gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Két láb jó, egy láb rossz

 

Az ólomkatona (Teatro Infantil)

Stuber Andrea, december

 

A lisszaboni Teatro Infantil 1976 óta működik, tehát nem gyerek már a gyerekszínházi világban. Évente egy-két új darabot hoz ki a színház, nem csak kisgyerekek számára, hiszen helyet kapott a repertoárban számos olyan klasszikus, amely az ifjúsági korosztály érdeklődésére tarthat számot, a Rómeó és Júliától a Don Quijotéig. Évtizedeken át több különböző lisszaboni helyszínen játszották produkcióikat, és hat évvel ezelőtt horgonyoztak le a 2000-ben megnyílt Művészeti Központban található, 344 férőhelyes Teatro Armando Cortezben.

Idei őszi bemutatójuk – amelyet jövő májusig fognak játszani – A rendíthetetlen ólomkatonából készült gyermekmusical. A mű színpadra alkalmazója és rendezője Fernando Gomes, aki író, rendező, színész, és a Teatro Infantil bemutatóinak túlnyomó többsége az ő nevéhez fűződik. A zenét Quim-Tó jegyzi.

Maria Curado Ribeiro

A színpadkép (Kim Cachopo munkája) mesés: első pillantásra kicsit úgy hat, mintha a Holdbeli csónakost készülnének eljátszani, minthogy egy lírai jellegű szereplő a nagy kifliholdon üldögél, amikor felmegy a függöny. A gyerekszoba lakója ő is (Diogo Bach), aki Pierrot-ként boldogítja vagy szomorítja a láthatatlan gyerekgazdát. A színpadkép egy felnagyított méretű gyerekszoba berendezését tárja elénk: emberfölötti nagyságú könyv, az ólomkatonák jókora doboza, XXL-es hintaló, és nini, ott egy puff méretű Rubik-kocka is. Akad még egy doboz, amiből később egy hatalmas fej kerül elő, amikor kinyitják, ő itt a kobold, az ördögfióka, aki bajt hoz vagy csinál, és mindenki tart tőle.

A dobozoknak még mindig nincs vége: színes ceruzákat őriz a másik. Ez utóbbinak egy kóbor kis játékrobot (Paulo Neto) nekimegy, amin a gyerekszoba játéklakói látványosan jót mulatnak – nem sokszor tapasztaltam én gyerekszínházban annyi harsány nevetést, hamis, farkasfogú mosolyt, mint amennyit itt a színészek produkálnak –, ami talán mégsem egészen szép dolog a szereplőktől.

A legcsinosabb doboz persze az a zenélő, forgó, amelyikből a Für Elise dallamára egyszer csak előtáncol a perfekt balerinának látszó főhősnő, akit Maria Curado Ribeiro játszik, énekben és prózában is meggyőző szakszerűséggel. Igen, hát musicalről mesélek, ahol a közhelyes és nem túl igényes, dobgépes zene playbackről jön, és a mikroporttal felszerelt színészek többször is eléneklik ugyanazokat a számokat, hogy beivódjon és ne felejtsük.

Tiago de Almeida, Maria Curado Ribeiro

Még nem említettem az ólomkatonát (Tiago de Almeida), akinek őrbódéja is van, abban áll rendíthetetlenül olyan módon, hogy a bal lábát térdből felteszi a bódéjában elhelyezett ajándékdobozra, így nem látjuk. Ily módon érik el az alkotók, hogy féllábúnak mutatkozzon. Ez a megoldás természetesen mozdulatlanságra kárhoztatja, tehát  udvarolni meg enyelegni is a táncosnő kénytelen odamenni hozzá, s kibontakozó szerelmük leglátványosabb pillanataiban meglehetősen közegidegen módon készítenek magukról egy telefonos szelfit.

A játékszoba lakói közül még nem említettem a medvekezeslábast viselő, festett arcú mackót (Henrique Macedo), a színes vidám bohócot (Kim Cachopo), a rongytestű Colombinát (Anaísa Raquel). És visszatérek még egy percre Diogo Bachhoz, aki nemcsak Pierrot-ként melankolikusan bájos, de annak az igen jól sikerült jelenetnek is részese, amikor a két gyerek megtalálja az utcakőre leesett ólomkatonát. (Itt jegyzem meg, hogy az utcaképet mutató függöny és a padlózat pontosan azt a járdát mutatja, a világos színű, összevissza macskakövekkel, amin Lisszabonban járnak az emberek.) A két gyerek azonnal játszani kezd az ólomkatonával, aki ekkor egy alvósbaba méretű figura. Először orvososat-mentőset – ti-no-ni, ez a szirénahangjuk –, azután rendőröset-letartóztatásosat, és csak harmadik ötletük lesz a papírhajó. A papírhajós rész az, amikor a féllábú katonánk ismét emberi-színészi formában mutatkozhat, mivel gurulós papírhajóba bújt, ami tetőtől (majdnem) talpig eltakarja, s úgy halad vele tipegve, mint a Mojszejev együttes táncosnői. A víziútonálló patkánycsapat energikus revüszámot mutat be fináléként a szünet előtt.

Maria Curado Ribeiro , Diogo Bach

A második részben már nem sok történik. Colombinából szobalány lett, a bohócból szakács, s míg preparálják az ólomkatonát nyelt halat, odabenn a balerina szomorkodik. A halból előkerült főhősugyan visszataszítóan halszagú, ezt többen megjegyzik, de az egymásra találásnak nem lehet akadálya. A lisszaboni ólomkatona-táncosnő páros sorsa váratlanul heppiendbe fordul. Újratalálkozásukat nem tűzbe esés, hanem haladéktalan esküvő követi. Az örömteli menyegzőre váratlanul kinő a féllábú ólomkatona hiányzó lába, s a násznép együtt rophatja a táncot.

Megjegyzem, ez elég súlyos problémának tetszik. Úgy értem, ha az ólomkatonának hirtelen lába támad, akkor erre az előadásra aligha lehet fogyatékkal élő gyermeknézőt vinni.

Stuber Andrea

(Színházi Kritikusok Céhe)

Hans Christian Andersen – Fernando Gomes – Quim-Tó: Az ólomkatona (Teatro Infantil, Lisszabon)

Szereplők: Anaísa Raquel, Diogo Bach, Henrique Macedo, Kim Cachopo, Maria Curado Ribeiro, Paulo Neto, Tiago de Almeida

Szöveg: Fernando Gomes
Zene: Quim-Tó
Koreográfia: Victos Linhares
Díszlet: Kim Cachopo
Jelmez: Rafaela Mapril
Rendező: Fernando Gomes

Lisszabon, Teatro Armando Cortez, 2017. december 3., kb. 280-300 néző

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?