Legendás Mátyás
6szín
Az alkotók a zenés krédó szerint arra tesznek kísérletet, hogy Hunyadi Mátyást emberi megvilágításban mutassák be, és ehhez a király köré szőtt legendákat legalább olyan szívesen használják, mint a történelmi tényeket. A végére mégsem kerekedik ebből egy jól körvonalazott, emlékezetes Mátyás-élményünk.
Nem teljesen világos, mi lenne a bő háromórásra nyúló, kétfelvonásos darabnak a célközönsége, mert a cselekmény tipikusan ifjúsági témákra összpontosít, ugyanakkor a fiatal közönség számára a néhol inkább operett jellegű zenei megközelítés és főleg az időtartam nehezen tolerálhatónak tűnik. A dramaturgiai ívnek valószínűleg jót tett volna, ha az író-dramaturg Kerényi Tünde Sára nem egymaga viseli mindkét feladat súlyát; nehézkes az indítás, sok a redundancia, és elvarratlan szálakból is akad. A felvezető dal után három apródruhás szereplő egymást vegzálja kicsit kínosan, hogy ugyan énekeljenek már Mátyás királyról, majd szeánsz során megidézik, ők maguk pedig a narrátor pozíciójából óvatos átvezetéssel, fokozatosan veszik fel a kor prominens alakjainak szerepét – utóbb a prológus elfelejtődik, nem alkot kerettörténetet.
Még azután is, hogy végre megkezdődik a Hunyadi család történetének elbeszélése, sokáig tart, míg kirajzolódnak a szereplők annyira, hogy a nézőnek legyen esélye a történelmi ismeretterjesztésen túl érzelmileg is bevonódni. Különösen az érződik nagyon időigényesnek, hogy a fizikailag már jelenlévő Mátyás élő illusztrációból valódi, aktív főszereplővé váljon. Ez a második felvonásra érik be, addigra Cseh Dávid Péter megteremti azt a nem túl sok dimenziós, de valóban emberarcú, tűzről pattant Mátyást, akit az előadás célul tűzött ki magának, és akinek a sorsa foglalkoztatni tudja a közönséget.
A cselekmény egyrészt remekül rámutat, hogy a Hunyadiak története legalább olyan akciódús, véres és izgalmas, mint mondjuk a Trónok harca (pláne amikor a két szegény Hunyadi-fiú felmegy a budai Királyvárba, ahol Lászlóra lesújt a Habsburg valyriai acél), másrészt viszont arra, hogy ez meg is történjen a színpadon, sokat és többnyire hiába várunk. Hatalmas hangsúlyt kap a Szép Ilonka-legenda fiktív románcának időnként giccset súroló megjelenítése, ezen kívül több álruhás Mátyás-történet bekerült. Ezek jótékonyan sűrítik az eseményeket, mert a darab eleinte leginkább egymásra csúnyán néző családtagok zenés civódásából áll, később pedig főként azzal foglalkozunk, hogy az adók miatt a nép utálja Mátyást, és ő ezért szomorú, illetve udvartartása elégedetlen vele, ez pedig őt nem érdekli. Van, ami magyarázat nélkül marad: a túlburjánzó Mátyás-Ilonka szál mellett mindkét házasságot érintő történetben egyszer csak ott állunk Hunyadi-utód nélkül, ezt a minden előzmény nélkül megemlített Corvin Jánost meg a gólya hozta. A hadviselés és a Fekete Sereg is elnagyolt, pusztán említés szintjén marad.
A látványt a jelmezek uralják, a markáns felsőrészek cserélgetése hatékony, dinamikus szerepváltásokat tesz lehetővé, és megadja azt a reneszánsz hangulatot is, amit a funkcionális díszlet nem. A sok kisebb-nagyobb szerep és a gyakori váltások alaposan igénybe veszik Széles Flórát, Frankó Tündét és Földes Tamást. Utóbbitól zeneileg is felüdülést nyújt a kicsit erőteljesebb, keményebb vonal, legjelentősebb szerepe Szilágyi Mihály, a kamaszkorú király és nagybátyja közötti ellentét is átütő. Széles Flóra játékában a karakteridegen módon ráosztott báty a legizgalmasabb, de a szenvedélyes, éles igazságérzetű Ilonka némi szirupossággal is megnyerő, Beatrix karikatúraszerűbb. Frankó Tündének Szilágyi Erzsébetként annyi patetikusan szenvedő dal jut az anyai aggodalomról, csalódásról és tehetetlenségről, hogy az előadás címe lehetne akár Beszélnünk kell Mátyásról is.
A musical élményét leginkább Mátyás dalai adják meg. A szintén Cseh Dávid Péterhez köthető dalszövegeket sokszor átitatja a túlzó emelkedettség, de koherensek és jó ritmusúak a szövegek, csak a dalok hosszával van gond, jócskán túlnövik a jeleneteket. A második felvonásban jobb az arányérzék, a királyi rendeletek vezérszála mentén pörgősen, eltalált ütemben váltakoznak egymással az egybefüggő zenés és prózai elemek.
A végjátékban a halál közelsége elmélyültebb színészi munkára is lehetőséget adna, megoldást ígér a krónikaíró bevonása, de itt sem a hézagok betömése vagy a szintézis, hanem újraelmondás zajlik. Pányik Tamás rendezésének végül nem sikerül érdemi kapcsolatot teremtenie a környezet és a főszereplő szemszöge között, Mátyás igazságának bár érvényt szerez a színészi megformálás, azonban alig átláthatóak a cselekedetei mögötti mozgatórugók. Hiányérzetet hagy, hogy nem találkozik, de nem is igazán ütközik az átélhetően panaszkodó alattvalók és a karizmatikus uralkodó álláspontja. Csak vizuálisan kielégítő a befejezés, mert Cseh Dávid Péter ikonikus Mátyás-profilja kimerevítve elég jól mutat a díszlet keretében.
Gergics Enikő
(Színházi Kritikusok Céhe)
Mester – Cseh D. P. – Kerényi T. S. – Pányik: Legendás Mátyás (6szín)
Játsszák: Cseh Dávid Péter, Széles Flóra, Földes Tamás, Frankó Tünde
Zeneszerző: Mester Dávid
Dalszövegíró: Cseh Dávid Péter
Író, dramaturg, a rendező munkatársa: Kerényi Tünde Sára
A dramaturg munkatársa: Orosz-Bogdán Noémi e.h.
Hangmérnök: Fazekas László
Világítástervező: Pintér Krisztina
Graphic Design: Frankó Lilla
Látványtervező: Rákay Tamás
Koreográfus: Bóna Gábor
Kreatív producer: Kerényi Miklós Máté
Rendező, színpadra alkalmazó: Pányik Tamás
6szín, 2023. aug. 17. (előbemutató)
Az előadás a Déryné Program hozzájárulásával valósult meg.
Fotó: Szkárossy Zsuzsa
