Momo
Örkény Színház
Sajnos kevés a gyerekelőadás prózai művészszínházakban, ezért kíváncsian vártam, hogyan dolgozza fel Michael Ende regényét az Örkény társulata, Polgár Csaba rendezésében. Ugyan a mű több mint ötvenéves, és történetmesélésében sem a legjobban kidolgozott műve Endének, de mondanivalója aktuális, karakterei élnek. Mi lenne égetőbb kérdés ma, amikor ellenséges oldalak feszülnek egymásnak, és a digitális világ bűvöletében végképp elveszni látszik az egymásra szánt idő és figyelem, mint a történet egy gyerekről, aki valódi odafordulással, sosem ítélkezve meghallgat bárkit, majd felveszi a harcot az időrabló „szürkékkel”, akik elvennék az emberektől az egymásra és magukra fordítható értékes perceket?
A színház választása érthető és üdvözlendő, a megvalósítás azonban hagy kívánnivalót maga után. A regény történetvezetési gondjait nem oldja fel az előadás: itt is nehezen szervesül a két fő szál (Momo figyelme barátai kapcsán és a szürkék elleni küzdelem), de okos húzás, hogy az eredetiben túltengően sok férfiszereplőből itt részben női figurákat teremtettek. Viszont a regénybeli gyerekek teljes hiánya rávilágít, hogy az előadás, bár szeretne, mintha mégsem tudna teljes hitelességgel szólni a nézőkhöz, legyenek akár gyerekek, akár felnőttek.
Az előadás legradikálisabb gesztusa az, hogy a teret felcseréli: a színpadra helyezett szűk széksorokban ül a közönség, míg a nézőtéren, az erkélyen és a hátsó technikai helyiség ablakában zajlanak az események. Szépen illik ez az ötlet ahhoz, hogy Momo, a furcsa kislány egy valahai amfiteátrumban lakik a város szélén, azaz a színház színház léte kiemelt hangsúlyt kap, de ez nem ad annyit, mint amennyit elvesz.
Egy-egy jelenethez kitűnő alap ez a színhely. Például egyszerre groteszk és fenyegető, amikor a szűk helyen furcsa oldalazó mozgással töltik be a teret a szürke urak, akik mind Rába Rolandra hasonlítanak. Vicces és hatásos, ahogy a Momót döntőbíróként használó Nino (Józsa Bettina) és Nicola (Borsi-Balogh Máté) a széksorok más-más oldaláról próbálják meggyőzni a kislányt, hogy neki (és csak neki) adjon igazat. Maradandó képi és hangélmény, amikor metronómok kerülnek a székekre, és az általuk kiadott lüktetés szimfóniaszerű zenévé válik, majd lassan leállnak egytől egyig. Jól működik a nézői erkély mint Hora mester játszótere, aki Für Anikó alakításában egyszerre mesei és valós lény, egyben az egyik legemlékezetesebb karaktere az előadásnak. Látványos az is, ahogy az erkély előrenéző „csíkjára” vetítődnek a szürke urak által hangsúlyozott számok, vagy a néma teknős, Kassziopeia (Friedenthal Zoltán) mondatai. A jelmezek (Izsák Lili) ötletesek és játékosak Momo kabátjának túl hosszú ujjaitól a bohém Gigi megjelenéséig.
Másrészről ez a tér erősen korlátozza nemcsak a színészek mozgását, de a színházi lehetőségeket is. Márpedig a meseregényben szereplő fantáziavilágot kétféleképpen lehet színpadra vinni: sok színes látványelemmel vagy a (gyermek)nézők képzeletét mozgásba hozó alakításokkal. Az elsőre nincs sok esély így, és a másik sem teljesül teljesen: míg Terhes Sándor az utcaseprő Beppo szerepében olyannyira hiteles, hogy még a szünetben is szívesen odamennek hozzá a gyerekek, vagy amilyen meggyőző Takács Nóra Diána éneklő fodrászként, akárcsak a már említett Nino-Nicola kettős, pont a fiatal főszereplők kapcsán éreztem azt, hogy nem élik a mesét, csak játsszák. Pedig Szaplonczay Mária egyszerre fiús-lányos-manós arca, filigrán figurája a több számmal nagyobb steppelt télikabátban ideális Momo – kinézetre. Alakításával viszont nem győz meg arról a csöndes vonzerőről, eltökélt kedvességről, néha félelemmel teli bátorságról, ami a főszereplő lényege. Hozzá hasonlóan Gigi (Kövesi Zsombor) csodálatos lenne, ha igazán hinne azokban a mesékben, amiket elmond, de érezhető nála egyfajta távolságtartás, amely megakasztja a figura tökéletes működését. Emiatt hiába a többiek hite a mesében (még a szürke urakat alakító színészek is lubickolnak a szerepükben), vagy Friedenthal Zoltán csodás átváltozó képessége, aki narrátorként és Kassziopeiaként is terelgeti Momót és a történetet, az előadás nem tud felemelkedni a színházi varázslat szintjére.
Ehhez a zene sem segíti hozzá a gyereknézőket: a dalszöveg mind remek, de a dallam nagyon modern, diszharmonikus, nincs benne játékosság, és a színészek énektudása sincs igazán kihasználva. Sajnos elsikkad az az interaktív gesztus is, hogy a szünetben írjanak a gyerekek táblákat az időrabló szürkék ellen, ha ezt csak sután, nagyon kis időre építik be az előadásba. Így a gyereknézők és az ő „tüntetésük” ugyanúgy jelentéktelen marad, mint a meseregényben. Kár érte. Talán még megtalálja az előadás azt a hangot, amely hitelesebben tud szólni a nézőkhöz, de addig is gazdagodhatunk jó néhány emlékezetes és szép színházi pillanattal. Ha a metronómok és az idővirágok jelenete megmarad bennünk, és emiatt elgondolkodunk azon, hogy mire szánjuk az értékes időnket, megérte.
Pikli Natália
(Színházi Kritikusok Céhe)
Michael Ende-Gáspár Ildikó-Matkó Tamás: Momo (Örkény Színház)
Játsszák: Borsi-Balogh Máté, Friedenthal Zoltán, Für Anikó, Józsa Bettina, Kövesi Zsombor, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Rába Roland m.v., Szaplonczay Mária, Takács Nóra Diána, Terhes Sándor
Dramaturg: Varga Zsófia
A dalszövegeket fordította: Kiss Judit Ágnes
Díszlet és jelmez: Izsák Lili
Rendező: Polgár Csaba
Fotó: Horváth Judit
