Kőleves
Kabóca Bábszínház
A kőleves című népmese főszereplőjét gyerekkoromban úgy képzeltem, mint egy, a háborút megunt, a szakaszától lelépett rongyos katonaszökevényt. Kicsit úgy, mint az Őrnagy fiatalabb változatát, aki ugyan háború embertelenségét PTSD-ben magával (magában) letehetetlenül cipeli, de kimerültségében is jóval több benne a derű. (Igaz, ezt gyerekként valószínűleg nem így fogalmaztam meg.) Azt hiszem, értettem én, hogy amikor egy ember már senkitől nem számíthat semmilyen emberszámba vételre, amikor mindenki bezárja előtte a kaput, nagyon kell a furfang a túléléshez (továbbá mégiscsak székely népmeséről van szó, a székelyek meg von Haus aus furfangosak – de az Alföldön ezzel sem voltam tisztában).
A fukar öregasszony kétszeres átverésével azonban morális fenntartásaim voltak. Mert az oké, hogy a leveshez a katona adja a követ, az asszonytól pedig kicsalja az összes többit, a valódi hozzávalókat, a sót, a zsírt, a kolbászt, a krumplit és a rizst, de az, hogy a követ pénzért adja, nem szép dolog, na. Egy leckéztetés elég, nem kell túltolni. Ezért is örültem, hogy a Kabóca Bábszínházban az alkotók elkanyarodtak a mesétől, és csináltak belőle valami mást, ami látszólag a katonaság dicsérete, a felszín alatt nem is mélyen azonban a közösségről, az összetartozásról, Kárpát-medencei gyökereinkről szól a teljes pacifizmussal.
Speciális körülmények között, a Kabóciádé Családi Fesztiválon láttam a Kőlevest. Szabad téren, a tűző napot megszűrő árnyas ligetben, amitől jóízű vásári jelleget kapott az előadás. Kezdetét nem lehet nem észrevenni: az előadó jöttét messziről hallani, hiszen a 32-es baka vagyok én-t énekli. Talpig bakaruhában, egy multifunkciós készséggel érkezik, ami egyszerű tábori sparheltnek tűnik első blikkre, de az eszköz mindent is tud: alkalmas főzésre, étel- vagy szakácskönyvtárolásra, rekeszeiből hol ez, hol az kerül elő, és még zenét is szolgáltat. Van ugyanis rajta egy mobiltelefon-tartó, a rá rögzített készüléket pedig maga Horváth Márk kezeli. Miután leállítja a tracket, Ábrahám Pál és Harmath Imre Az utolsó Verebély lány című operettjében első alkalommal 1928. október 13-án a Fővárosi Operettszínházban elhangzott dal szövegének részletes magyarázatába fog. (Később a Csárdáskirálynőből is énekel, mégse operettkatona. Pedig a felvételeken a zenét a Magyar Honvédség Légierő Zenekar Veszprém játssza.) Elmondja, kik voltak a 32-es gyalogezred tagjai, ki volt Ferenc Jóska, mi a paroli, a vínersnicli vagy a sarzsi. A különleges szavak a 4 éven felül ajánlott célközönség egy részének simán csak viccesek, a 40 éven feletti részhalmaznak azonban humorbonbonok, és Fábry Sándor legszebb pillanatait idézik. Az MHHB, azaz Mobilisan Hordozható Hadtápolási Berendezés (nevezzük nevén: gulyáságyú) bemutatása egészen Dizájncenterhez illő.
Nem lehet megszakítani, dől belőle a szó. És nem a levegőbe beszél. Sztorizik végeláthatatlanul, olyan meghökkentő, de teljesen logikus képzettársításokkal, amibe a szofisztikált utalások, a gyönyörű képzavarok és a leggagyibb szóviccek annyira organikusan férnek bele, ahogy Hofinak, Markos–Nádasnak vagy hogy egy kortársat is mondjak, Bödőcsnek. Vagy mehetek családilag és tematikusan közelebb, azokig a nagypapákig, akiknek még voltak katonatörténeteik és énekeltek csasztuskákat; miközben a távolodás sem lehetetlen, a blende egészen Háry Jánoshoz érően nyitható. Vagy inkább valamelyik Rejtőt találjuk az egész mélyén. Horváth Márk és a rendező, Schneider Jankó könnyű kézzel, bőségesen szórják elénk a kultúrtörténeti tudásmorzsákat.
Ám azt, ami elhangzik, a gyerekek egyáltalán nem így azonosítják, és ez így van jól. A Kőleves működik enélkül is, mert a háromszoros platina habverős és hétszeres arany krumplinyomó díjas frontszakács (aka tábori hasügyminiszter) saját bevallása szerint úgy megfőzi a bármiből a bármit, hogy ott abba hiba nincs. A nézőt mindenképp, köszönhetően Horváth Márk férfibájának és -sármjának, valamint elképesztő érzékenységének. A közönség minden rendű és rangú, továbbá nemű és korosztályú tagjára figyel, pontosan tudja, kivel hogyan beszélhet, kivel lehet katonásan szigorú. Tisztában van vele, kit mire „használhat” az interaktív előadásban: kiből csinálhat vezérezredest, kinek a füle mögül varázsolhat elő kolbászt, kit hívhat ki a színpadra a zászlófelvonáshoz. Uralja a pillanatokat, a család minden tagjára tökéletesen szabja az improvizált megjegyzéseket.
Az ételt közben elkészíti, elfogyasztja, mi pedig abban a megtiszteltetésben részesülünk, hogy nézhetjük. Ennyi a fricska, az irónia, nincs öregasszony, nincs lehúzás. Továbbállás csak azért van, mert a százados úr (sejehaj – teszi hozzá értelemszerűen) is éhes, neki is főzni kell. Paradicsomlevest betűtésztával. (Ezt is értelemszerűen.)
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Kőleves (Kabóca Bábszínház)
Játssza: Horváth Márk
Író: Horváth Márk és Schneider Jankó
Tervező: Horváth Márk
Rendező: Schneider Jankó
Fotó: Kabóca Bábszínház
