Médea gyermekei
Budaörsi Latinovits Színház
Nem olyan régóta magától értetődő, hogy a gyerek- és ifjúsági irodalom és -színház foglalkozhat a célközönséget érintő problémákkal, például válással, gyásszal, bullyinggal, vagy a szülők függőségi problémáival. Ennek a szemléletnek egyik úttörője a svéd Suzanne Osten, a stockholmi Unga Klara alapítója (nem mellesleg az első babaszínházi előadás létrehozója), aki 1975-ben gyerekszínházi forradalmat indított el a Per Lysanderrel közösen írt darabjával, a Médea gyermekeivel.
Ezt a drámát a Kolibri Színház is színpadra vitte kb. húsz évvel ezelőtt, és ez a dráma lett az alapja a Budaörsi Latinovits Színház szeptemberi bemutatójának, Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésének, melynek szövegét Németh Nikolett jegyzi. Az eredeti darab „görög tragédiásabb”, sötétebb humorú és – mint megannyi mérföldkőnek számító alkotás – nyersebb, karcosabb volt, mint ez a mostani (nem finomkodóbb, hanem) finomabb, (nem óvatoskodóbb, hanem) óvatosabb, kevésbé marcangoló változat. Ami így is üt.
A Médea gyermekei ugyanis egy válásról szól: elsősorban a gyerekek kiszolgáltatottságáról, másodsorban a felnőttek dühéről és tehetetlenségéről. Potenciálisan minden válás Médea-történet – az előadásbeli apa is egy fiatalabb nőért hagyja el a feleségét, ami miatt az anya (egy darabig, első dühében) nem tud anyaként működni – nem megöli, de elhanyagolja a gyerekeit, akik nem halnak meg, de totálisan széthullanak a körülöttük levő biztonságos keretek. A konkrét mitológiai történet pedig a nagynéni által elmondott mese formájában kúszik be a darabba és dolgozódik fel a gyerekek játékában – és ezáltal segít nekik megérteni a saját helyzetüket, ahogy az a mesepszichológia nagykönyvében meg van írva. (Az előadás közben és azóta is fel-felmerül bennem, hogy vajon nem hatásvadász-e a gyerekgyilkos Médea alakját beemelni az előadásba, de mindig arra jutok, hogy a tragédia, az emberiség egyik alapmítosza mélységet ad az egyébként mindennapos, máskülönben talán a pszichologizálás szintjén maradó történetnek.)
Majdnem mindent (de erre még visszatérek) a gyerekek szemszögéből látunk: a színpad is egy nagy, barátságos és jól felszerelt gyerekszoba emeletes ággyal, játékokkal, babzsákkal – Sokorai Attila a díszlettervező. A falak áttetszőek, így a szobán túli világ sötét, fenyegető helynek tűnik, másrészt minden, ami odakinn – a felnőttek között – történik, beszüremlik a gyerekekhez: semmi sem marad titokban előttük, ami ott elhangzik, azt nem lehet el nem hangzottá tenni.
Ebben a színpadi térben Médea története elemeltebb, játékosabb eszközökkel is meg tud jelenni: miközben a sötét gyerekszobában mesél a nagynéni, elemlámpával világítja meg a „szereplőket”, így lesz az olvasólámpából sárkány, az Én Kicsi Pónim hajából aranygyapjú. A gyerekek is árnyjátékkal bábozzák el a történet: Médea egy Barbie baba, Jászón Transzformer (vagy valami olyasmi) – a görögöknek tényleg megvolt már minden sztori. A jelmezek, Pető Kata munkái egyszerre jelzésszerűek és mindennapiak: a kisfiú és a kislány kék, illetve rózsaszín kockás pizsamát visel, hasonlóan vannak leosztva a színek a világgámenős öltözeteikben is. Az apa és az anya lezserül elegáns nadrágkosztümöt visel – pirosat és kéket –, amikor egymás mellett ülnek, a ruháikból is sugárzik, hogy valaha összekötötte őket valami.
A színészek egyfajta tipizáló játékstílust alkalmaznak, de nincs olyan érzésünk, hogy közhelyes panelekből építenék fel karaktereiket. Juhász Vince és Koós Boglárka nem a hangjukkal, hanem egyéb, finom és természetesnek hangzó gesztusokkal jelzik, hogy gyerekeket játszanak. Már amikor, mert az előadásban akadnak hirtelen, számomra indokolatlannak tűnő, nem annyira következetesen végigvitt – és így a gyereknézők számára esetlegesen nehezen követhető – pozícióváltások: a kisfiú kétszer szól ki felnőttként a közönség felé, a kislány szájából pedig a hajas hasonlat hangzik koravénnek. Szőts Orsi nagynénije a görög drámák kórusát felidéző külső szem, nyugodt erő, aki látszólag csetlik-botlik a gyerekszobában, valójában pontosan azt teszi, amit tennie kell.
Pető Kata alakításában benne van a XXI. századi, megfáradt anya, de a tragikus, méltóságteljes mélység is – játszott már ő Médeát a Narratíva Kollektíva előadásában is. Chován Gábor, az apa két szélsőséges állapot között egyensúlyoz a helyzet uraként és a felesége dühével szembeni tehetetlen teszetoszaként. Szép az a közös jelenetük, amiben leülnek a színpad szélére, és a közönségnek mondják el a válásukkal kapcsolatban azt, amit az adott helyzetben, jelenidőben, kellő távolság és önreflexió híján képtelenek lettek volna megfogalmazni. Azt, amit mondaniuk kellett volna a gyerekeknek, akik magukra hagyatottan, fogódzók nélkül tapogatóznak a sötétben. És ez a kiszolgáltatottság mindenképp tragikus, akkor is, ha a nézőtéren ülő gyerekek tekintélyes része érintett, és akkor is, ha a végén civilizált módon rendeződnek a viszonyok.
Rádai Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Médea gyermekei (Budaörsi Latinovits Színház)
Szereplők: Koós Boglárka, Juhász Vince, Pető Kata, Chován Gábor, Szőts Orsi
Suzanne Osten és Per Lysander koncepciója alapján az előadás szövegét írta Németh Nikolett.
Díszlettervező: Sokorai Attila
Jelmeztervező: Pető Kata
Zeneszerző: Pellei Milán
Rendező: Berzsenyi Bellaagh Ádám
Budaörs, Városi Ifjúsági Klub, 2024. október 22.
Fotó: Borovi Dániel
