A legkisebb boszorkány
Aranyszamár Bábszínház
Jó szúrós történet Lázár Ervinnek ez az Ámi Lajosnál talált, s a vásárosnaményi születésű, félcigány mesemondótól kölcsönzött, majd – Lázár szavait idézve – „kifordított” meséje. Az eredeti történet klasszikus tündérmese, melyben a főszereplő Király Kis Miklós egyszer csak rájön, hogy ő a világ legszebb lányát akarja, s láss csodát – kisebb-nagyobb bonyodalmak után – ő és Tündér Tercia egymáséi is lesznek. Lázár Ervin meséje viszont elégia egy észre sem vett szerelemről, melyben a cselekmény hivatásos rosszakarójának, az ártó-rontó boszorkánynak három lánya, Rilla, Marilla és Amarilla közül a legkisebbik beleszeret a falusi királyfiba, s aztán lesz, ami lesz.
Papp Ágnes Klárának a neten is hozzáférhető, 2015-ös, Szomorú győztes című, a mesei szerepkörök, a népmese és a műmese világlátásának eltérését vizsgáló tanulmánya az Andersen-mesék, legfőképpen A kis hableány hasonló lezárását emlegeti Lázár Ervin írása kapcsán, de minket a mű színpadi megvalósíthatósága foglalkoztat. Miért? Hőscsere történt, s ezzel előállt egy abszurd színpadi helyzet. A nagy drámák mellékalakjait főszerepbe hívő színművek, például Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halottjának esetében tudniillik még elképzelhető, hogy bizonyos segédcselekvések megbontják vagy épp aládúcolják a nagy történet egyes helyzeteit. Itt viszont ez lehetetlen, mert egy varázsmesében a dolgok csak úgy egyszerűen bekövetkeznek. Az eleve elrendezettség tömbszerű ereje és az örökölt történetbe belépni óhajtó kisboszorkány repkedő reménykedése olyan, mintha valami márvány dombormű hézagaiba próbálná befészkelni magát egy madárka. A törekvés – reménytelen.
Hacsak nem jön segítségünkre a költészet meg a színház, ahogy kell, sejtetésekkel, megérzésekkel, a hősnő lelkének megváltozásával, hogy ne mondjuk: katartikus jellemfejlődésével.
Ámi Lajos és Lázár Ervin meséi tele vannak eleven, közönséget gyönyörködtető párbeszédekkel. De ez még nem elég a színházhoz. Ám iszonyúan izgalmas érezni, ahogy Lázár Ervin az új főfigura jellemfejlődésével, mi több, szándékváltozásával tulajdonképpen már megkezdi a mese dramatizálásának, vagyis színpadra alkalmazásának előkészítését. Sőt. Az eredeti szövegben szereplő, s a színmű szövegéből természetesen kimaradó költői látomásai, mint például a cselből és megtévesztés céljából megszépülni igyekvő Rilla visszaváltozásának leírása – „…fáradt foszlányokban szakadozott le róla a szépség álcája. Hullott a föld felé a sárga, a barna, az aranyfény, az ezüstragyogás, s mielőtt elérte volna a földet, szertefoszlott” – lényegében fölfoghatók szerzői-rendezői utasításnak is.
Nem akármilyen élmény megtapasztalni, hogy az Aranyszamár Bábszínház most látott produkciójának alkotói milyen értő és érzékeny módon, megcélzott közönségükre nagyon is figyelve, mindazonáltal saját világuk rendje szerint tolmácsolják Lázár Ervin meséjét. Az eredeti művet bábszínpadra író Szabó Attila átmentett minden fényes gondolatot, s fölhasznált minden szellemes írói mondatot. Azt nem mondom, hogy a királyfi által előadott rettentő versikék engem nem köhögtettek meg, de érteni vélem a céljukat, s mindig helyénvalónak éreztem Bakos Árpád zenéjét is. A színpadi változat kezdő perceibe talán még beleférne egy kis szöveges ráerősítés a később széllé változó Amarilla testi-lelki szellőlénységére, hogy a záró mozzanat beteljesülés legyen és ne csak valami jószolgálati kötelesség teljesítése. S bármennyire is gyerekszínház ez, hiányzik a játékból annak a keserves, nagy pillanatnak a megélése, amikor Amarilla megállapítja, hogy hozzá képest a „másik” lehengerlően gyönyörű. Ez fontosabb, mint a bántalmazó banya-anya kíméletlen szövege a későbbiekben.
Geometrikus tisztaság, ritmikai pontosság és kiváló színészvezetés jellemzi Bartal Kiss Rita rendezését. Az általa tervezett tér egyetlen eleme egy képzeletbeli kocka, melynek egyenként kétméteres éleit remekül világítható, lilás fémlécek rajzolják ki. Hol kint vagyunk, hol bent vagyunk valahol, s ezt pókfonalakként működő, hol itt, hol ott rögzített, kék és piros gumihevederek jelzik. Kedves és szellemes a söprűszoknyás boszorkánycsalád kócos csapata, szeretnivaló Amarilla szöszhaja és esendő orrocskája, s roppant mulatságos Tündér Tercia és társalkodónője üresnek tűnő, díszes „ridikülje”.
Külön fel szeretném hívni a figyelmet az előadás kiemelkedően magas szintű színészi alakításaira, Baranyai Anita, Érsek-Csanádi Gyöngyi és Krausz Gábor ezerszínű, erőteljes, bábos és nem bábos, ragyogó játékára. Kincset érő tudásuk a magyar gyerekszínházi kultúra élvonalába sorolja az Aranyszamár Bábszínházat.
Vitám csak a plakáton olvasható alcímmel van. Hogy ez varázsmese lenne az önfeláldozásról? Hát, ha meg akarok hatódni, talán igen. De azért én inkább a szerelem győzelmi erejére gondolok, és egy nagy szerkesztő és kritikus, Osvát Ernő aforizmájára, miszerint „Minden erő legyőzhető, csak egy nem: a lemondás”.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
A legkisebb boszorkány (Aranyszamár Bábszínház)
Lázár Ervin azonos című meséjét színpadra alkalmazta: Szabó Attila
Játsszák: Baranyai Anita, Érsek-Csanádi Gyöngyi, Krausz Gábor
Tervező: Bartal Kiss Rita
Kivitelező: Bartal Kiss Rita, Nagy-Kovács Géza
Zene: Bakos Árpád
Rendező: Bartal Kiss Rita
Eötvös10, 2025. szeptember 7.
