Árgyélus királyfi (Szegedi Nemzeti Színház)
Jászay Tamás, május
Látványos, hatásos, minőségi – a látszat ellenére nem próbálom meg újra eladni a szegedi színház Rózsa és Ibolyájáról pár hónapja ide írott kritikámat. Az Árgyélus királyfi esetében ugyanis újra indokolt e jelzők használata.
És a hasonlóságok nem érnek itt véget: az Árgyélus királyfi meg a Rózsa és Ibolya is két szerelmesnek a veszélyes kalandokat, illetve komoly kihívást jelentő próbatételeket követő egymásra találásáról mesél. A jók békéjét a rosszak mindenáron akadályozni igyekeznek, de hát nekik ez a dolguk évezredek óta, nincs ezzel semmi gond. Mindkét mese alapanyaga klasszikus magyar história, literátus érdeklődésűeknek külön élvezet a forrásművekkel való hasonlóságok és különbségek számbavétele. Mindkét nagyszínpadi előadásban mindent bedobtak, hogy levegyék a gyerekeket (meg a mesére éhes felnőtteket) a lábukról, és ez be is jön: a gép forog, és jól érzékelhetően az alkotók sem pihentek. A két, másképp ambiciózus előadás mégsem egy kaptafára készült, ugyanakkor megjegyzem, hogy ha én művészeti vezető, urambocsá, színidirektor lennék, egy évadon belül aligha tűznék műsorra két, alapvetésében ennyire egyívású darabot, még akkor sem, ha amúgy kénytelen vagyok szigorú arccal a jegypénztár felé fordulni.
No de elég a panaszból, mert az Árgyélus királyfi első ránézésre kissé konzervatív-hagyományos színrevitele ellenére – oly valószínűtlen kasírozott kastélyfalakat látni a XXI. században, de amúgy remekül működnek, tényleg! – itt egy új magyar zenés gyerekszínházi darab született, és ez nem kis dolog. A többedszer együtt dolgozó Bognár Róbert és Schlanger András (aki rendezőként is jegyzi az előadást) nem egyszerűen mai nyelvre ültette Gergei Albert fél évezredes széphistóriáját, hanem a dúsgazdag irodalmi utóéletre is okosan reflektált. Elsősorban a máig legnépszerűbb átdolgozás, a Csongor és Tünde motívumai köszönnek vissza azonosíthatóan, de ha már verses költeményt említek, muszáj hozzátenni, hogy az átírók szerencsére nem ragrímekben, inkább asszonáncokban utaztak, ezzel is felfrissítve a sztorit. Várady Szabolcs könnyed, pajkos, szellemes versei és a szegedi kötődésű Tóth Péter zeneszerző sok forrásból – magyar népzenétől A varázsfuvoláig és tovább terjed a skála – jó érzékkel válogató zenéje pompásan kiegészíti egymást. A zene nem dúskál slágergyanús elemekben, ugyanakkor szolgálja és megemeli a színpadi történéseket, a sok, vállaltan felismerhető idézet pedig minden korosztály számára otthonossá teszi a világot.
Pontosabban ezt a két világot, hiszen ha Pomedória a sugárzó fény, akkor Zordánia az árnyak országa. Az alapigazságot, miszerint e kettő nem létezhet egymás nélkül, a szegedi előadás plasztikusan példázza. A két ország egymás ellentettje, Turi Erzsébet díszlete a második részre kifordul magából, ahogy Libor Katalin decens jelmezei is kortársi lerongyolódáson esnek át. De vissza a látványos nyitányhoz, amit, bevallom, némileg riadtan figyeltem, mert itt egy taszítóan pedáns, szögmérővel-vonalzóval megrajzolt királyi udvart látni, ahol még a szólókat is udvarias mozdulatlansággal, arcukra fagyott mosollyal hallgatják a szereplők. Az élére vasalt Pomedóriában minden nagyon szép, minden nagyon jó, az öreg király (Altorjay Tamás) pedig olyan beszédet nyom le az ország prosperáló gazdaságáról, hogy azt bármelyik kormányzati PR-szakértő tapssal jutalmazná.
Dupla hercegi esküvőre készül az udvar, két fiú, két lány, szóval a hagyományos recept, és fellélegzem, amikor a műanyag mosolyok közé végre egy kis őszinte rosszkedv keveredik: Árgyélus királyfi (Szélpál Szilveszter) még nem találta meg a nagy őt. A helyzet fokozódik, amikor berobban a színre Zordánia úrnője, Mortadella (Vajda Júlia), akinek ugyan a motivációja nem egészen világos (talán elfelejtették meghívni a jeles eseményre?), de azért megátkozza az egész pereputtyot. És akkor jön a jól ismert aranyalmafás sztori, a két herceg nem tudja megvédeni a titokzatos módon fogyatkozó termést, Árgyélus meg nagyon is, és a vándormotívum itt – a király már említett szónoklatával összhangban – makroökonómiai kontextusba kerül, hiszen ha nincs arany(alma), nincs gazda(g)ság sem. A cél tehát tiszta: Tündér Ilonát (Gyüdi Eszter) ki kell szabadítani Mortadella markából, így a szingli királyfi sem fog magányosan kószálni, meg Pomedória is tovább gyarapodhat, immár külső ellenségek nélkül. 
A szavakban eltökélt, ám a tettek mezején hátul kullogó királyfi mellé kell egy tenyeres-talpas segítő (Taletovics Milán), akit a gazdája iránti hűség mellett az is motivál, hogy menyasszonya (Laczák Boglárka) csak így lehet az övé (bár hogy itt valójában ki akar kit jobban, szellemesen lebegtetve van).
A második rész már felütésében is lendületesebb és ingerdúsabb az elsőnél: Zordániában a goth-metálos ördögbanda mambóra ropja, de hát a pokolban mindig jobb a buli, mint a felhők között. A kissé pipogya, de snájdig Árgyélus tudtán kívül valóságos forradalmat robbant ki. A világfalura emlékeztető erdő, ahol az olyan unalmas állatok, mint a béka, farkas, lepke mellett még zsiráf meg strucc is akad (meg egy partra vetett hal, amit recenzens elsőre bagolynak nézett), szóval az erdő az első szóra fellázad Mortadella ellen, akinek természetesen buknia kell. És bár én a szerelmesek helyében kétszer is meggondoltam volna, hogy biztosan boldogan akarok-e élni Pomedóriában, míg meg nem halok, ők a kiszámítható végre voksolnak. És mert a vége jó, így hát minden jó.
Jászay Tamás
(Színházi Kritikusok Céhe)
Tóth Péter: Árgyélus királyfi
Írta: Bognár Róbert és Schlanger András
Versek: Várady Szabolcs
Szereplők: Szélpál Szilveszter / Szondi Péter, Gyüdi Eszter, Altorjay Tamás, Vajda Júlia, Taletovics Milán, Laczák Boglárka, Bocskai István, Rákai István, Tóth Péter, Somogyvári Tímea Zita, Dobrotka Szilvia, Horák Renáta, Börcsök Bálint, Ördögh József, Piskolti László, Bonecz Tamás, Gyuris Imre, Judik Patrik, Büte László, Csóti István, Himmer Veronika, Kocsis Judit, Tóth Judit
Közreműködik a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara, valamint gyerekszereplők
Rendező: Schlanger András
Vezényel: Gyüdi Sándor, Koczka Ferenc
Díszlettervező: Turi Erzsébet
Jelmeztervező: Libor Katalin
Koreográfus: Varga József
Szegedi Nemzeti Színház, 2016. április 11, kb. 400 néző
