A budaörsi gyerekközönségre való tekintettel
Beszélgetés Berzsenyi Bellaagh Ádámmal
A Budaörsi Latinovits Színházban bő tíz év alatt erős társulat kovácsolódott, erős művészeti koncepcióval. Erős a gyermekszínházi részleg is. Nem csoda, hogy a most zajló ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennáléra két előadásukat is beválogatták. Budapestről is járnak hozzájuk osztályok és szülők gyerekeikkel. „Ritka az a színház, amelyik ugyanazzal az intenzitással játszik gyerekelőadásokat és felnőttelőadásokat. Mi évente közel 130-140 gyerekelőadást játszunk 150-160 felnőttelőadás mellett” – mondja Berzsenyi Bellaagh Ádám, a színház igazgatója. Vele beszélgettünk.
– Budaörs elég közel van Budapesthez, könnyen elérhetők onnan a gyerekszínházak, nem feltétlenül kellett volna erre a területre is ilyen mértékben fókuszálni. A város igényelte, a Városi Ifjúsági Klub helyszíne indukálta, vagy valami más oka volt, hogy ifjúsági előadásokkal is komolyan foglalkozzanak?
– Kezdetektől fogva koncepciónk volt, hogy a gyerek- és fiatal nézőknek (hat hónapos kortól 18 éves korig) is játsszunk. És ugyanolyan missziónak tekintsük, mint azt, hogy a felnőtteknek igényes és művészileg értékes produkciókat hozzunk létre. Valóban a színházhoz tartozik az ifjúsági klub, ám ez már csak következménye volt annak az elhatározásnak, hogy találjunk egy második játszóhelyet, ahol tudunk nekik játszani. És bár Budaörsön nagyon kényelmes a helyi óvodáknak, iskoláknak, hogy nem kell beutazniuk Budapestre, mert helyben minőségi gyerekszínházat kapnak, azt gondolom, magának a színháznak is emeli az értékét, hogy komolyan vesszük ezt a közönségréteget. Sokat tesz hozzá a színház profiljához.
– Milyen szempontok alapján alakítják ki a gyermek- és ifjúsági repertoárt? Azon túl, hogy minden korosztályt igyekeznek lefedni.
– Ugyanaz a megközelítés egy gyerekelőadás létrehozásánál, mint a felnőttelőadásoknál, ahol mindig arra törekszünk, hogy olyan színházat csináljunk, amely a nézőink, illetve a környezetünk aktuális problémáival, helyzetével foglalkozik. Hiszen a gyerekek ugyanúgy beágyazódnak a társadalomba, ugyanúgy fontos kérdések, akár egzisztenciális kérdések foglalkoztatják őket. Mi ezt helyezzük az előadásaink központjába. Így hoztuk létre többek között Az osztály vesztese című előadásunkat, ami az iskolai molesztálásról, a bullyingról szól. Vagy A láthatáron című előadásunkat most idén, amelyben gyerekek szembetalálkoznak az idős nagyszülő leépülésével és elvesztésével. De említhetném A fiú, aki sosem aludt elvágyódását egy másik valóságba, vagy a klasszikus meséket is, amiket szintén úgy próbálunk megfogalmazni, hogy nagyon valós és kézzel fogható történetek legyenek, és a gyerekek számára ismert kérdésekkel és kihívásokkal foglalkozzanak.
– A gyerekközönség hogyan reagál azokra az érzékenyebb témákra, amiket így felkínálnak nekik? Mennyire kell figyelembe venni a gyerekek lelkivilágát, hogy ők azért másképp dolgoznak fel dolgokat?
– Én abban hiszek, hogy a színház, mint minden művészeti forma, akkor ér valamit, ha megérint. Nyilván azzal az érzékenységgel kell hozzáállni, hogy nem úgy mesélünk történetet egy 7 évesnek, ahogy egy 17 évesnek vagy egy felnőttnek. És fontos, hogy megfelelően keretezzük is, oly módon, hogy megszólítsa őket, ám az előadásban mindenképpen megtalálják – pláne, ha ez egy szorongató téma – a kiutat is, vagy valamilyen feloldozást. A békülés a végén alapvetően fontos része egy gyerekelőadásnak. Mindamellett az összes gyerekelőadásunkhoz szorosan kapcsolódik színházi nevelési program, amikor lehetőségük van az osztályoknak drámapedagógus segítségével az előadást feldolgozni. Mert az egyik óriási különbség a gyereknéző és a felnőttnéző között, hogy a felnőtt elboldogul az impulzusokkal, képes a művészeti alkotás hatását lecsengetni magában. Egy gyereknek nem feltétlenül van ehhez pszichológiai eszköztára, ezért számára muszáj adnunk valamilyen fogódzót, hogy megfogalmazhassa a benne felgyülemlett érzéseket, a kérdéseket és kételyeket, amik egy előadás megtekintése során óhatatlanul a felszínre kerülnek. A drámapedagógia segít abban, hogy tudjanak valamilyen módon reflektálni az előadásra, vagy legalább végighallgathassák, ahogy az osztálytársaik detektálnak. És az a reményem, hogy ezzel nemcsak magának az előadásnak az élményét mélyítjük, hanem hosszú távon színházat tudatosabban befogadó nézőket nevelünk, akik aztán tudnak majd mit kezdeni az érzelmeikkel egy-egy erős hatás láttán. Azt tapasztaljuk egyébként, hogy maguk a pedagógusok is szívesen vesznek részt ezeken a foglalkozásokon, mert segítség a számukra is.
– A most repertoáron lévő gyerek- és ifjúsági előadásaik között sok a kortárs darab, ráadásul sok a magyar szerző is. Mert ezek világa közelebb áll a gyerekekhez, akiknek az élete sokat változott az előző generációkéhoz képest?
– Egyrészt. Másrészt nagyon jók. Kitűnő magyar szerzői vannak a kortárs gyerekirodalomnak. Ugyanakkor sok olyan előadásunk úgy kortárs, hogy a színpadi szöveg konkrétan a mi színházunknak íródott, vagy épp maga az alkotócsapat vagy egy tagja a szerzője az előadásnak. Ők maguk állítanak színpadra valamit egy kérdés, egy dilemma, egy elgondolás mentén.
– Gyerekelőadásaikhoz gyakran e terület nagyágyúit hívják. Kuthy Ágnes, Kolozsi Angéla, de akár Novák Esztert is említhetném. Annyira speciális feladat gyerekeknek színházat csinálni?
– Persze, ez egy szakterület, ehhez érteni kell, másrészt meg, csak hogy picit ellentmondjak ennek, például én is alapvetően felnőtt előadások rendezésére szakosodtam, de most az elmúlt két bemutatóm ifjúsági volt. Igaz, van némi tapasztalatom még a régi Kolibri Színházból, 15 évvel ezelőttről, ám azóta rendezőként nem foglalkoztam gyerekelőadásokkal. És amikor az adott témák fölmerültek, ugyanúgy álltam hozzá, mint bármelyik felnőttelőadáshoz. Nyilván tudomásul véve, hogy nem felnőtteknek meséljük el a történetet, ám ugyanazokkal a kérdésfeltevésekkel, és ugyanúgy megpróbálva aktuálissá és érzékelhetővé tenni azt a témát. Visszatérve a kérdésre, igen, próbálunk a gyerekszínház gyakorlott profilaihoz fordulni, ugyanakkor igyekszünk lehetőséget adni fiatal alkotóknak, pályakezdőknek is, olyanoknak, akik esetleg most akarják kipróbálni a gyerekszínház műfaját.
– Ahogy említette, legutóbbi két rendezése gyermekelőadás volt. Miért fordult most a gyerekek és a kiskamaszok felé?
– Mindkettőnél a téma foglalkoztatott. Nagyon érdekelt, hogyan éli meg a gyerek a válást. Sok darab beszél a kapcsolatok áramlásáról, a családok széteséséről, ám a gyerekek esetében ez a téma a mai napig tabusítva van. Miközben talán a legerőteljesebben és legsúlyosabban a kisgyerek éli meg a válás szörnyűségét. Úgy gondoltuk, ezzel az előadással (Médea gyermekei) adunk talán egy ugródeszkát ahhoz, hogy lehessen egyáltalán beszélni erről az élményről. Másik rendezésem, A láthatáron az Alzheimer-kórral, illetve az öregséggel és az elmúlással foglalkozik. Ez is olyasmi, ami sok család és gyerek életében jelen van. És mi azt gondoljuk, talán a színház adhat egy olyan lehetőséget, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseket meg lehessen fogalmazni, lehessen hozzá kötődni, és talán párbeszédet folytatni.
– A csecsemőszínház mellett is letették a voksukat. Két előadásuk is van, a Ficak és a Vacok. Megoszlanak azért a vélemények, mennyire van értelme egy hathónapos gyereket színházba vinni.
– Én hiszem, hogy van értelme, és ezt úgy tűnik, a szülők is visszaigazolják, mert újból és újból eljönnek. Akadnak nézőink, akik ötször, hatszor megnézték már ugyanazt az előadást. Van egy felépített történet, egy értelmezhető helyzet, és egy színházi tér, ami más, mint az otthoni. Van mágiája ennek az élménynek: odamenni, beülni egy sátorba, ahol speciális a világítás, mindez teremt egy közeget, amely segít elvarázsolódni. Ilyenkor ténylegesen színház születik. Még én is, amikor beülök és nézem ezeket az előadásokat és a nézőket, egy-két éveseket, de néhány hónapos csecsemőket is, elvarázsolódom. Elvarázsol, ahogy reagálnak, ahogy minden mozzanatra figyelnek, ahogy egy olyan dolog, mint a labda elgurulása, csoda számukra. Annyira kiélezett és felnagyított minden parányi történés az ő világukban, hogy azt mi felnőtt fejjel el sem tudjuk képzelni. Mindkét babaelőadást Szőts Orsi írta, rendezte, egyiket játssza. A csodálatos Szőts Orsi bábművészként került a társulatunkba, azóta eljátszotta Opheliát, most a Julius Caesarban Portia. Az ő kezdeményezése volt, hogy csináljunk csecsemőszínházat. Régi vágyam, hogy Budaörsön is legyen ilyen, így Orsival egymásra találtunk ebben a szándékban. Ma már a színházunk közönsége minden lehetséges korosztályt felölel, a pár hónapostól a 100+-ig.
Marik Noémi
Fotó: Borovi Dániel
