A vulkánpormanó
Apertúra
Nem állta meg az Apertúra társulat, hogy ne „metázzon” egy kicsit a kisiskolásoknak szóló legelső előadásában: már A vulkánpormanó kezdő jelenetében olyan színházfilozófiai kérdéseket feszegetnek, melyek bizonyára őket is folyamatosan foglalkoztatják (különösen a mai magyar és nemzetközi, kultúr- és világpolitikai helyzetben).
De nem kell megijedni, mindössze arról van szó, hogy a játszók – a skandináv mitológiában felbukkanó istenek nevét viselő, fekete ruhás alakok, amolyan komédiások – feltesznek egy egyszerű, de cseppet sem lényegtelen, a színház alapjait érintő kérdést: „Legutóbb is hány ilyen kis kedves lény hallgatott végig, azóta meg mi van a világban?” És már jön is a morózus válasz: „Ugyanaz.”
Aztán persze a szkeptikus, a színház (és általában művészetek) értelmét megkérdőjelező színészt is elkapja a játékkedv. A kis színházelméleti beavató után a közönség – gyerekek és felnőttek egyaránt – remekül szórakoznak: a társulat rendkívül ügyesen (értsd: szakértő pontossággal) fordította át a rájuk jellemző stílusjegyeket az adott korosztályra és a bábos játékmódra.
Ami persze rögtön a szöveg szintjén is tetten érhető. A skandináv mitológiai alakokkal benépesített, kedves és kissé abszurd történet, az előadást rendezőként is jegyző Benkó Bence darabja rímekben szólal meg. Emiatt tartottam attól, hogy túl sokszor jut majd eszembe Varró Dániel A szomjas trollja, amit nem olyan régen mutattak be a Budapest Bábszínházban – de szó sincs erről, az a nyelv, amin az előadás megszólal, hamar felépít egy sajátos világot, amibe könnyű belefeledkezni. A rímek is kevésbé rafináltak vagy nyakatekertek, egyszerűen jól ülnek (vagy állnak?), ahogy az egy színpadi szöveghez illik: „Hercegnőnek lenni uncsi, / olyan izgi, mint egy krumpli.” A cselekmény a mesék univerzális struktúrája miatt talán kiszámítható, de egy pillanatig sem unatkozunk, hiszen Formán Bálint dalbetétei is szórakoztatnak – a csúcs egyébként egyértelműen a Vulkánpormanó metálszólója.
A színházi eszközök átgondoltsága magukban a bábokban – „bábsegítség”: Pájer Alma Virág és a Budapest Bábszínház – és a bábtechnikák megválasztásában is tükröződik, olyannyira, hogy ez még a mozgatók gyakorlatlanságát is ellensúlyozza. A különböző bábfajták ugyanis rendszert alkotnak, megfeleltethetők a szereplők különböző rétegeinek.
Az emberszereplők: Olav király és Katla hercegnő például hagyományos, aprólékos részletességgel kidolgozott bunraku bábok, nem minden lelemény nélkül: Olavot a nagy szőrmók fejével és a pufi lábujjacskáival rögtön a szívébe zárja az ember, csak úgy Katla hercegnőt a vagány láncával és hátizsákjával. A többi báb alapanyagait azonban mintha az OBI-ból vagy egy lomtalanításból szerezték volna be, minden szereplő csupa használt használati tárgy vagy nejlon vagy karton, ami egyben a produkció korlátozott költségvetésére is enged következtetni – naná, de ez csak javára válik az előadásnak, sőt. Pont, hogy a határtalan képzeletnek adnak teret a szellemes megoldások: a fegyverhordozó-jelöltek között van autóaksi és napszemüveges kalitka, de a végül kiválasztott Sigurd is egy fadoboz festőhenger-lábbal, akinek ráadásul ki lehet cserélni a kezét aszerint, hogy éppen cipőkanálra, vésőre vagy habverőre van szükség.
A szereplők egy másik, spirituálisabb-mágikusabb rétegét alkotják az „őrzők”, a maszkos óriásbábok. Amikor Katla és Sigurd letelepszik egy sziklára, szó szerint megelevenedik alattuk és kőóriássá változik a hegy – az egyik játszó bukkan fel egy kartondobozzal a fején. Fafnir, a félelmetes sárkány hatalmas szárnyait mankók alkotják, a roppant méretű óriásbikát, Mimirt pedig már csak a színfalak mögül a színpadra benyújtott szarvak jelzik.
A Kőbikány és a Vulkánpormanó bábjai pedig… – komoly khm recenzensként sem találok jobb szavakat – …annyira, de annyira cukik, hogy elolvadok a nézőtéren. A Vulkánpormanó ráadásul először csak hatalmas árnyként jelenik meg – alakjából egyszerre következtethetünk félelmetes, gonosz manóra, de egy reszketeg, ártatlan jószágocskára is.
Az előadásbeli játszók frappánsan rávetítik saját habitusukat az általuk mozgatott karakterekre: Major Irma a lelkesedését, bátorságát, Kocsis Gábor a kerekded tisztánlátását és lojalitását, Formán Bálint a távolságtartó, bölcs rezignáltságát. Kicsit sajnáltam, hogy a végén nem tértünk vissza a színházelméleti problémákra, de ha úgy vesszük, az előadás maga cáfolat, vagy legalábbis önmagában egy alternatív válasz az első jelenetben felvetett „mivégre?” kérdésre.
Rádai Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
A vulkánpormanó (Apertúra)
Játsszák: Major Irma, Formán Bálint, Kocsis Gábor
Zene: Formán Bálint
Bábsegítség: Pájer Alma Virág
Író-rendező: Benkó Bence
Fotó: Dorinka Studio
