Gurularolla
Mothers Back
Trapéz alakban halvány fény vetül a hátsó fekete függönyre. Szék be jobbról. Nem látni, mi mozgatja. Aztán még egy, araszolva utána. Nem is egy, hanem három, derül ki lassan, egy sor tehát. Üres-önjáró mozi, de aki elővarázsolja, még sehol: a tárgyak élnek, talán a mesés, hangtálszerű kongásra keltek fel, ami minden oldalról betölti a teret. Kibomlott piros gombolyag, gubancos fonal határolja a nézőteret a játéktértől, elöl kétoldalt szétszórt játékok, óriási sárga labda modellje, kiskutyára dizájnolt lufi. Sejthető, hogy itt valaki rendetlenkedésre kész, csak még óvatoskodik, elrejtőzik. Vagy alszik talán.
A MU Színházban, a Dányi Viktória és Furulyás Dóra kortárstáncosok alkotta Mothers Back kollektíva Gurularolla című előadásán járunk. A műfaj: táncelőadás, családi színház, ami általában valami olyasmit jelent, hogy mindenki figyelmét leköti. (Ez a páros első munkája a műfajban a felnőtt közönségnek szóló, konceptuális Hidden Mom (2022), és az óvodás korosztályt célzó Doboz utca 1. (2020) után.) A Gurularolla ezt a követelményt nem ügyeskedő „ide is – oda is” kacsintgatással teljesíti, sőt, az alkotók talán nem is lekötni szeretnék a figyelmet, hanem kalandozni hagyni – modellezni, ahogy elkalandozik, beleveszik valamibe. Ettől lehet bárkié. Küzdelem a sárga labda megszerzéséért, aztán hosszú passzolgatás mindenféle csavarokkal, két játékos közt felállított és megszegett szabályok, tükörjáték, együttes kifáradás és unalom – a koreográfia efféle páros helyzeteket imitál. A darab építkezése nem történetszerű, inkább egymásra válaszoló jelenetek váltják egymást: a kifulladásig vitt rivalizálást a magány, a magányba süppedést a kimozdulás – a pontfénnyel megvilágított részt a zseblámpa, a bolondos perkusszív kavargást a csend és labdapattogtatás.
Merthogy a tánc nem elsődlegesen emberi alakokhoz kötött a színpadi történésekben: jellemző mozzanat, mikor Dányi Viktória néhány pillanatra utánozni kezdi a mellette lévő rögbilabda billegését. Ennek megfelelően a figurák kiléte is lebegtetett: két oldalról, színes sportkabátokban (Molnári Edit jól eltalált jelmezei) toppannak elénk, megörülnek egymásnak, és innentől már tudnunk is kéne, kicsodák. (Az alkotók egyik posztjában találtam, hogy a két karakter neve Gurula és Rolla, a nevük összetételéből áll a cím. Ez jó, tényleg ilyen a dinamikájuk: a két név úgy lesz alany-állítmány, hogy egyikük felajánlja az utolsó betűjét a másiknak – a mozdulataikkal is ilyen feltűnésmentes odaadások sorozatában kapcsolódnak egymáshoz. Egy igazán, maradandóan szép pillanat, amikor a kékdzsekis, magára maradt Rolla (vagy Gurula?) leheveredik a földre, szomorúságában már nem vonszolná magát tovább – ekkor kezdenek el kék lufik hullani rá a paraván mögül. Nagy könnyek – és megerősítés, hogy nem ő az egyedüli ilyen kék a világban. Játszani kezd velük. Csak sejthető, hogy a társa rugdossa neki át őket, de nem bújik elő, így meglehet, hogy nincs ott senki, mint a székes nyitó-trükknél – sírni ettől még lehet boldogság.)
Táncolnak a tárgyak, a színek: a lufik a mozdulatok szelétől, a székek, miután a táncosok lefolytak róluk és a pörgetésükbe kezdenek, a levetett fényvisszaverős hátizsákokon ezüstös árnyalatban táncol a fény. Ha egy labda kigurul a takarásba, mindenkinek hiányozni kezd (a mögöttem ülő kislánynak feltétlenül). A középen lógó hulahoppkarika bevonására sokáig kell várni, aztán a rajta átdobott golyóból nyílnak ki a színesen fluoreszkáló szalagcsokrok. De a nagy ingerfürdő – egyébként nem elárasztó, inkább monotonon pezsgő – összjátékában gyanús, hogy nem is a láthatókban kell keresnünk minden mozgás eredetét, hanem a zenében. Az előadás zenéit Mákó Rozi szerezte (kivéve a Vivaldi- és Mozart-betéteket), és az a helyzet, hogy megilletődésre késztető, milyen jókat hozott.
Minden látnivalót leszámítva, ebben a hangzó térben ülni negyven percig önmagában megmozgató élmény (az előadást előttem több kisgyerek ültében végigtáncolta – értem őket). Az előkelően lezser ritmikus struktúrák karakteresek, a melankolikus részek fémes-fényes hangszíneiben pedig ámulni való az akusztikus és elektronikus közötti átmenetben tartott hangzás. Mivel teljesen beszéd nélküli az előadás, a nagyobb hangerő sem veszélyezteti semmi más megértését.
Ódzkodom a szótól – azért használom, mert az alkotók is a „küldetésnyilatkozatukban” –, hogy minőségi az egész. A szó kellemetlenkedő felhangja valami olyasmire vonatkozik, hogy néha jobban csodáltam volna kicsit kevesebb formatervezést – ha csak percekig dobálják azt a labdát, mindenféle artisztikum, ötletkeresés és fejlődési igény nélkül. Végső soron, ha jól értem, nem a kortárstánc variabilitásának csillogásáról szólna ez az előadás, hanem a tér egyfajta közösen átélhető dinamizálásáról. És ez sikerül is, az összhatás nagyjából annak az érzetnek a színpadi reprodukciója, hogy milyen lehet egy jó playlisttel a fülünkben végiggörkorizni egy zárás utáni IKEA-n. De hát nincs ebben semmi: az ilyesmi, ha egyszer megadatik, abbahagyhatatlannak tűnik.
Holpár Anna
(Színházi Kritikusok Céhe)
Gurularolla (Mothers Back)
Alkotók, előadók: Dányi Viktória, Furulyás Dóra
Fénytervező: Dézsi Kata
Zeneszerző: Mákó Rozi
Jelmeztervező: Molnári Edit
Fotó: Hevér Zsófi
