Vacok
Budaörsi Latinovits Színház
Úgy tűnik, hogy az alkotók ezúttal fordítva gondolkodnak: ebben a három év alattiaknak szánt előadásban a hagyományos gyerekszínházat próbálják komponenseire, egyszerűbb alkotóelemeire szedni, hogy ne lebutítsák a legfiatalabb nézőknek, hanem inkább az őket érdeklő elemi gesztusokból, játékokból, hangokból építsék fel a formanyelvet. Ez a verbalitáshoz való viszonyukban is tetten érhető. A Vacok nem használja a babaszínházban gyakran alkalmazott, ismerős dalokat és mondókákat, de nem is szigorúan nonverbális, hanem éppen a legkisebbek nyelvén szól természetes, szinte spontán látszatot keltve: a mutogatások, hangutánzások, kifejező hangadások dominálnak, de szótagok, egyszerű szavak, mondattöredékek és komplett mondatok is elhangzanak.

A korrekt pilótaszettbe öltözött, homlokán szemüveget és még a zokniján is repülőmintát viselő Fröhlich Kristóf különböző méretű papírrepülőkkel foglalkozik a játék és a tárgyanimáció határán, majd egy titokzatos kincsesládát hoz be, amelyből színes fények szűrődnek ki. Mielőtt azonban megtudhatnánk, hogy a doboz egy, az eddigieknél is nagyobb papírrepülőt rejt, valami mindig eltereli a figyelmét, meg kell nyugtatni a nyávogó-doromboló gramofont, zoknival megetetni a cipőkutyát, szaloncukrot adni a sátorponyva résein bekunkorodó elefántormánynak. Ezután egyre csak növekvő méretű piros labdák gurulnak be, a pilóta előbb a labdákkal küzd meg, majd a legnagyobb piros labda után besomfordáló, csupa pirosba öltözött, pusztító kedvű teremtményt játszó Szőts Orsival, akivel interakcióik a harc, közös felfedezés, játék és barátkozás közös metszetében mozognak.
A korrekt pilótaszettbe öltözött, homlokán szemüveget és még a zokniján is repülőmintát viselő Fröhlich Kristóf különböző méretű papírrepülőkkel foglalkozik a játék és a tárgyanimáció határán, majd egy titokzatos kincsesládát hoz be, amelyből színes fények szűrődnek ki. Mielőtt azonban megtudhatnánk, hogy a doboz egy, az eddigieknél is nagyobb papírrepülőt rejt, valami mindig eltereli a figyelmét, meg kell nyugtatni a nyávogó-doromboló gramofont, zoknival megetetni a cipőkutyát, szaloncukrot adni a sátorponyva résein bekunkorodó elefántormánynak. Ezután egyre csak növekvő méretű piros labdák gurulnak be, a pilóta előbb a labdákkal küzd meg, majd a legnagyobb piros labda után besomfordáló, csupa pirosba öltözött, pusztító kedvű teremtményt játszó Szőts Orsival, akivel interakcióik a harc, közös felfedezés, játék és barátkozás közös metszetében mozognak.
Az előadás azonban nem történetre, hanem a meglepetés, rácsodálkozás elemi eseményeire összpontosít, és ezáltal azokra a magától értetődő, szervesen jövő gesztusokra, hangokra, arcjátékra, amik a kicsikkel való kommunikációt jellemzik. Fröhlich Kristóf színpadi jelenlétében nincs semmi mesterkélt, eleinte kifejezetten olyan hatást kelt, mint egy szimpla felnőtt, aki ezúttal egy helyett egyszerre hat-nyolc gyereket próbál szórakoztatni. Ez a lefegyverző természetesség kíséri végig az első félórát, még a tárgyanimáció is olyan hangulatú, mint amit szülők jobb híján csinálnak hétköznapi helyzetekben magasabb szintű figyelemelterelés gyanánt. A kommunikáció formáján túlpillantva pedig a Vacok fő szervezőeleme maga a felfedezés öröme: Fröhlich Kristóf, Szőts Orsi és általuk a nézők is apránként felfedezik ezt a meghitt, biztonságos, de folyton változó közeget, ahol minden percben történik valami meglepő és szórakoztató, akadnak élvezetes zajok, csattanások, dobálások és persze egy kis kajánul örömteli pusztítás is.

Külön üdítő, hogy mennyire előtérbe hozható az egyébként elhanyagolt vagy legalábbis szépített undor mint alapvető érzés és élmény, illetve humorforrás. Miután a két színész versenyt tüsszög egymással, elmaradhatatlanul kerül középpontba a taknyos orr, amivek kezdeni kell valamit (Szőts Orsi az eltakart orrával fenyegetően próbál törlésre alkalmas felületet találni előbb a sátorponyva, majd a nézők felé fordulva), a kettejük akadozó, útkereső együttműködésében felépített doboz-szörny megetetésének első kísérletei pedig undorkodó visszaköpésekkel zárulnak.
Már az az első benyomás is jelentős, hogy mindeközben jó itt a „vacokban”, mert a nézők nem egyszerűen csak a színpadhoz közeli párnákra ülnek le, hanem egyenesen be a díszletbe, ebbe a visszafogott, de mégis bohókásan színes-mintás textilekkel borított, felaggatott papírrepülőkkel és izzósorokkal díszített sátorba. Ismerős, hétköznapi tárgyak, IKEA-dobozok vesznek körbe, egyrészt adja ez a tér a házilag épített játszóbunker otthonosságát és meghittségét, másrészt mégis különleges hangulatot áraszt a fények és egy-két szokatlanabb stílusdarab révén.

A második fél órát kitevő közös játékot megelőző, utolsó néhány történésben mintha mégis feltámadna valamiféle igény, szándék egy hagyományosabb megközelítés iránt, és ez kissé zavarossá is teszi a befejezést, a lefekvés egyértelmű gesztusa azonban jól érthetően lezárja az előadást. A játékban pedig már nincs erőlködés, előkerülnek plusz játékok, nem kell a színpadon lévő tárgyakra szorítkozni, de a színpad sem veszíti el addigi vonzó attribútumait, hála az éber hangosításnak, a gramofoncica továbbra is fáradhatatlanul dorombol, de csak ha a nézők éppen simogatják (és nyávog, ha nem). Azt is meg lehet nyugtatni, aki esetleg kiborult amiatt, hogy a szereplők civakodás közben kettétépték a kincsesdobozból elővett papírrepülőt.
A Vacok összességében éppen attól válik jól komponált, profi produkcióvá, hogy mennyire fesztelenül közeli és természetes tud lenni. Éppen jól egyensúlyozik az otthonos és az egyáltalán nem hétköznapi között.
Gergics Enikő
(Színházi Kritikusok Céhe)
Németh Nikolett – Szőts Orsi: Vacok
Játsszák: Szőts Orsi, Fröhlich Kristóf
Dramaturg: Németh Nikolett
Látvány: Szőts Orsi
Kellék: Solténszky Ráhel
Világítás: Sokorai Attila
Hang: Szilágyi Dániel
Zeneszerző: Fröhlich Kristóf
Budaörsi Ifjúsági Klub, 2024. jan. 28., kb. 18 néző
Fotó: Borovi Dániel