Riadalom és rendeződés

Leánder és Lenszirom (Nemzeti Színház) Gabnai Katalin, 2020. október   Vagy tizenöt évvel...

Baljós pár

Rómeó és Júlia (Pesti Magyar Színház) Stuber Andrea, 2020. október   Eperjes Károly nem...

Etikus zsiványok

Rumcájsz (Budapest Bábszínház) Gergics Enikő, 2020. október     Nem nagyon lelkesített...

„Nekem a bábszínház nem kompromisszum”

Beszélgetés Varga Borival Turbuly Lilla, 2020. október   Varga Bori 2018-ban végzett a...

Hannaléna a Kárpátok alatt

Az Üveghegyen túl (Álomzug Társulás) Gabnai Katalin, 2020. szeptember   „Elérhető kultúra a...

Újramici

100+1 holdaspagony (Stúdió K Színház) Gabnai Katalin, 2020. szeptember   Báb-színház nagy...
Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház)

Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház)

Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház) Gyereknek lenni alapvetően macerás dolog, de az az előnye feltétlenül megvan, hogy az ember zavartalanul és háborítatlanul használhatja a fantáziáját, mert még nem tudja, hogy mint mindennek, annak is van a határa, meg hogy illik két lábbal a földön járni, valamint hogy boldogok a komoly emberek, mert övék a földi sikerek országa. Így aztán például bőven elég egy kis dobozkában néhány kétdimenziós papírfigura, mondjuk hóember, némi hasonpapírú díszlet, meg valaki, aki az egészet életre kelti a hangjával meg a történetével, és már kész is a komplett mesevilág, szőröstül-bőröstül-répaorrostul.

Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház) Tehát semmiféle hendikeppel nem indul az alighanem negatív rekord-költségvetésű Elefáni Papírszínház sem, amelynek épp ennyiből áll a varázslata, plusz egy kartonelefántból, amelynek a hasából nő ki az utazó miniszínházacska – hogy miért pont onnan, és miért pont elefánt, az rejtély, de nem is lenne elég izgalmas a dolog, ha mindent értenénk. Lehet, hogy a rejtett síneken mozgatható szereplők – Tóth Eszter és Csató Máté kedves, szépen kidolgozott, de nem különösebben egyéni figurái – nem képesek túlontúl összetett mozdulatokra, sőt, dinamikájuk különösebb lelkifurdalás nélkül nevezhető akár minimálisnak is, de egyrészt az alkotó-előadó Boros Luca személyre szabottan elváltoztatott hangjai, másrészt az átgondoltan felépített fantáziavilág fejben legalábbis biztosan megadják mindazt a mozgalmasságot, amit a fizikai határok amúgy korlátoznak

Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház) Boros Luca ugyanis jogosan úgy véli, hogy nem elég, ha a mese végén ott az obligát tanulság, ha az csak úgy egyszerűen elhangzik, hiszen minden gondolat akkor tud igazán egészségesen megnőni, ha az ember maga ülteti el a magját, és nem készen kapja, mint egy csokor, színes krepp papírba bugyolált vágott virágot. Ráadásul ötletes és szimpatikus, ahogyan a hatásmechanizmust működteti: a bő fél-, szűk háromnegyed órás mese felénél a narrátor kilép a minikulissza mögül, és a nézőkkel a közös hangot könnyen megtalálva a versenyről, versengésről kezd beszélgetni a gyerekekkel (hiszen a Hóvarázs maga is arról szól, hogy a három hóembergyerek egymást legyűrve próbál kiválasztottá válni, hogy egyikük bejuthasson a királyi udvarba uralkodói magánhóembernek). És a gyerekek persze sorolják, mi minden miatt is jó versenyezni, legyőzni a másikat, egyedül lenni jobbnak mindenki másnál. Hogy aztán annál jobban fejbe kólintson a történetvégi, meglehetősen logikus, sőt szinte vitathatatlannak tetsző tanulság, miszerint a versenynél sokkal jobb és sokkal hatékonyabb, ha egymást segítve, együtt érjük el a célunkat.

Ami roppant szimpatikus életbölcsesség, különösképp a célközönség életkorában, nem beszélve arról, hogy külön öröm – noha lehetne természetes is –, hogy egy alkotó(csoport) már a három-hat éves korosztályt is megtiszteli azzal, hogy nem csak színekkel, játékkal, dalolászással, de szájbarágásmentes mondanivalóval szórakoztat. Ettől még persze vannak dalok is, sőt ezek fontos szerephez jutnak (ez töri meg a boszorkány átkát), amiért bizonnyal hálás a gyerekközönség, ezzel együtt megjegyzendő, hogy sem dallamuk, sem dalszövegeik nem olyan épületesek, hogy igazán méltóak legyenek az előadás esztétikumához. Ahogyan a felnőtt fül számára némiképp zavaró az itt-ott, ha nem is gügyögő, de mindenképpen vélt vagy valós gyermekbarát irányba elemelt beszédmód is úgy a mesemondás, mint a beszélgetés során. De a felnőtt fül már csak ilyen: fennakad minden apró-cseprésen, és még azzal sem lehet rendesen kiengesztelni, ha, mint a gyerekeket, elviszik előadás után a kulisszák mögé varázsleleplezőbe és csodatanulóba, hogy a színházi élményt megkoronázza még némi színháznyelvi tanulás is.

Kovács Bálint

Hóvarázs (Elefáni Papírszínház)

Alkotó, előadó: Boros Luca

Dramaturg: Nagy Orsolya

Zene: Tóth Orsika

Báb, díszlet: Tóth Eszter, Csató Máté

December 7., Mu Színház, kb. 30 néző

Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben

Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben

Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben  Egy babaszínházi előadás, egy klasszikus magyar mese adaptációja Marosvásárhelyen és egy ünnepi produkció Kolozsváron – kétség nem fér hozzá, hogy az alkotókat minden esetben a legjobb szándék vezérelte, de valami itt is, ott is félrecsúszott.

Függetlenül attól, hogy valaki hisz-e a csecsemőszínházban, fejlődéspszichológiai hasznában, olyan hozadéka mindenképp lehet, hogy a családokat összehozza, hiszen hétvégenként jellemzően apuka, anyuka, testvér, de akár nagyszülő is kíséri az ifjú nézőt. A tapasztalatok azt is mutatják, hogy a nagyobbaknak szóló produkciók közönsége „tisztul”: a kicsiket erre, nem pedig – a kötelező kulturális program kipipálásának és/vagy egyfajta gyerekmegőrzőnek használva – a 3-4 évestől óvodásoknak, kisiskolásoknak ajánlott előadásokra viszik el. Mindezeken túl az sem mellékes nyereség, hogy az intézmény iránti elkötelezettség korán kialakul szülőben, gyerekben egyaránt.
Összességében tehát csak üdvözölni lehet, hogy Marosvásárhelyen az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban a legkisebbekre, a 0–4 évesekre is figyelve hoztak létre előadást a Pöttöm Színház programban. Az Állatkert rendezője Barabás Olga, akik játsszák: Bonczidai Dezső, Gáll Ágnes, akik animálnak, valamint Fehér Csaba, aki jórészt zenél vagy az egyes etűdöket vezeti be rövid verssel. A stúdióteremben választhatunk, hogy székre vagy a színes matracokra ülünk-e, a színészek üdvözölnek bennünket és folyamatosan biztatnak: énekeljünk velük, mondjuk a mondókákat együtt. Kissé zavaró ez a bevonásra törekvés, mintha nem bíznának abban, hogy elég érdekesek lesznek. Pedig az előadás ízléses, valóban izgalmas; színes kendőkből, hasábokból, kockákból, gömbökből, gúlákból a szemünk előtt kelnek életre a különböző lények a kakastól egészen a kétpúpú tevéig. (Tervezőt sajnos nem tüntet fel a színlap.) A stilizálás játékos, tökéletesen gyermeki szintű, ami remek, épp ezért zökkent ki a varázslatból minden, ami előre elkészített, mondjuk egy olyan egér, amelynek az alapja egy lapos téglatest, de a farkincája és a fülei már rá vannak varrva. A megkezdett út jelentősége mindenesetre elvitathatatlan, csakúgy, mint a gyakorlat teszi a mestert közhelye.

A marosvásárhelyi alkotói szándék az ovisoknak és kisiskolásoknak szóló Csipike esetében is dicséretes. Fodor Sándor törpéje 1966-ban született, így talán nem túlzás azt állítani, hogy kalandjain – az utolsó 1996-ban jelent meg – generációk nőttek fel. Kérdés persze, hol él ez a generáció, mert abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy magyarországi gyerekek számára ismerősek ezek a nem kevés, de nem szájbarágott tanulsággal járó történetek. Gyanítom, nálunk nem klasszicizálódott a több kiadás és a nyolcvanas években készült tévés bábjáték ellenére sem, a Színházi Adattár szerint errefelé két nem túl jelentős truppon kívül a Griff Bábszínházban vitték színre. Ezzel szemben – szerencsére – készült a mesékből előadás Kolozsváron és Nagyváradon a bábszínházban, Szatmárnémetiben, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Temesváron, de írtak belőle (gyermek)operát, szintén Kolozsváron. Mindezt azért is tartom fontosnak, mert jó egy éve, a nagyváradi bábszínház FuxFesztjén az egyik beszélgetés témájául szolgált, hogy mennyire fontos a saját közegből kiindulni, abból a kulturális közegből, hagyományból és ismerősségből építkezni, s erre a csíksomlyói születésű, Kolozsváron elhunyt Fodor Sándor Csipikéje tökéletes példa.

Az Arielben Király István adaptálta a meseregényt saját rendezéséhez, ő tervezte a díszletet, és a zenéhez is van köze, jelmeztervezőként Szélyes Andrea volt a munkatársa. Konvencionális és konzervatív gyerekszínházi előadás ez a Csipike, kevés benne a helyzet, jórészt túlbeszélt, a szereplők monologizálnak, mindent elmondanak, ahelyett, hogy eljátszanák. Így aztán nincs tétje annak, hogy miért találja ki Csipike a rettenetes Réz urat, hogy mennyire vágyik a figyelemre, a szeretetre, hogyan ismeri fel, mennyi fájdalmat okoz gonoszságával barátainak, és hogyan nyeri vissza bizalmukat. Elmismásoltak a konfliktusok, egyfajta univerzális lagymatag derű lengi be a színpadot, amitől egyhangúvá válik a produkció. Kétdimenziósak maradnak a karakterek, akik külsejüket tekintve vagy pontosan olyanok, mintha a mesekönyv jól ismert illusztrációi elevenednének meg, vagy az iskolai jelmezbálra a közepes tehetségű anyukák által varrt kosztümök kreativitását idézik (Csipike, Légyölő Galóca, illetve Madár), miközben ott a Vakond, aki a frakkjával és galléros pólójával meg le-fel veszegetett szemüvegével tökéletesen hozza a vakondságot, vagy a Nyuszi, akiről – hála az égnek! – hiányoznak a tapsifülek, szürke felsővel, kötött lábszárvédővel és egy szürke szoknyával, rajta hátul egy alig észrevehető pompommal a farok helyén, mindkettő kreatív és fantáziadús stilizálás.

Erősen kifelé játszanak, a gesztusok túlmagyarázósak, a beszédmód gügyögős, egyedül Cseke Péter Vakondjában van valami fanyar abszurditás. A hangszerelés bátornak hangzik, de a dalokat agyonüti a rátett mulatós tuc-tuc alap (és a kilencvenes évek elejének tinidiszkóit idéző színes fények). Végig az volt az érzésem, hogy jóval eredetibb lehetne az előadás – még egy teljesen mesekönyvhű kiállításban is –, sőt annak is indult, de valamiféle bátortalanság vagy a közönséggel szembeni bizalom hiánya miatt lett ez a végeredmény.

Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben  Az alkalmi produkció az egyik legnehezebb műfaj: úgy szólni egy jeles napról, hogy ne lobogjon az ünnepi apropó amolyan vörös farokként a néző előtt, ha nem is lehetetlen, mindenesetre kegyetlenül nagy kihívás. Kolozsváron a Puck Bábszínházban december 6-án mutatták be a Mikuláshoz, tágabban az adventi-karácsonyi időszakhoz kapcsolódó Ajándékot. A kesztyűs bábokkal játszott könnyes-búsan kezdődő, majd happy endbe forduló keretmese olyan, mint egy Dickens- vagy Móra-történet: a szegény falusi kislány már-már reménytelenül nagybeteg édesapjának gyógyszerért a városba megy; ebbe ágyazódik be a Szent Miklós-legenda, mivel a püspök jóvoltából gyógyul meg az apuka.

A díszlet elemei egy nagy fehér csomagból bomlanak ki: a fehér hasábok egyszerre utalnak az ajándékdobozokra és a télre, praktikusan lehet rájuk vetíteni, könnyedén építhető belőlük bármi. Az állandó ide-oda pakolászásból azonban rengeteg üres másodperc jön össze, untató lesz az akciómentesség, mindezen túl a rakosgatás a nem túl széles színpadon komoly logisztikai probléma elé állítja a színészeket, akik fekete ruhájukban a csuklyával egészen zavaróan hatnak. Itt is azt érzem, hogy rossz kompromisszumot kötöttek. Átgondolt jelmezben, fedetlen arccal játszó bábszínészekkel is hatékonynak bizonyult volna mindaz, ami működtette az előadást, még azokban a jelenetekben is, amikor a báb és a Mikulásként megjelenő ember került interakcióba. Nem a láthatóság vagy a láthatatlanság a hatás és a hitelesség titka. Mint ahogyan a felnőttek figyelmét sem csupán évtizedekkel ezelőtti magyar rockdalok Irigy Hónaljmirigy-esített változatával lehet lekötni – az erőltetés egyik iskolapéldája a könyvmániás Lánglelkű Pócegér A könyv közepén állok kezdetű száma, ami, igen, az Edda-opusz csasztuskává alakítása –, a segítővé váló többi állat, Oroszlán von Leonstein, Ordas Karola, Barbi Bori, Ősz Szarvas háttértörténetei és dalai hasonlóan kínos pillanatokat okoznak.
Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben  Azt is a bizalmatlanság jelének gondolom, ahogyan a tanulságot, jelesül az egymásra, leginkább a gyerekekre való figyelés igényét és fontosságát zárszóként, igencsak sulykolós-didaktikusan kimondják. Pedig aki figyelt a mesére, akár szülő, akár gyerek, (attitűdjétől és előzetes tapasztalatától függően) ezzel a felismeréssel/megerősítéssel távozik. Meg az ajándék almával, ami szívet melengető gesztus.

Papp Tímea

Állatkert – Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház, Marosvásárhely

Szereplők: Bonczidai Dezső, Gáll Ágnes, Fehér Csaba

Rendező: Barabás Olga

2014. november 30. Kb. 30 néző

Csipike – Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Marosvásárhely

Fodor Sándor meseregénye alapján írta: Király István

Díszlet és zene: Király István

Jelmeztervező: Szélyes Andrea

Rendező: Király István

Szereplők: Bonczidai Dezső, Cseke Péter, Gáll Ágnes, Gönczy Katalin, Halmágyi Éva, Puskás Győző, Szabó Dániel

2014. november 30. Kb. 70 néző

Ajándék – Puck Bábszínház, Kolozsvár

Rendező: Vadas László

Báb- és díszlettervező: Lőrincz Gyula

Játsszák: Ambrus Tünde, Csokán Raul, Ferencz Nándor, György László, Kötő Áron, Sándor Ildikó, Urmánczi Jenő, Vincze Tímea

Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)

Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)

Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)  Az Óperencián is túl, a messzi Asia Center két hatalmas kastélyának egyikében, a már karácsonyra díszített üveghegyeken túl, a mozgólépcsőházak tetején, a cipődiszkontok felett és a gyorséttermek mellett volt egyszer egy színházterem. Ez a színházterem elmésen a Center Színház nevet kapta, hiszen az Asia Színház félrevezető lett volna. Volt itt minden, ami kell: kényelmes székek, vörös bársonyfüggöny, színpad és megfelelő világítás- és hangtechnika. Ennek a színháznak a leggyakoribb előadója a Mesekocsi Színház társulata – amely titokzatos, mint a Nap, előadásainak színlapjai nincsenek, színészeinek neve helyett a vonatkozó helyen csak olyasmik vannak feltüntetve, mint például Micimackó, Róbert Gida vagy Malacka, és mindössze annyi bizonyos, hogy utazó, egyéni megrendeléseket is teljesítő színházról van szó.

Hangozzék mindez bármilyen furcsán, valójában remek ötlet, hogy egy plázában színházterem üzemeljen: aligha vitatható, hogy egy gyereknek hasznosabb mesejátékokat néznie, mint a fehérneműboltok választékát, amíg valamelyik szülő a bevásárlást intézi. Az már vitaképesebb kérdés, hogy egy üzletházban vajon van-e helye a színházi nevelés bármilyen formájával foglalkozó, előremutató, kortársművészeti tevékenységet végző társulatoknak – persze miért ne lenne, miért épp itt ne lenne. Ugyanakkor aligha számít bárki ilyen csoportok jelenlétére. És a Mesekocsi Színház Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)  Micimackó című előadása sem ilyen, és láthatóan nem is ilyen igénnyel készült.
A Micimackó, ha egy képzeletbeli skálán kell elhelyezni, sokkal jobban hasonlít egy vidámpark embernagyságú, élő Disney-figuráinak mutatványához, mint Ascher Tamás Pinokkiójához, viszont nem is állít ennél többet magáról. Az előadás záróképe előtti közös fotózkodás lehetősége a szereplőkkel sem tesz mást, mint ezt az élményjelleget erősíti, miközben valamicskét még tanítani is próbál a gyerekeknek: végül Róbert Gida bevallja, hogy papírból készült fényképezőgépén „rajta maradt a zársapka”, de sebaj, mert az emléket már senki nem veheti el tőlünk – ugye, jól csak a szívével lát az ember, bár ez egy másik mese. Más kérdés, hogy kicsit összekuszálja a mondanivaló átadását, ha a szülők nemcsak a papírmasinával, hanem telefonnal is fotóznak az arra hivatott percekben, vitába szállva Róbert Gidával (meg a Herceggel): jól csak a mobilja objektívjén át lát az ember.

Az élményszínházi jelleg tehát rendben van, de a magas színvonal hiányára nem mentség sem a pláza, sem más körülmény. Kapásból kiábrándító, hogy Micimackó és Malacka egyszerű, boltban beszerezhető (vagy azok mintájára készült) plüss egyenjelmezben vannak, noha részben a jelmeztervező jelenléte és általában a látvány egyéni kialakítása jelentené a különbséget a vidámparki mutatvány és a színház között, még ha olyan vizuálisan ingerszegény megoldásokról volna is szó, mint amilyen az igényesen, de egyszerűen festett papír erdő-háttér, vagy Róbert Gida ingből és kantáros nadrágból álló öltözéke.

Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)  Egy másik megkülönböztető, színházzá tevő eszköz lehetne az egységes rendezői koncepció, de jogosnak tűnik az aggodalom, amiért a színlap helyett megtalálható információk között ilyen közreműködő sincs megnevezve: az önkifejezési formák egészen szerteágazóak a method acting felé kacsingató Róbert Gidától kezdve a Malacka jellemét csoszogásban összesűríteni kívánó színészen át a színen egyszer csak felbukkanó elefánt bábtechnikával való mozgatásáig, ami azonban ezúttal annyit jelent, hogy egy (megint csak) boltban kapható plüssfigurát valaki a paraván mögött állva vállmagasságban rázogat.

Emellett megjelenik a zenés színház egy egészen különleges formája is: az egyik színész a magnóról bejátszott dalra tátog úgy, hogy nem is próbálja elhitetni, ő énekel. Nem a feltétlenül igényességre törekvés jele ez. Ahogy nem azok az olyan átgondolatlanságok sem, mint amikor a méztől megdagadó Micimackó nyúlüregbe szorulásának történetét úgy adják elő, hogy a mackó egy jó másfél méter magas kapun megy be Nyuszihoz, de kifelé már úgy tesz, mintha csak egy kis lyuk lenne előtte: a nézői képzelet tisztelete megkívánná, hogy ugyanaz az eszköz egy jeleneten belül (hacsak nem reflektálnak az ellenkezőjére) ugyanazt és ugyanúgy jelképezze.
Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)  A dramaturgiai esetlenségeket, az ismert Micimackó-epizódok ad hoc egymás mögé pakolását, a felmerülő konfliktusok kusza kezelését és feszültségtelenségét s a fenti következetlenségek egyikét-másikát ugyanakkor a célközönség számára ellensúlyozni tudja a mese ismerőssége, szerethetősége és cukisága, amelyre csak ráerősít a színészek gyakran gügyögő hanghordozása. Azt azonban, hogy nem sikerült egy áruházi szórakoztató élményszínházat a lehető legkifogástalanabbul létrehozni, talán a gyerekek megszólításának módja jelzi a leginkább. Ennek – na meg a színházban bárminek – kell, hogy legyen célja, tétje, értelme, itt viszont erről nincs szó: a gyerekek nem közreműködők, csak beleszólók, mert szavaiknak nincs hatása az előadás folyására. A szereplők az így kialakuló helyzetet nem tudják kezelni: a gyerekek persze végigkommentálják az előadást, mivel elhitték, hogy a színpadon a véleményükre kíváncsiak, de a színészek, amikor ez nem szándékuk szerint való, ignorálják őket, mígnem egy ponton egyikük leszidja az egyik különösen hangos hozzászólót.

Úgy tűnik, az alkotók nem tudták, mit vállalnak vagy mit akarjanak vállalni – és ez nem csak a gyerekekkel való kommunikációra, de az egész előadásra rányomja a bélyegét.

Kovács Bálint

Mesekocsi Színház: Micimackó

Írta: Alan Alexander Milne

Szereplők: Róbert Gida, Malacka, Nyuszi és Micimackó

Center Színház, 2014. november 29.

Kb. 45 néző

Helló, Afrika! (Bumba) – a Bethlen Téri Színházban; Apró Színház

Helló, Afrika! (Bumba) – a Bethlen Téri Színházban; Apró Színház

Helló, Afrika! (Bumba) - a Bethlen Téri Színházban; Apró Színház A Bethlen Téri Színház fogadta be az Apró Színház Bumba című produkcióját, amely Afrika, illetve a Szahara népmesekincsének egy szeletét ismerteti meg a nézőkkel. Az előadás közben kiderül, hogy a fekete kontinensen élő gyerekek eléggé hasonlítanak a magyarokra, illetve annak is tanúi lehetünk, hogy színes díszletek, vonzó látványelemek nélkül is hatásosan elő lehet adni egy történetet.

Az Apró Színház alapvető vállalása, hogy különböző kultúrák értékeit közelebb hozza a gyerekekhez: a Bumbához éppen a Szahara déli részéről, az éhségövnek is hívott Száhel-övezetből kölcsönzött népmesei motívumokat, az előadáshoz az ottani, őshonos törzsek mondavilágát használta fel.
Hiába játszódik azonban a történet több ezer kilométerre innen, fordulatai bizonyos magyar népmesékből is ismerősek lehetnek. A címszereplő Bumbának elszakad a pólója, így az édesanyja elküldi tűért, de aki kölcsön tudna adni egy tűt, az valami mást kér cserébe, így a kisfiúnak ismét útra kell kelnie. A próbatételek sorra követik egymást, miközben Bumba egy barátra is szert tesz Bilali, a kiskutya személyében. A történetszövést tekintve, a magyar láncmesékkel a különbséget jóformán csak az idegen hangzású nevek adják, és az, hogy a főhősnek nem a félelmetes rengetegen, hanem a nem kevésbé ijesztő sivatagon kell átkelnie.

Van viszont egy nagyon fontos különbség: sokkal több a zenés és táncos elem, ami szinte bármikor megjelenhet – Bumba énekelni kezd, amikor fél egyedül a sivatagban (ekkor tűnik fel Bilali), majd az egész falu táncra perdül, amikor a kisfiú hazatér. A darab meghatározó részét adják így a fülbemászó afrikai énekek, melyek olykor a társulat előadásában – a cappella – csendülnek fel, olykor pedig a zenei munkatárs, Mogyoró Kornél játssza azokat autentikus hangszereken. A népi rigmusokhoz vagy az altatódalokhoz hasonló, egyszerű dalokról van szó, amelyek a nyelv ismerete nélkül is belemásznak a fülünkbe – az egyiket még hazafele menet, a trolin is halljuk énekelni egy kisgyerektől, aki a szüleivel szintén részt vett az előadáson.

 

Úgy tűnik tehát, hogy az Apró Színház a darab eszköztelensége ellenére is eléri célját. Az előadásra ugyanis végig jellemző, hogy különösebb illusztrációk nélkül dolgozik: díszletről például nem nagyon lehet beszélni – ahogyan fénytechnikáról sem –, a sivatagot csak egy barna posztó hivatott jelképezni, Bumba falujának pedig már teljes egészében a nézők képzeletében kell kirajzolódnia. A színpadon csupán egy emelvény látható, amely szó szerint is kiemeli a cselekmény egy-egy fontos motívumát, vagy épp – arrébb tolva – a helyszín változását jelöli.

 

A darab inkább az előadókra támaszkodik, és az öt színész (Bisztricsány Linda, Császár Réka, Csík Andrea, Tarján Veronika és Horváth Kristóf) nem is rogy meg a feladat súlya alatt. Bumba édesanyját, a falu varázslóját és a többieket külön-külön játsszák, a két bábot, Bumbát és Bilalit azonban már mindannyian mozgatják, olykor egyszerre is. Ez a legtöbb jelenetnél egy élénk színpadképet és ezzel járó sodró dinamikát eredményez, és néha válik csak zavaróvá: Horváth Kristóf például remekül jeleníti meg a kiskutyát, de amikor a darab végén Bumba is hozzákerül, az már valahogy nem működik – hiába is kisfiú a főhős, addig nők játszották.

 

Összességében azonban koherens a történet, az előadásra pedig a családi légkör jellemző, amit csak erősít, hogy a színészek végig igen közel játszanak a nézőtérhez. Néha be is vonják az ott ülőket, de nem tolakodó módon, épp csak annyira, hogy a közönség érezze: része a történetnek. Olyasmikre kell itt gondolni, mint amikor az egyik jelenetben a kiskutya az első sorban ülők lábán szalad át, vagy amikor a vízből, amelyben a színészek tapicskolnak, a nézőkre is jut egy kevés. Úgy tűnik, végül is öt színész és két báb elegendő kelléktárnak, a darab érezhetően hatással van, nemcsak a gyerekekre, de a szüleikre is.

Helló, Afrika! (Bumba) - a Bethlen Téri Színházban; Apró Színház Apats Gábor

 

Játsszák: Bisztricsány Linda, Császár Réka, Csík Andrea, Tarján Veronika, Horváth Kristóf Zenei munkatárs: Mogyoró Kornél

Látvány, díszlet, jelmez: Mészáros Gábor

Konzultáns: Tóth Miklós

Bábszakértő: Veres András

Dramaturg: Góczán Judit

Szerző: Afrikai mesék alapján Góczán Judit

Rendező: Az Apró Színház társulata

Ajánlott korosztály: 4-12 év

Bemutató: 2013. 02. 17., Bethlen Téri Színház

Beszélgetés Zalán Tiborral

(a 2003/2. évf. 1-2. összevont, nyomtatásban megjelent lapszámból)

 

A gyerek nem akkor örül, amikor illik örülni…

Bemutató előtti beszélgetés Zalán Tiborral bővebben…

Dunaparti csevely

(a 2003/2. évf. 3-4. összevont, nyomtatásban megjelent lapszámból)

Dunaparti csevely – Beszélgetés Perjési Barnabással, a Szentendre Művelődési és Művészeti Intézményei igazgatójával. bővebben…