megóvja a veszedelemtől.
Peter Potter – Nyúl Péter (Budapest Bábszínház)  Beatrix Potter angol írónő, illusztrátor éppen száztizenöt éve öntötte formába, majd 1902-ben adta ki a Nyúl Péter kalandjait. Fekete Ádám három Nyúl-történetből fabrikálta a négyéves kortól már indokoltan ajánlott, örömmel nézhető és könnyen érthető tanító történetet. Fel kellene lapoznom az eredetiket, tisztázandó: a segítőkész szentjánosbogaraknak vajon ott ugyancsak János és Tamás a nevük? Vagy a Bereményi/Cseh-dal hangzik át ide játékosan, hadd jusson az el-elkalandozó elméjű felnőttek egy nem kis csoportjának eszébe, hogy „közértbe megy le tejért János és Tamás”?

Óvodások, kisiskolások számára elegendő élményt, hasznos ismeretet – vagy már részint ismerős tudást – közvetít Ellinger Edina rendezése, azonban a lehető legszokványosabb bábszínházi megvalósításban. Lisztopád Krisztina nagy szemű nyuszibábjai olyan egyformák, hogy a jellemzést szinte mindenestül az egyszerű szövegnek kell pótolnia. A színpad egyik, nagyobbik felét egy hatalmas, szürke, öreg fa, benne Nyúlék csonka, ám népes családjának két és fél szobás ürege foglalja el, jobbra a rózsaszínbe öltöztetett történetmondó pinkbe virágozott szeglete húzódik. A Mesélő (a bábozási szituációhoz sajnos nem juttatott, egy régi album fényképeit nézegető-rakosgató, mosolyos Pallai Mara) és a főhős (Márkus Sándor m. v. a mozgatója) párbeszédben áll egymással. Ez ügyes fogás. Péter duzzog, „üzenget”, amikor nem megfelelően alakul a sorsa, „dilemmát” sejdít, s belefér a kedélyes hangulatba, hogy szünet előtt a büfét is a közönség figyelmébe ajánlják, ha már ilyen evékeny nyulat látunk.

Gergelyfi bácsi góliáti megjelenése és Kemény István hangjától nyert zamatos tájszólása érdekes figurát eredményez. A botos báb egyébként is jótékonyan rí ki a kesztyűsbábok karából. Amikor az öregnek le kell mondania az újabb nyúlpástétomról, sőt egérfogó csattan a kezére, s kénytelen kitűzni a „Nem bánom, legyen a tiétek a komposztgödröm minden jó falatja” fehér zászlaját, az aprócska közönség elégedetten veszi tudomásul a „jó” (répatolvaj, kert-összetipró) nyulak győzelmét és a „rossz” (időközben megszökött, korábban viszont gazdájához hű) Macska, mindenekelőtt pedig a sötét vénember (a mintakertészetet ápoló Gergelyfi bácsi) vereségét.
Peter Potter – Nyúl Péter (Budapest Bábszínház)  Lehet, hogy időnként a bölcs familiáris intelmekben bővelkedő, itt-ott a mindennapok – a cseperedés és idősödés, közös falatozás és felhőtlen játék, kupaktanács és egyéni akciózás – velejáróit, alkalmanként humorát tolmácsoló mesék is feladják a leckét: mi a jó, mi kevésbé? Az írónőt is megszemélyesítő Mesélő befejezésül maga elé tartva elkattint egy öreg önkioldós fotómasinát, háta mögött Nyúlékkal. De olyan csoport-szelfi ez, amelyen – bár nem különösebben eredeti s nem mindig éles a kép – mindnyájan rajta vagyunk.

Tarján Tamás

Író: Beatrix Potter

Fordító: Szabó T. Anna

Színpadi adaptáció: Fekete Ádám

Zene: Tallér Zsófia

Asszisztens: Bánky Eszter

Játsszák: Pallai Mara, Márkus Sándor m. v., Hoffer Károly, Juhász Ibolya, Karádi  Borbála, Semjén Nóra, Rusz Judit, Kemény István

Királylányos mese – A királylány bajusza (Újszínház)

Királylányos mese – A királylány bajusza (Újszínház)

Királylányos mese – A királylány bajusza (Újszínház)  Kackiás királylányos mesét mutatott be az Újszínház a Bubik István Stúdiószínpadon. Páskándi Géza klasszikus népmesei figurákat felvonultató, friss dialógusokat pörgető mesejátéka – Falussy Lilla dramaturg szíves közlése szerint – 1982-ben született.

Szó se róla, van egy kis időutazás jellege a Háda János által rendezett produkciónak azok számára, akik telítve vannak újító jellegű színházi megoldásokkal, de épp ez a jó értelemben vett hagyományosság, az érthetőségre és felfoghatóságra törekvő felnőtti udvariasság teszi korrekt előadássá 5-6 vagy akár 12-13 évesek számára is. A jó gyerekelőadásoknak, mint mondják, csak alsó korhatára van. A főpróbára meghívott igen apró óvodások esetében érzékelhető volt, hogy az azért van. Valami él ott, szemben, s ez érdekes tud lenni.
Ilyen feszes, készre kivitelezett, színészi csapatmunkát is feltételező formás játék nemigen volt látható mostanában a Paulay Ede utcában.

Viszont mivel e játék stílusa a bábszínházi stilizáltságon alapul, a rajzfilmek gegjeinek hatásával él, s mindeközben a legvásottabb felnőtti kabaré poentírozását gyakorolja, a jelen lévő felnőtt közönség is követni kezdi.

A történet annyi, amennyit a két részes produkció épp megemelni képes. A könyvbarát és mesekedvelő királylányt (Bátyai Éva) szeretné férjhez adni kicsit pityókás apja (Incze József) és kicsit habókos anyja (Kökényessy Ági). Három, hátsó gondolatokkal teli kérő (Almási Sándor, Tóth Tamás, Incze Máté) pályázik a kezére. A királyi tanácsadói feladatokat is ellátó udvari bolond (Varga Ádám) a király mindenesének (Szilvási Judit) segítségével kieszeli, mi módon tudnák elriasztani a nemkívánatos jelentkezőket. Igen ám, de van egy szerelemtől fűtött kérő (Kurkó József) is, akiről – nehogy a nemesi világrend felboruljon – már az elején kiderül, hogy maga is királyfi, igazi bajusszal, s mi több: olvasni is szeret. A molière-i bonyodalom tetőpontján orvost is hívatnak (ő Háda János), s végül mindenki jól jár, szökik, lelép, vagy trónra kerül.

Elképzelhető, hogy nekiszabadultabb gyerekközönség esetén jól jön majd az alapzajt átbeszélni engedő erőteljes hangosítás, de most még úgy tűnt, a mikroportokkal megsegített nagyszínházi hangerő szétveti a stúdiószínpadot. Zenés produkcióról van szó, mégpedig olyanról, amelynek hallatán, Ökrös Csaba zenéjére, megfelelően kiénekelt duettekre és kvartettekre figyelve maga Ránki György is mosolyogva bólintana. A jó helyekre illesztgetett, alig döccenő, jó minőségű dalszövegeket Falussy Lilla írta. Gazdaságilag érthető, de mégis nagy kár, hogy a kiváló zene mindvégig play back formában hallható csak. Mentené a menthetőt, ha élnének a bevált csellel, s legalább időnként megszólalna egy hangszer egy-egy színész kezében. Átütő kis előadás sikeredne az alapanyagból.
Gyerekbarát a díszlet (Berg Glória) és a jelmez (Vesztergombi Anikó), lehet bámészkodni és felfedezni ezt-azt. A jól utaztathatónak tűnő, kellemesen színezett elemek a hagyományos „Liliomfi-teret” adják ki: két szobát látunk, köztük átjárható ajtóval, ráadásul szobánként egy-egy forgó alaplappal. A mesekönyv-illusztrációkra emlékeztető, a ráismerés örömét segítő ruhák középkori és reneszánsz formákat idéznek. Minden látványelem egyszerűségről és odafigyelésről tanúskodik, minden mozgás logikus és egymásba kapcsolódó. Nincs elveszett pillanat. A most még érezhető, premier előtti görcsösség majd lazulni fog, de remélhetőleg megmarad a már említett feszesség. Úgy tűnik, még az udvarhölgyek (Király Orsolya, Erényi Júlia, Tar Mónika) is szeretik ezt a játékot, s ez lejön a nézőtérre. A bolond szerepét alakító Varga Ádámnak pedig olyan játékmesteri erényei vannak, melyekre azonnal rezonál a gyerekközönség. Erősnek és érzékenynek kell lennie, hogy el ne nevelődjék, saját képességeit kamatoztatván. Ebben a „munkakörben” fontosabb a figyelemmel bíró jelenlét, mint a poén, emlékezzünk csak Gyabronka József hajdani, remek tévés munkáira. A darabbeli vívó jelenet lesz még gördülékenyebb is, de az előadást finom kis koreográfia lebegteti meg a végén, alighanem ez is Háda János munkája.
Királylányos mese – A királylány bajusza (Újszínház)  Igen tisztességes produkcióról van szó, mely első színházi élménynek ajánlható – bábszínházhoz már hozzászokott! – gyerekcsapatoknak és családoknak.

Gabnai Katalin

Páskándi Géza: A királylány bajusza (Újszínház)

Dramaturg, dalszövegek: Falussy Lilla

Díszlettervező: Berg Glória

Jelmeztervező: Vesztergombi Anikó

Zeneszerző: Ökrös Csaba

Rendező: Háda János

Szereplők: Incze József, Kökényessy Ági, Bátyai Éva, Szilvási Judit, Varga Ádám, Kurkó József, Almási Sándor, Tóth Tamás, Incze Máté

2015. szeptember 18. délelőtt – főpróba, 350 néző

Kolibri-nyitány esőnappal

Kolibri-nyitány esőnappal

Kolibri-nyitány esőnappalAz évadnyitó Kolibri Fesztivál úgy működik, mint a jól ismert népmese: vannak állandó, várva várt elemei, és mindig tartogat újdonságokat, meglepetéseket. Ilyen állandó elemnek tekinthetők a fesztivál alapítóját, a legendás vásári bábjátékost, Kemény Henriket idéző Vitéz László-játékok, amelyek persze mindenekelőtt Heni bácsi szelleméhez hívek, s a legkevésbé sem utánzatok, de ilyen várva várt öröm minden évben a MárkusZínház fellépése vagy Écsi Gyöngyi megjelenése a színpadon. A legnagyobb meglepetést azonban idén az időjárás okozta: a fesztivál bekényszerült a Kolibri Színház nevéhez méltón nem túl nagy épületébe – és így sem okozott csalódást. A szervezők, a titkárságiak s a műszakiak fölkészülten, „vészforgatókönyvvel felfegyverkezve”, ám a legcsekélyebb hiszti nélkül várták a nézőket, akik a szűkösség ellenére minél több lélek befogadását célzó zsonglőrmutatványokon kívül aligha észleltek mást a rendkívüli helyzet okozta izgalomból.
Hogy a fesztivál a tervezettől eltérő körülmények között is meg tudott valósulni, már önmagában is elismerésre méltó, elég az átállásokra, beépítésekre, bontásokra, levonulásokra gondolni a két színpaddal kevesebb játszóhelyen, de egyéb szakmai tanulság is akadt bőven. Tanulmányt érdemelne például, ahogy a közönséget mindig játékba vonó Écsi Gyöngyi bánt egy hiperaktív kisfiúval, aki már annak előtte is felhívta magára a figyelmet több előadásba belezavarogva. Écsi Gyöngyiben emberére akadt: igazi feladatokat kapott a színpadon a Világ kenyere című mesében és hozzá szeretetteljes regulát; belekóstolhatott, hogy milyen komoly, önfegyelmet igénylő dolog is a játék, s szemlátomást élvezettel, tanulékonyan épült be az előadásba.

Kolibri-nyitány esőnappalA másik korábbi Indali-díjas, a MárkusZínház, Pilári Gábor és Vajda Zsuzsannakettőse ezúttal nem pusztán a szabadtérről színházterembe szorultság következtében kokettált kevesebbet a publikummal, mint szokott; a tüneményes alkotópárost (akiket most hangszeren fiuk, Pilári Áron kísért) a Boráros Szilárdtervezte, kétségtelenül szellemes, ám meglehetősen bonyolult színpadi masinéria működtetése kötötte le – az óhatatlanul adódó gikszereket a szokásos könnyed öniróniával kezelték. Az Arany János Toldija nyomán született előadás nyilván csiszolódik még, ahogy a korábbiakban is mindig hosszabb folyamat során, előadásról előadásra vitték tökélyre az improvizációtól szerencsére sohasem mentes produkciót.

Az idei fellépők között a harmadik Michel Indali-díjas (hogy ennyien voltak, mutatja a fesztivál rendületlen színvonalát), Pályi János Vitéz Lászlója mindig ad valami újat, akkor is, ha ugyanazt a történetet meséli el az elátkozott malomról. Játékának magával ragadó felszabadultsága elhomályosította kissé a Mesebolt Bábszínház  egyébként nagyszerű Vitéz László előadását, amely az elásott kincsről szólt lenyűgöző muzikalitással, élőzenével, tökéletes ritmusú püfölődésekkel, kiválóan működtetve a verbális félreértéseket, félrehallásokat, s ugyancsak kedvesen utalva a nagy elődre: „Heni keresztapá”-ra. Takács Dániel és az előadást tangóharmonikán kísérő Lehőcz Zsuzsa (aki maga is nagyszerű bábos) precíz játéka idővel fergetegessé válhat. Kettősük tüneményes a Dobronka cirkusz világszám című előadásban – nagyon remélem, hogy a Kolibri Fesztivál közönsége ezzel is találkozhat majd. Az ő Vitéz Lászlójuk volt egyébként talán a fesztivál egyetlen előadása, ahol az alkotók között dramaturgot is megnevez a színlap a rendező Kovács Géza személyében, s mi tagadás, ez érződött is a játékon. Miként a hiánya is érzékelhető jobbára. Például a Ziránó Színház ugyancsak Kovács Géza rendezte s szerzette, Pulcinella szerelmes című játékában, ahol megfelelő dramaturgiai megoldás hiányában nem tudott ellepleződni az a technikai „hiányosság”, hogy  egy bábosnak csak két keze van: a Halál által koporsóba zárt Rosetta, Pulcinella jegyese nem ugrott ki börtönéből, amikor a segítségére siető szerelme a leányrablóval viaskodva felnyitotta azt.

Kolibri-nyitány esőnappalTakács Dániel és az előadást tangóharmonikán kísérő Lehőcz Zsuzsa (aki maga is nagyszerű bábos) precíz játéka idővel fergetegessé válhat. Kettősük tüneményes a Dobronka cirkusz világszám című előadásban – nagyon remélem, hogy a Kolibri Fesztivál közönsége ezzel is találkozhat majd. Az ő Vitéz Lászlójuk volt egyébként talán a fesztivál egyetlen előadása, ahol az alkotók között dramaturgot is megnevez a színlap a rendező Kovács Géza személyében, s mi tagadás, ez érződött is a játékon. Miként a hiánya is érzékelhető jobbára. Például a Ziránó Színház ugyancsak Kovács Géza rendezte s szerzette, Pulcinella szerelmes című játékában, ahol megfelelő dramaturgiai megoldás hiányában nem tudott ellepleződni az a technikai „hiányosság”, hogy  egy bábosnak csak két keze van: a Halál által koporsóba zárt Rosetta, Pulcinella jegyese nem ugrott ki börtönéből, amikor a segítségére siető szerelme a leányrablóval viaskodva felnyitotta azt.

A másik cirókás előadás, A három pillangó esetében markánsabban mutatkozott meg a dramaturg hiánya, akire pedig már csak azért is szükség lett volna, mert a rendező s az anyagot összeállító Krucsó Júlia Rita játszik is az előadásban, nem lehet tehát rálátása az egyébként vonzó, számos erénnyel rendelkező produkcióra. A szellemes ritmusjátékokkal, a kontaktus-, azaz játszótárskeresés különböző, nem egyszer konfliktust szülő, esendő helyzeteivel nyitó előadásból lassacskán eltűnnek a megkapó, nagyon emberi, nagyon gyermeki helyzetek és versösszeállítássá lényegül, amely csak a vége felé, a címadó történettel talál vissza az eredeti felvetésekhez.

Hasonló bizonytalanság mutatkozik az eszközhasználatban is: a kezdetben esernyőkből, tollseprűkből születő bábokat felváltják az előre gyártott plüssállatkák, s kézen-közön elvész a teremtő fantázia.
Hasonló bizonytalanság mutatkozik az eszközhasználatban is: a kezdetben esernyőkből, tollseprűkből születő bábokat felváltják az előre gyártott plüssállatkák, s kézen-közön elvész a teremtő fantázia.

A meseszövésből hiányzott egy pici láncszem a Kolibri Színház utánpótláscsapatának Róbert Gida és barátai című, Török Ágnes rendezte előadásából, nevezetesen, hogy Nyusziék miért vitték egyszer csak mégis haza  az általuk elrabolt s Malackával kicserélt Zsebibabát. Mindazonáltal a Kolibri  Dajka Margit stúdiója harmadéves növendékeinek örvendetesen természetes beszéde és játéka révén Karinthy szövege nagyszerűen élt és működött a színpadon, ami nem kevés.

Kolibri-nyitány esőnappalDe elkélt volna tán a dramaturg a veszprémi Kabóca Bábszínház s az Aranyszamár Színház közös, Volt egyszer egy… című előadásában is, ám Máté Angi költői világát Érsek-Csanádi Gyöngyi oly erős színpadi jelenléttel elevenítette meg Székely Andrea s a tervező Bodnár Enikő közreműködésével, hogy idén övé lett a fesztivál bárhol színházat teremteni képes előadóművészeket elismerő díja, a Michel Indali-díj. A névadó, az egykori marionettjátékos műfaját ezúttal az új-zélandi String Bean Puppets Company elevenítette fel. És hát a fesztivállal egyszersmind elkezdődött az évad.

Szűcs Katalin Ágnes

Kolibri Színház évadnyitó fesztivál, 2015. szeptember 5.

Mit ér egy nagymama kiskutyák nélkül? – Bertalan és Barnabás (Aranyszamár Színház)

Mit ér egy nagymama kiskutyák nélkül? – Bertalan és Barnabás (Aranyszamár Színház)

Mit ér egy nagymama kiskutyák nélkül? - Bertalan és Barnabás  (Aranyszamár Színház)Ha az ember gyerekszínházba megy egy mosolygós vasárnap reggelen, aligha várja, hogy egy kedves, idősebb néni és férje otthonában találja majd magát – vagyis azt találja majd a színpadon –, akik között fel sem merül az a téma, ami máris ismerősebbé tenné a szituációt, hogy „mikor érkezik már meg a kis unokám, hiszen mindjárt kész a szilvás gombóc”. Sőt: az asztalra pezsgő kerül – alkohol, gyerekelőadásban! még ilyet! –, és amikor a kedves, idősebb bácsi hazaér, rögvest azon kezd pörölni, hogy a boltos már harminchét éve rosszul ad neki vissza, és igaz, hogy csak öt forintról van szó, na de ennyi év alatt minden szombaton…
Mit ér egy nagymama kiskutyák nélkül? - Bertalan és Barnabás  (Aranyszamár Színház)Ez a nyitójelenet valójában csak arra döbbent rá, hogy még a legjobb gyerekszínházakban is milyen nehezen szakadnak el bizonyos sémáktól az alkotók, ha a csecsemőszínházénál csak eggyel idősebb korosztályt akarják megszólítani. (Tegyük hozzá, az Aranyszamár Színház Bertalan és Barnabásának plakátján nem szerepel, hogy hány éves gyerekek számára ajánlják az előadást, pedig ez mind színházpedagógiai, mind szülőnevelési értelemben komoly felelősség.) Persze egyáltalán nem alaptalan az a gondolat, hogy a gyerekeknek nem árt, ha van egy hasonkorú figura a történetben, mert ez megkönnyíti a nézői azonosulást – ugyanakkor az is megfontolandó álláspont, hogy ha a felnőtt középosztálybeli néző is képes azonosulni mondjuk egy tömeggyilkos királlyal, akkor a gyerekek számára sem okozhat komoly problémát egy olyan szituáció „dekódolása”, amelyet egyébként jól ismernek. Mert apa és anya – vagy nagymama és nagypapa – nappalija éppenséggel majdnem ugyanannyira ismerős lehet, mint egy mesevilág.

Pláne, ha olyan bájosan és hitelesen életszerűek a helyzetek, mint ebben a történetben: Khaled-Abdo Szaida írta színpadra Janikovszky Éva meséjét a házaspárról, akik kezdő nevelőszülőként folyton összekeverik és ezzel nem mellesleg vérig sértik majdnem teljesen egyforma kutyáikat. A teatralitás minden negédjét nélkülözik az olyan apró ötletek, ahogyan a férj rákérdez, hogy az addig rendben, hogy a macskát ciccegéssel, de hogyan kell magunkhoz hívni egy kutyát? Vagy ahogy a feleségnek ugyanebben a témakörben az okoz gondot, hogy nem tud fütyülni. Somogyi Tamás rendező hasonló kedves jópofaságokkal toldja meg az otthonosság hangulatát: a feleség például éjszaka, alvás közben akaratlanul lerángatja a másikról a paplant. Hasonlóan szimpatikusak a poénok is, például hogy a férj, miután már felvette éjjeli szemtakaróját, vagy fél méterrel felesége arca mellé puszil, aztán hátradől, mint ki jól végezte dolgát. Somogyi rendezésén amúgy is a harsányság tetszetős hiánya az, ami először feltűnik: abból például, hogy a feleség véletlenül az asztalra teszi a kutyacsontot, a földre pedig a vacsorát, máshol talán bombasztikus bohóctréfa válna, de itt ez is szinte csak zárójelbe tett poén.

A visszafogottság ugyanakkor néha már-már túlzónak is tűnik a célközönség igényeihez képest: szó sincs róla, hogy a gatyaletolós marháskodás hiányozna, de a színpadi jelzések sokszor olyannyira szerények, hogy felvetődik a kérdés, vajon a sztori végig magával tudja-e ragadni a gyerekközönséget. Mert maga a történet is igen kis kilengésekkel dolgozik csak: a legtöbb jelenet a mindennapi kutyatartási nehézségekre fókuszál, talán picit túlontúl is kerülve a kirobbanó helyzeteket, s szinte csak egy rövid kitérő a voltaképpeni konfliktus, a kutyák sértett szökése, önmaguk jobb megismerése. („Lehet, hogy nem is vagyok olyan bátor, mint hittem? Lehet, hogy nem is vagyok meg olyan jól a testvérem nélkül?” – így foglalható össze a barátság vagy általában a közösségi lét előnyeit feltétlenül rokonszenvesen hangsúlyozó tanulság).

Az előadás hangvételéhez – a sokat emlegetett visszafogott humorhoz – tökéletesen illeszkedik Szalay György tere, a jópofa ötletekkel (mint a pohárszékké szétnyíló párna) telített, a kéket és a narancssárgát egyeduralomra segítő szobabelső. A kevésbé szubtilis nevettetés leginkább a férj és a feleség, Csák Zsolt és Törőcsik Eszter feladata, akik még éppen nem zavaróan, de azért mindvégig enyhén deklamálva beszélnek, megtalálva azt a vékony sávot, ahol a hanghordozásuk még inkább tűnik a túlzás miatt kifordított, kifigurázott viccelődésnek, mintsem egyszerű túlzásnak. S ha már szóba került az életszerűség, azt nemcsak a kutya-bábokról (szintén Szalay György terve) kell feltétlenül elmondani, de a dakszlikat mozgató Érsek-Csanádi Gyöngyiről és Baranyai Anitáról is, akik egyrészt meghökkentően jól utánozzák az ugatást, másrészt pedig úgy mozgatják a kisállatokat, mintha azok valóban az ő részeik volnának.
És ezzel bizony nehéz helyzetbe hozzák az előadásra a gyerekeiket elkísérő szülőket. Mert ha netán nem is jött át minden tréfa viccessége vagy minden kis belső dilemma súlyossága a gyerekeknek, az egészen biztos, hogy a Bertalan és Barnabás után mindenki azonnal örökbe akar majd fogadni egy, de még jobb, ha két kiskutyát.

Kovács Bálint

Bertalan és Barnabás (Aranyszamár Színház)

Janikovszky Éva meséje alapján írta, dramaturg: Khaled-Abdo Szaida

Játsszák: Csák Zsolt, Törőcsik Eszter, Érsek-Csanádi Gyöngyi, Baranyai Anita

Rendező: Somogyi Tamás

Díszlet- és bábterv: Szalay György

Egy bábfesztivál margójára – 16. Nemzetközi Bábfesztivál (Békéscsaba)

Egy bábfesztivál margójára – 16. Nemzetközi Bábfesztivál (Békéscsaba)

Egy bábfesztivál margójára -  16. Nemzetközi Bábfesztivál (Békéscsaba)Békéscsabán a Napsugár Bábszínházban Lenkefi Zoltán igazgató és csapata szeretik megmutatni magukat. Tanulni lehet tőlük. Fél éve egy bábos drámaíróverseny újdonságával tűntek fel, most meg egy hagyományos nemzetközi bábfesztivált rendeztek a nyár elején.

A Napsugár Bábegyüttes Lenkefi Konrád vezetésével már 1968-ban megrendezte az első nemzetközi bábfesztivált. 1968! Milyen fontos dolog volt akkor a zárt országban, hogy külföldiek jöttek és bemutatkoztak! Igaz, inkább csak a szocialista országokból, de köztük kiváló cseh, lengyel, szovjet bábosok. Kitekintést adott a fesztivál, tanulnivalót és alkalmat, hogy az itthoniak is megmutassák magukat.

Örömteli, hogy hosszabb kihagyás után ez a hagyomány folytatódik. Az idei rendezvényen sikerült úgy összehívni a fellépőket, hogy a találkozó profilját a hagyományőrzés adta. Vitéz Lászlók, marionett bábcirkusz, középkori szicíliai játék, vásári bábjáték stílusban előadott élő színház, tüzet fújó és tányért pörgető bábok. A vásári bábjáték virágzására is rácsodálkozhattunk.Kiket láttunk? Ismerkedjünk a magyar résztvevőkkel. Aracs Eszter, a Ciróka Bábszínház művésze mindig vonzódott a vásári bábjátékhoz, megalkotta Gulyás Terka figuráját, aki egy női Vitéz László.  McDonalds-ördögökkel és a müzlivitézekkel vívja napi és mulatságos harcát, amolyan magyarosan lepukkadt környezetben, nagy sikerrel. A találkozón egy másik bemutatóját, a Guruló cirkuszt láttuk. A Mikropódium produkciója profi, elegáns és kiemelkedő előadás. Sokkal nagyobb csinnadrattát érdemelne. Az előadás története szerint az inas, aki biciklivel behozza a színházat, várja a nagy művészt, az utánozhatatlan Luit, akit mindenki ismer a világon, legalábbis ő ezt mondta. De Lui nem érkezik meg, így az inas kénytelen minden trükköt megmutatni, ami a mester repertoárján szerepel.
Egy bábfesztivál margójára -  16. Nemzetközi Bábfesztivál (Békéscsaba)Valahogy úgy vagyunk vele, hogy elhisszük, amit az előadásban játszik, hogy ő nem is számít, hiszen az igazi művész LUI, közben megcsinál mindent, amit kell. Nincs Aracsnak könnyű dolga. Róla tudja a szakma hogy jó, nagyon jó. Ezért nem vesszük észre, hogy mennyire. A véletlen úgy hozta, hogy alkalmunk volt egy érdekes összehasonlításra. Láttuk Viktor Antonov, a legjobb külföldi előadás díját elnyert orosz bábművész és rendkívül megnyerő személyiség előadását, ahol kis marionettek játszanak – emlékszünk a Dobronka cirkusz! Világszám hasonló figuráira –, tányért pörgetnek és tüzet fújnak… Ámultan néz mindenki, aztán másnap jön Aracs Eszter és tüzet fúj és tányért pörget kesztyűs bábokkal a paraván mögött, s mindenki azt gondolja, hiszen ez természetes.

Remélem, lesz még fesztivál, ahol indul Aracs és ahol díjakat nyer zsinórban.

A vásári bábjáték élő szereplős változatában, Néder Norbert és Szluka Judit színházában, a Ládafia Bábszínházban azt a hagyományos felállást látjuk, hogy A Férfi számít, a nő meg megoldja. A Nédernorbiék nagyon jók, mondja a bábos köznyelv a teljes elismerés hangján. És tényleg.

Néder Norbi a bunkó macsó és Szluka Judit az alázatos, ámde furfangos asszony. Néhány odaillő báb közreműködésével valódi vásári bábjátékot látunk élő szereplőkkel. Finom és harsány, elegáns a közönségességben is. Már néztem őket valódi környezetben, kánikulában, tűző napon, ritka közönség előtt is, és ott is ugyanilyen kifinomult, pontos és hatásos volt a játékuk, Néder tökéletes profizmussal kezeli a közönséget. Szluka, a főszereplő-untermann arcjátéka tanítanivaló. Úgy tud finom gesztusokat mutatni, hogy azok mégis hatnak, láthatók a szabadtéri, vásári környezetben is, valamiképp a finom gesztusokat, arckifejezéseket felnagyítja, megállítja, ahogy egy filmben közelikben is megmutatják, ami fontos.

Egy bábfesztivál margójára -  16. Nemzetközi Bábfesztivál (Békéscsaba)Bartha Tóni Paprika Jancsi Bábszínháza és Csúzlidája a XVIII. század bármelyik vásári forgatagába beleillik. Ő Paprika Jancsit játszik. Neki nem engedte meg Kemény Henrik, hogy eljátssza előle a Vitéz Lászlót. A „minden rosszban van valami jó” szellemében jót tett, mert így a konkurens vurstli Paprika Jancsijával Bartha mégis mást csinál, nem Kemény Henrik szövegkönyvét variálja. Paprika Jancsinak Zalán Tibor ír szövegeket, Kiszely Ágnes és Rumi László dramaturgi, rendezői munkája segíti a művészt. Ugyan nem nagyon érteni, amit Bartha Tóni Paprika Jancsija mond, de az egész vásári érzés elragadó, a történetek tartják a műfaj szabályait.

Az előadást kísérő látványosság a Paprika Jancsi csúzlidája is remek kitaláció, több vásárban is találkoztam már vele, fesztiválokon országszerte. Mindig tömeg áll előtte és mindenki ki szeretné kipróbálni, eltalálja-e a biciklis „munkatárs” által hajtott mozgó figurákat. A csúzlidában már a fiú is segít, Bendegúz. Aki olyan, mint egy „spanyol grand”, és reméljük, egy kis mediterrán ízzel gazdagítva továbbviszi ezt a családi vállalkozást.

Egy bábfesztivál margójára -  16. Nemzetközi Bábfesztivál (Békéscsaba)A fesztiválon a nagy „öreg”, az 1991 óta vásározó, azóta már színházigazgató, remek bábos Pályi János kezdte a Vitéz Lászlók felvonulását. Első nap, az éppen elállt eső után, kint a téren játszott, lelkes gyerekközönsége volt. Egyébként is Pályi mindent tud erről a műfajról, a ritmusról, a váltásokról, a közönséget az ujja köré csavarja. Vitéz László ismert szövegét mondja pontosan, mégis újnak hat a kis beszólásokkal és azzal, hogy Kemény Henrik erős, felemelt hangja helyett csendesen, sokszor motyogva, morfondírozva adja elő, ugyanolyan hatással és erővel. Pályi is az Állami Bábszínház berkeiben kezdte, a nyolcvanas években, akkor találta meg igazi önmagát, amikor Kovács Ildikó biztatására a vásári bábjátszás felé fordult a figyelme. A műfajt magát a bábjátékos nagy próbakövének tartja. Egyedül uralni 8-10 figurát és a mindig változó közönséget, nagy kihívás. Ezzel magyarázza azt is, hogy megszaporodtak a vásári bábjátékosok. A fiatalok is ki akarják próbálni magukat a műfajban.
Régen a vásári bábjátszás nem is egy műfaj volt, hanem megélhetési forma. Ez igaz, de mégis műfaj, hiszen karakterkészlete van, jellegzetes játékkultúrája, vannak történetei, toposzai. Ha valaki megmozdítja ezt az évszázadok alatt kicsiszolódott világot, akkor az hat, ugyanúgy fog hatni, még akkor is, ha nem annyira jó az előadó. Mert jó ráismerni, menni ezzel a kicsi figurával, aki tulajdonképpen karikatúrája az embernek: néha kisgyerek, néha meg furfangos gondolatokkal megáldott felnőtt. Mindezt Pályi fogalmazta így a vele készült riportban, mert nemcsak játékosa, hanem ideológusa is a műfajnak.

Tatay Zsolt a legifjabb Vitéz László-játékosok közé tartozik, a Budapest Bábszínház tagjaként, Meczner János igazgató jóváhagyásával kezdett Vitéz Lászlókat játszani. Ő mondta, hogy talán azért is szaporodtak meg a Vitéz Lászlók a bábjátékosok előadásaiban, mert a Kemény Henrik halálával keletkezett űrt akarták kitölteni, ahogy ezt Luca Ronga Pulcinella-játékos már megjósolta itteni látogatása során, itáliai tapasztalataira hivatkozva. Tatay úgy szeretné csinálni, ahogy Keményék. Maga faragja a bábokat, építi a paravánt.

A legsikeresebb Vitéz László-játékos lett ezen a fesztiválon Fekete Dávid. Már a tavalyi őszi kecskeméti bábfesztiválon is kiemelkedő sikert ért el, itt pedig tarolt. Gyerekzsűri volt, nem voltak szempontok és nem számított semmilyen megfontolás, a lányok, fiúk arra szavaztak, aki nekik a legjobban tetszett, és persze hogy ez a vagány, fiatal, energikus fickó vitte el a pálmát. Három díjat is kapott, közte a közönségét. Készen van, nagyon profi, harsány, kacagtató, mégis elegáns. Szárnyaljon!

A műfaj újjáéledése a kilencvenes évek közepén kezdődött, többek között Pályi János, Rumi László jóvoltából. Kovács Géza Kovács Ildikó ösztönzésére felélesztette és terjesztette a vásári-népi bábjátszás, hagyományát, Ők maguk máig előadásaikban színészként, rendezőként, igazgatóként tovább éltetik ezt, s most megindult egy újabb reneszánsz, sok ambiciózus és karakteres fiatallal.

Takács Vera

A szerző további írásai, képei, videói a fesztiválról itt.

16. Nemzetközi Bábfesztivál

Békéscsabai Napsugár Bábszínház. 2015. június 19-21.

Jó lesz – Kutyafül, macskakő, egérút (Jászai Mari Színház)

Jó lesz – Kutyafül, macskakő, egérút (Jászai Mari Színház)

Jó lesz – Kutyafül, macskakő, egérút (Jászai Mari Színház)Gyanús, hogy Kolozsi Angélának talán van 8-10 kisgyereke. Esetleg látens óvónő. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy enélkül hogyan tud ennyi mindent ennyire pontosan egy gyerekről, kettőről, háromnak az együtteséről és az összes többi variációról. És akkor a Kutyafül, macskakő, egérút című darab társszerzőjével, egyben szereplőjével, Pálfi Katával még nem is kalkuláltam. A néhány fős alkotócsapat – amelynek igen fontos tagja lehet Juhász Levente zeneszerző is – a tatabányai Jászai Mari Színházban hozta létre a produkciót, nyeremény jellegű szűk egy órában részesítve az óvodáskorú közönséget és a további kóbor nézőket.
Jó lesz – Kutyafül, macskakő, egérút (Jászai Mari Színház)A Kutyafül, macskakő, egérút egy óvoda várótermében játszódik. Ilyen jellegű helyiség ugyan aligha létezik, de ez mindegy, hiszen mesében vagyunk. Piros székek sorakoznak, ide esik be először egy copfos kislány – rózsaszíntől a liláig terjedő öltözékben és menetfelszereléssel –, keresi a helyét a székek között. Megtalálja, elfelejti, újra megtalálja, újra elfelejti, végre leül, levonagolja hátáról a táskáját. Ezután egy kisfiú jön (övé a zöld szín), lehet huzakodni vele székért, helyért, sorrendért. Végül pedig egy szemüveges, mama kedvence típusú gyerek érkezik kékben. Egyenkénti belépőjük kisebb magánszám, amelyet az egyszemélyes zenekar kísér. Az ismerkedés, a közeledés-távolodás a zene adta ritmusra zajlik. A játék olyan kifejezően beszél a mozgás, az akciók és a mimikai gesztusok nyelvén, hogy ekkor úgy tetszik, ebben az előadásban szavakra nem is lesz szükség.

Jó lesz – Kutyafül, macskakő, egérút (Jászai Mari Színház)Beszélnek azért a mi gyerekhőseink, hogyne beszélnének. Mindenekelőtt kapásból ellentmondanak egymásnak. Ha a kislány közösen akar énekelni, akkor a kisfiúknak eszük ágában sincs, sőt utálják a dolgot. Nem csoda, ha a kislány táskájából kisvártatva előkerül egy macskaszemély – jobb híján sálból, mivel alvósállatot behozni tilos –, akinek ha nem is Milarepaverzió a neve, de Milóza Dísz Terka, és nem lehet neki más barátja a legeslegjobbon kívül, hiába ambicionálnák a fiúk. Kénytelenek lesznek ők maguk is előállni a saját legeslegjobb barátjukkal – a kitiltott alvósállat helyett –: a csíkos zokniból kézrefejre göngyölített Kurta Laci egérrel és a kardigán + sál kombinációjú Tokány Benyus kutyával. Három ismerkedő szereplőből így lesz rögtön hat. A gyerekhátizsák egyébként is könnyen rejt csodákat: egy fogkefe simán seprűvé válhat, a fogmosó pohár árnyékvödörré, a kispárnák pedig bármelyik állatfigurának ép és egészséges testrészeit alkothatják, ha kell.

 

A szereplők csoportdinamikája modellezi a típusokat. A lány nem nagyon sértődős, szívesen egyeztet, oldaná a konfliktusokat. Pálfi Kata játssza, aki bájos, kislányos alkatú színésznő, ugyanakkor benne van a lényében a sokat tudás többlete és annak halvány, lírai fájdalma is. Jaskó Bálint az energikus, vagány gyerek, akinek a megfelelő pillanatokban elragadó dac ül ki az arcára. Szolár Tibor a szemüveges, bátortalanka, akinek a haja is eleve úgy áll, hogy az ember tenyere magától elindulna megsimogatni a fejét.
Jó lesz – Kutyafül, macskakő, egérút (Jászai Mari Színház)Összességében véve a kislány koordinálja a rendszert, amelyből jótékonyan hiányzik a felnőttvilág. A mamákról leszakadván szigorúan a gyermeklogika mentén, hőseink habitusa szerint zajlanak az események, a fantázia segítségével. A gyermeki fantázia pedig hibátlanul működik. Nem vallhat csődöt akkor sem, amikor egy kötött sapkából kreált egérre kell és lehet ráfogni a Sport szelet csámcsogásos eltűnését.

Technikailag az előadás többféle eszközt, módot használ. Az eleinte tárgyakból kialakított „bábok” mellett utóbb papírból hajtogatott formában is feltűnik Milóza Dísz Terka, Kurta Laci és Tokány Benyus. (Bár ez már kevéssé illik bele a „spontaneitásba”, a kéznél levő tárgyak felhasználásába.) Mire az utolsó szakaszban árnyjátékra kerül sor, addigra az eredeti figurák, az alvósállatok is előbukkannak valahogy. Megismerhetjük őket a maguk testi valójában. Plüssök, kedvesek.

Az előadás 50 percében tulajdonképpen az történik, hogy egy kislány és két kisfiú megtanulnak együtt játszani. Ezenközben mi, akik tanúi vagyunk az együttlétüknek, kétség nélkül óvodaérettnek nyilváníthatjuk őket a végére. A befejezés az, hogy egyelőre bemennek. Délutánig. Aztán majd meglátják.

Stuber Andrea

Kolozsi Angéla – Pálfi Kata: Kutyafül, macskakő, egérút (tatabányai Jászai Mari Színház)

Játsszák: Pálfi Kata, Jaskó Bálint, Szolár Tibor

Zene: Juhász Levente

Vizuális konzultáns: Emőd Krisztina

Rendezte: Kolozsi Angéla

2015. március 11., budapesti Nemzeti Színház, kb. 50 néző

Talpon – Toldi (Pesti Színház)

Talpon – Toldi (Pesti Színház)

Talpon – Toldi (Pesti Színház)Elképzelni is gyönyörűség. Hogy bekopog Pesten Arany Jánoshoz egy őrült feltaláló 1865 derekán, és lázas tekintettel időgépről magyaráz. Addig-addig győzködi a költőt, míg az rááll, hogy kipróbálja a masinát. 150 évet tekernek előre a tárcsán…

Arany János nagy bajusszal, zsinóros mentében – az ma nem volna különösebben feltűnő – rendben landolna a Belvárosban. Benézne az Akadémiára (értelemszerűen nem a művészetire, hanem a tudományosra, ahol 1865-ben még csak titoknok), kimenne a Margitszigetre, betérne könyvtárba, könyvesboltba. Biztosan összeakadna valakivel, aki elújságolná neki, hogy színházban látható a Toldija. Két különböző előadásban is! Az egyik kiváló produkció fizikai színházi (hogy micsoda? – kérdezné udvarias hümmögések után), a másik egyszemélyes, a Váci utcában. Felteszem, hogy a Pestiben kezdené a szemlézést.

Ő persze nem tudná, hogy ezen a Váci utcai színpadon utoljára Darvas Iván szerepelt szólóban, néhány évtizedig Az őrült naplójával, majd később A nagybőgőssel. Most pedig Csőre Gáboré ez a nem kis színpad – a valamelyest lerövidített nézőtér előtt –-, hogy előadhassa a 12 énekből álló elbeszélő költeményt. Mindjárt érkezik, a zsöllye felől, mintegy közülünk. Addig is a színpadképet lehet gusztálni, amely alkalmasint nem sokat mondana Arany Jánosnak.
Talpon – Toldi (Pesti Színház)A Hujber Balázs tervezte díszlet egy autóbuszmegálló, bizonyosan nem a centrumban. Koszos tábla, összefirkált menetrend, rozsdás támfal, kér rozoga pad. Baloldalon, sörösrekesszel az oldalán két zenész ül. Könnyen szót ért az utcai muzsikusokkal a fiatalember, aki befut: zsinóros kötésű kekidzsekiben, fehér pólóban, hózentrágeres strapanadrágban. Bakancs van a lábán, és mint szinte minden tárgy, amit látunk, ez is jó szolgálatot tesz az események valamely pontján. A bakancsok – fűzőjüknél összebogozva, átvetve a színész vállán – eljátsszák majd a farkasokat. Pontosabban a tetemüket, amikor Toldi Miklós magával viszi őket a Toldi házba.

Ez a mi fiatalemberünk mintha nagyon ritkán járó buszra várna itt, s míg állni látszék az idő – oppardon, az másik költő –, addig elmondja derűs kedéllyel, sok energiával, épp a megfelelő hőfokra kapcsolt játékkedvvel Arany János művét. (Lehet, hogy pénzt is elfogad produkciójáért a járókelőktől. Legalábbis elkéri az egyik zenész sapkáját és leteszi a színpad elejébe.) Mielőtt megjelent volna teljes életnagyságban, már láthattuk őt a buszmegálló falára vetítve, amint kásztingolják – talán reklámhoz, talán szinkronhoz, ki tudja –, és próbaképpen épp a Toldi Előhangját kell felolvasnia. Tudja kívülről. Előbb azonban bemutatkozik, elmondja, ki ő, melyik színház tagja, milyen szerepeket játszik. Főszerepként mindössze A zöld kilencest emlegetheti, meg még A hetvenkedő katonát, és ennek kapcsán módunk van megállapítani, hogy tényleg, Csőre Gábor már 18 éve van a Vígben, türelmesen és dolgosan, nagyritkán mutatkozva egy-egy főszerepben. Épp ideje volt, hogy nagyot dobjon. A kásztingon a Csőre után következő személy Stohl András, aki a felvételen erős megütközéssel fogadja a kérést, hogy mutatkozzon be…

Talpon – Toldi (Pesti Színház)Az előjáték keretében felbukkanó előhang már jelzi, hogy Paczolay Béla rendező és színésze játékosan és önironikusan viszonyulnak tárgyukhoz, a Toldi előadásához. Eszközeik válogatottak és összerendezettek, illeszkednek egymáshoz. Használnak zenét (ebből kicsit talán sokat is) és a muzsikusok által produkált hangeffektusokat. Használnak animációt, a buszmegálló falát mint felületet minden oldalról igénybe véve. Hol mozgófilmet vetítenek rá, hol pedig árnyjátékot produkál mögötte a főszereplő. Néha a kettő szellemesen összekeveredik. Azt hisszük egy-egy ponton, hogy még mindig Toldink árnyát látjuk, miközben a címszereplő váratlanul előbukkan vetített képe mögül.

Különösen jól sikerül a már-már horrorisztikusan ábrázolt farkaskaland, amikor nagyerejű hősünk bőszen csapkod egy bájosan szőrmók, gyerekrajzszerű, vetített farkassal. Később a megfékezendő bika úgy rajzolódik ki a falon, mintha kezdetleges számítógépes játék üldözendő célpontja lenne. A hatalmas rúd, amellyel Toldi mutatja az utat Budára, látszólag a színész kezében kezdődik, de aztán a vásznon nyúlik hosszúvá. (Laczfi nádor alighanem busszal jött leventéi – akiket természetesen szintén Csőre játszik el – ámulva nézik a mutatványt, s fényképezgetik is mobiltelefonnal, sőt szelfiznek is vele.)
A harmadik, amit használnak még a színrevivők, az minden tárgy, ami csak jelen lehet ezen a helyszínen avagy ennek a buszra váró fiúnak a birtokában van. Sálja kötszer, amikor megsérül. Esernyője fejfa a budai temetőben vagy golfütő a király kezében. A hátizsákjából előkerülő sörösdoboz a csehül beszélő és hamarosan csehül álló cseh vitéz vaskesztyűs keze. (Budweiser, természetesen.) Összeroppan gyorsan s kiserken belőle a bajnok sörvére. Amúgy is ihletett csúcsjelenete az előadásnak a párviadal, amely zsúfoltra rajzolt fedetlen sportpálya közönsége előtt zajlik, miközben a király szotyolázik, s kicsit tart attól, hogy a titokzatos győztes talán külföldi lovag. („Félek, nem magyar lesz; pedig nem lenne szép, Ha más víná ki a magyar becsületét.”) De hát Toldi Miklós nyer, ki más, mint ez a rokonszenves fiú a színpadon, aki a nádasban éjszakázva csillagokkal lapdázik. Ezernyi leleménnyel eljátszott történetének komikus epizodistája Bence, az öreg szolga (Csőre Gábor), aki ahányszor belebiciklizik az eseményekbe, először mindig kénytelen pisilni egyet. (Az ember nevetve ismeri fel a költemény végefelé, hogy erre, mondhatni, szöveg van.)

 

Talpon – Toldi (Pesti Színház)A Pesti Színház Toldija az ritka színházi eset, amikor az előadás végén a tizenéves gyerekközönség és a felnőttek pontosan ugyanakkora lelkesedéssel tapsolják meg Csőre Gábor teljesítményét.

Aztán már csak azért kell drukkolni, hogy az időgép be ne krepáljon, és visszafelé is működjön: hazavigye Arany Jánost. A kiegyezés és az utána következő évtizedek mégiscsak jobbnak tűnnek.

Stuber Andrea

Arany János: Toldi

Előadja: Csőre Gábor

Zenészek: Barabás Béla, Galántai Zsolt

Díszlet: Hujber Balázs

Jelmez: Mester Dóra

Animáció: Kiss Virág, Lengyel Nóra, Szabó Péter, Umbrella.tv

Animációs rendező: Csáki László

Vetítés: Szilágyi Lóránd

Mozgás: Király Attila

Dramaturg: Kovács Krisztina

Szcenika: Krisztiáni István

Rendező: Paczolay Béla

Pesti Színház, 2015. február 6.  kb. 350 néző

„Pulcinella, te élsz!” – Pulcinella kertészkedik (Ziránó Színház)

„Pulcinella, te élsz!” – Pulcinella kertészkedik (Ziránó Színház)

„Pulcinella, te élsz!” – Pulcinella kertészkedik (Ziránó Színház)Üdítően tiszta, kedvesen okos, bábtechnikailag bravúros produkció ez. Pedig milyen egyszerű benne minden. S talán az egyszerűsége a legmegejtőbb. Egyszülős, vasárnapi családok jönnek, lerázva a kint szemerkélő esőt. S míg odahaza fő az ebéd, a beérkező közönséget egy nagy bőröndforma mellett álló, zömök férfi és egy szép, vörös hajú asszony fogadja. Várakozunk. Már az lefegyverző, ahogy a hétköznapi ruhás férfi, Varga Péter Róbert, meg a párja szóba elegyedik a cserfesebb gyerekekkel. Hogy mi ez? Hát, ez egy bőrönd. Esik még odakint? Álmos vagy? Ki szeret itt aludni? És enni? Te is? Igen? Pulcinella is nagyon szereti mindezt. Mit gondoltok, lány avagy fiú ő? Nem, nem lány. Fiú. S ez a Pulcinella most kertészkedni fog. Te mit csinálsz, ha kertészkedsz? Itt kissé elbizonytalanodik a nézőtér, de a viráglocsolás mindenkinek elfogadható magyarázatnak bizonyul. Pulcinellán láttok majd egy fekete… fekete – a színész fogja az arcát, mire egy kislány bekiabál, kitalálva a mozdulatot: Maszkot! Úgy van! Mert sokat grimaszolt, adtak rá egy ilyet. Milyen grimaszolni? Áhá, jól csinálod. Na, kezdünk!
„Pulcinella, te élsz!” – Pulcinella kertészkedik (Ziránó Színház)Varga Péter eltűnik a dobozban, <em>Pfeifer Zsófia</em> pedig énekelni kezd, méghozzá olaszul. Elmondták előtte, hogy ez egy olasz történet, mégis meglep az idegen szöveg felhangzása, mely nyomban meg is emeli az együttlét elvárási szintjét. Ígéret ez, hogy valami igazi lesz itt. Mintha biztonságos, színes körfüggönyt húznának ki maguk mögé. Pedig az üres térben csak a bőröndforma valami kezd mozgolódni, s furulyaszóra alakul át egyszemélyes, vásári paravánná, melynek fölső harmada a csihi-puhikra alkalmas, hagyományosan szűk játéktér, középső, függőlegesen szalagozott sávja pedig bujkálásra ad lehetőséget. Megszólal a furulya, s elkezdődik a történet.

„Pulcinella, te élsz!” – Pulcinella kertészkedik (Ziránó Színház)Pulcinella, bár az ismertető szöveg Vitéz László dédnagyapjának alítja, gyermeklelkű felnőttnek tűnik inkább, mintha maga Mazsola ért volna házasulandó korba. Felesége, a rettentő Rosetta próbálja rászorítani a dolgos életre, meg is egyezik vele, ha fölássa a kertet, s répát vet bele, főz neki répafőzeléket. De a főhős inkább csak „rákészül” a munkára, vagyis alszik egyet. Mivel nem hagyják békén, hisztizik, dühében megveregeti a földet, s ezzel szépen fölássa. Mindenféle műveletek után, szépen koreografálva ki is bújik négy sárgarépa. Rosetta reálpolitikus, tudja, hogy a nyúl is kedveli a répát, megszervezi az őrzést. Persze, mindketten rajtavesztenek, mert a nyúl „ellopikálja” a termés javát. Ragyogó, pontos verekedések jönnek. A hipnotizálós „magic” szertartás és az egészséges horror épp úgy belefér a történetbe, mint a dinamittal támadó nyúl harciassága. A robbanás után kicsit mindenki holtnak hiszi magát. „Pulcinella, te élsz!” – mondja Rosetta felvilágosítólag, gyerünk, kapjuk el a nyulat! Az altfurulya krimimotívumokat idéző, mély hangjára elősompolygó nyulat az utolsó répalopás alkalmával holtra püfölik, berakják a megmaradt egy szem répa mellé a bögrefazékba, s elmennek a közönséggel megvitatott fajtájú fűszerekért. Igazi feszültség támad, amikor új szereplő lép be: egy hatalmas kutyafej kapja szájába az élettelen nyuszit, s viszi magával. A megtervezett répás nyúlpaprikás helyett Pulcinella és Rosetta így kénytelen beérni az eredetileg megkívánt répafőzelékkel.
„Pulcinella, te élsz!” – Pulcinella kertészkedik (Ziránó Színház)A bábok nem szépségükkel hódítanak, de funkcionálnak. A gonoszságtól sárgászöld nyúl alakja, talán hogy a városi gyerekek is be tudják azonosítani, a közértbeli csokinyuszik szoborformáját idézi. De a történet mindenkit megérint. A mindvégig színen lévő Pfeifer Zsófia szelídsége, énekhangja, támogató jelenléte jóféle kapocs a közönség és a minden figurát egyedül eljátszó bábos között. Varga Péter Róbert a jelenkori bábszínház, sőt, a gyerekeknek szánt magyar színház egyik nagyszerű művésze. Ezer hangja van, pompásan mozgat, finom és mégis erőteljes humora utat talál felnőtthöz és gyerekhez. Az a fajta színész, aki iránt bizalom ébred az emberben, akinek mindent elhiszel, s ettől olyan boldogságféle kerít hatalmába.

Az ötven perces produkció rendezője, Kovács Géza, míves és izgalmas, biztos ízlésű játékká formálta az érezhetően közös ötletekből szőtt előadást. Nézze meg, aki csak teheti

Gabnai Katalin

Pulcinella kertészkedik

A Ziránó Színház vendégjátéka a MU Színházban

Rendezte: Kovács Géza

A bábokat tervezte és készítette: Boráros Szilárd

Játssza: Varga Péter Róbert és Pfeifer Zsófia

2015. január 15. délelőtt 10 óra, kb. félháznyi közönség!

Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház)

Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház)

Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház) Nagy divatja van manapság az önsegítő könyveknek, de színházban egyelőre nem olyan népszerű ez a műfaj, mint az irodalomban (nem számítva a nézők életéből vett szituációkat feldolgozó playback előadásokat). Nem is hangzik túl csábítóan, direkt gyógyulni menni egy előadásra, főleg ha nem ismerjük el, hogy betegek vagyunk. Jobb, ha felkészül az ebből adódó problémákra az, aki színpadra állítja Török Sándor 1939-ben írt meséjét.

Kököjszi és Bobojsza, két apró törpe kézen fogja Andrist, hogy átsegítse – nem a felnőtté, hanem a gyermekké válás, a gyermeklét buktatóin, hogy szülei minden igyekezete ellenére egészséges lelkivilágú embert faragjon belőle. Meglepő empátiával írt munkáról van szó, mármint a gyermekre irányuló empátia az, ami szokatlannak hat a régies nyelvezetű szövegben. Írója, akinek nevét ma a Waldorf Pedagógiai Intézet viseli, Rudolf Steiner antropozófiai eszméinek tanulmányozójaként újszerű megközelítésben vizsgálta a gyermek-szülő kapcsolatokat (pontosabban: a nevelést), és sikerrel teljesítette azt, amibe manapság is sokan belebuknak: hogy a gyermekhez (de nem ám kamaszhoz, hanem kisgyerekhez) és a szülőkhöz is szóljon egyszerre.
Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház) Ráadásul nagyon rafinált ötvözet a Kököjszi és Bobojsza. Ha innen nézzük: gyerekeknek íródott szorongásoldó mesék. Ha viszont figyelünk a szövegben elhelyezett Easter eggekre, rájövünk, hogy valójában végig a felnőttnek magyarázzák a gyermek működését, miközben tükröt tartanak az akkoriban divatos „tanulságos történet”-ek kedvelőinek.

Az RS9 Színház olyan adaptációs megoldást választott, amely ezt a vonalat erősíti. Előadásában meg sem próbálja színre vinni a törpék mesevilágát, Andris varázslatos kalandjait, amelyek fenntarthatnák (de legalábbis felkelthetnék) egy mai, ingergazdag közegben szocializálódott gyerek figyelmét. Ehelyett mesél.

A rendező, Lábán Katalin (nem mellesleg mentálhigiénés szakember és mediátor) ül egy székben a színpad szélén és mesél. Elmeséli, hogy vannak a törpék, és erre jönnek a törpék. Elmeséli, hogy Andris alszik, és látjuk Andrist a színpad közepére tolt kanapén. Elmeséli, hogy bejön a szobába Apja, és tényleg bejön. Elmeséli, hogy a törpék összesodorták a szivárvány szálait, azon csúsztak le a Földre, és… nos, akkor egy kis fényeffekten kívül nem látunk semmit.

Ismerjük a mesehallgatás jótékony hatásait: fantázia gazdagítása, feszültséglevezetés, koncentrált figyelem kialakulása, effélék. Fontos dolgok. Színházban azonban többet várunk. Nem csak audio-, de vizuális ingereket. Nem csak dikciót, akciót is. És legfőképp: történetet. Végig azt várjuk, hogy elkezdődjenek az előadás plakátján beharangozott kalandok, jobban izgulunk, mint Andris, hogy tényleg magukkal viszik-e a törpék hajójukon, a Szent Kristófon. Hiába várunk. Gyakran el sem mesélik, mi történt, csak fél mondatban utalnak arra, hogy ilyen csoda is megesett meg olyan is.

Nem mesét látunk (hallunk) tehát, hanem kapcsolati terápián ülünk, tündérbirodalom helyett gyerekszobába vagyunk zárva. Ez az előadás nem a gyereket tanítja arra, hogy nem szabad rosszalkodni, hogy nem kell félni, hogy miként lehet igazodni a felnőttek világához, hanem a felnőttet arra, hogy a gyerek bizony rosszalkodik, a gyerek bizony fél, és egyáltalán nem lehet (nem szabad) a felnőttek Prokrusztész-világához igazítani.

Fontos a cél, de a megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után, a műfaji problematikán felül is. Interaktív, mondja a plakát, de nem igazán élnek a lehetőséggel, a gyereknézők bevonása kimerül abban, hogy álmokat (papírhajókat) gyűjtenek tőlük egy hátizsákba, néha kérdeznek ezt-azt (eldöntendőt vagy egyszavas válaszokat igénylőt), és két epizód közötti átvezetésként megfuttatják néhányukat a színpadon. Valódi sajátélmények, eszmecserék, a nézők választás elé állítása – ezek mind hiányoztak. A felnőtteket pedig, akik igazán profitálhattak volna ebből, meg sem próbálták bevonni.

Azután a játszók. Ha akarom, láthatok koncepciót abban, hogy öt színész öt tökéletesen eltérő játékstílusban dolgozik, de akkor vagy még jobban alá kellett volna húzni, hogy mindenki mást képvisel, vagy egységesíteni, mert így csak valamiféle kényelmetlenségérzésem marad, valami diszharmónia. Lábán Katalin, a kissé mézesmázos, de végtelenül empatikus Mesélő, Sárközi Máté, a kevés átéléssel dolgozó, szövegét becsületesen felmondó kiskamasz András. Az anyaprogramra beállított robotot sztereotipikusan hozó Molnár Ildikó. A súlyos beszédhibákkal és civilséggel operáló Horváth „Ezüsthigany” Kálmán, a mai csonkacsalád-trendnek megfelelően elérhetetlen és diszfunkciós apa megformálója (az apa mint olyan annyira nincs jelen, hogy Horváth a közönség soraiból jelentkezik a szerepre, mivel a játék szerint az eredeti színész nem jött el), és a Kököjszi- és Bobojsza-bábok mögül is kiragyogó profi, Hannus Zoltán nem tudnak egy egységes Kököjszi és Bobojsza univerzumot létrehozni.

Nem baj. De akkor ne legyen gyerekelőadás. Legyen interaktív szülői értekezlet. Legyen színházi nevelési program része. Legyen pszichodramatikus műhely kiindulási alapja.  Ez egy hiánypótló alkotás, ami egyáltalán nem az, aminek ígéri magát, viszont annál, amit ígér, sokkal több van benne. És még több lehetne.
Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház) Bányai Gabriella

 

Kököjszi és Bobojsza

Török Sándor 1939-ben írt meseregénye alapján

Zene: Olajos Hanga

Díszlet-jelmez: László Piroska

Asszisztens és fényterv: Csáki Rita

Dramaturg: Abody Rita

Mesélő és rendező: Lábán Katalin

Szereplők: Sárközi Máté, Hannus Zoltán, Horváth Kálmán, Molnár Ildikó

RS9 Színház, 2014. december 28., kb. 27 feln?tt, 12 gyerek

Fotók: Olajos Ilona Ilka.

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)Nagy divatja van manapság az önsegítő könyveknek, de színházban egyelőre nem olyan népszerű ez a műfaj, mint az irodalomban (nem számítva a nézők életéből vett szituációkat feldolgozó playback előadásokat). Nem is hangzik túl csábítóan, direkt gyógyulni menni egy előadásra, főleg ha nem ismerjük el, hogy betegek vagyunk. Jobb, ha felkészül az ebből adódó problémákra az, aki színpadra állítja Török Sándor 1939-ben írt meséjét.

Kököjszi és Bobojsza, két apró törpe kézen fogja Andrist, hogy átsegítse – nem a felnőtté, hanem a gyermekké válás, a gyermeklét buktatóin, hogy szülei minden igyekezete ellenére egészséges lelkivilágú embert faragjon belőle. Meglepő empátiával írt munkáról van szó, mármint a gyermekre irányuló empátia az, ami szokatlannak hat a régies nyelvezetű szövegben.
Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)Írója, akinek nevét ma a Waldorf Pedagógiai Intézet viseli, Rudolf Steiner antropozófiai eszméinek tanulmányozójaként újszerű megközelítésben vizsgálta a gyermek-szülő kapcsolatokat (pontosabban: a nevelést), és sikerrel teljesítette azt, amibe manapság is sokan belebuknak: hogy a gyermekhez (de nem ám kamaszhoz, hanem kisgyerekhez) és a szülőkhöz is szóljon egyszerre.

Ráadásul nagyon rafinált ötvözet a Kököjszi és Bobojsza. Ha innen nézzük: gyerekeknek íródott szorongásoldó mesék. Ha viszont figyelünk a szövegben elhelyezett Easter eggekre, rájövünk, hogy valójában végig a felnőttnek magyarázzák a gyermek működését, miközben tükröt tartanak az akkoriban divatos „tanulságos történet”-ek kedvelőinek.

Az RS9 Színház olyan adaptációs megoldást választott, amely ezt a vonalat erősíti. Előadásában meg sem próbálja színre vinni a törpék mesevilágát,

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)Andris varázslatos kalandjait, amelyek fenntarthatnák (de legalábbis felkelthetnék) egy mai, ingergazdag közegben szocializálódott gyerek figyelmét. Ehelyett mesél.

A rendező, Lábán Katalin (nem mellesleg mentálhigiénés szakember és mediátor) ül egy székben a színpad szélén és mesél. Elmeséli, hogy vannak a törpék, és erre jönnek a törpék. Elmeséli, hogy Andris alszik, és látjuk Andrist a színpad közepére tolt kanapén. Elmeséli, hogy bejön a szobába Apja, és tényleg bejön. Elmeséli, hogy a törpék összesodorták a szivárvány szálait, azon csúsztak le a Földre, és… nos, akkor egy kis fényeffekten kívül nem látunk semmit.

Ismerjük a mesehallgatás jótékony hatásait: fantázia gazdagítása, feszültséglevezetés, koncentrált figyelem kialakulása, effélék. Fontos dolgok. Színházban azonban többet várunk.

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)Nem csak audio-, de vizuális ingereket. Nem csak dikciót, akciót is. És legfőképp: történetet. Végig azt várjuk, hogy elkezdődjenek az előadás plakátján beharangozott kalandok, jobban izgulunk, mint Andris, hogy tényleg magukkal viszik-e a törpék hajójukon, a Szent Kristófon. Hiába várunk. Gyakran el sem mesélik, mi történt, csak fél mondatban utalnak arra, hogy ilyen csoda is megesett meg olyan is.

Nem mesét látunk (hallunk) tehát, hanem kapcsolati terápián ülünk, tündérbirodalom helyett gyerekszobába vagyunk zárva. Ez az előadás nem a gyereket tanítja arra, hogy nem szabad rosszalkodni, hogy nem kell félni, hogy miként lehet igazodni a felnőttek világához, hanem a felnőttet arra, hogy a gyerek bizony rosszalkodik, a gyerek bizony fél, és egyáltalán nem lehet (nem szabad) a felnőttek Prokrusztész-világához igazítani.

Fontos a cél, de a megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után, a műfaji problematikán felül is. Interaktív, mondja a plakát, de nem igazán élnek a lehetőséggel, a gyereknézők bevonása kimerül abban, hogy álmokat (papírhajókat) gyűjtenek tőlük egy hátizsákba, néha kérdeznek ezt-azt (eldöntendőt vagy egyszavas válaszokat igénylőt), és két epizód közötti átvezetésként megfuttatják néhányukat a színpadon. Valódi sajátélmények, eszmecserék, a nézők választás elé állítása – ezek mind hiányoztak. A felnőtteket pedig, akik igazán profitálhattak volna ebből, meg sem próbálták bevonni.

Azután a játszók. Ha akarom, láthatok koncepciót abban, hogy öt színész öt tökéletesen eltérő játékstílusban dolgozik, de akkor vagy még jobban alá kellett volna húzni, hogy mindenki mást képvisel, vagy egységesíteni, mert így csak valamiféle kényelmetlenségérzésem marad, valami diszharmónia. Lábán Katalin, a kissé mézesmázos, de végtelenül empatikus Mesélő, Sárközi Máté, a kevés átéléssel dolgozó, szövegét becsületesen felmondó kiskamasz András. Az anyaprogramra beállított robotot sztereotipikusan hozó Molnár Ildikó. A súlyos beszédhibákkal és civilséggel operáló Horváth „Ezüsthigany” Kálmán, a mai csonkacsalád-trendnek megfelelően elérhetetlen és diszfunkciós apa megformálója (az apa mint olyan annyira nincs jelen, hogy Horváth a közönség soraiból jelentkezik a szerepre, mivel a játék szerint az eredeti színész nem jött el), és a Kököjszi- és Bobojsza-bábok mögül is kiragyogó profi, Hannus Zoltán nem tudnak egy egységes Kököjszi és Bobojsza univerzumot létrehozni.

Nem baj. De akkor ne legyen gyerekelőadás. Legyen interaktív szülői értekezlet. Legyen színházi nevelési program része. Legyen pszichodramatikus műhely kiindulási alapja.  Ez egy hiánypótló alkotás, ami egyáltalán nem az, aminek ígéri magát, viszont annál, amit ígér, sokkal több van benne. És még több lehetne.

Bányai Gabriella

Kököjszi és Bobojsza

Török Sándor 1939-ben írt meseregénye alapján

Zene: Olajos Hanga

Díszlet-jelmez: László Piroska

Asszisztens és fényterv: Csáki Rita

Dramaturg: Abody Rita

Mesélő és rendező: Lábán Katalin

Szereplők: Sárközi Máté, Hannus Zoltán, Horváth Kálmán, Molnár Ildikó

RS9 Színház, 2014. december 28., kb. 27 felnőtt, 12 gyerek

Fotók: Olajos Ilona Ilka

Kategória: A folyóirat