Beszélgetés Michac Gáborral
Papp Tímea, szeptember
Michac Gábor báb- és jelmeztervezőt kezdetben az animációs film érdekelte, olyannyira, hogy Csehországban ilyen szakra vették fel. Ma azt mondja, nem lenne már hozzá elég türelme. A bábokban viszont ugyanúgy megvan a karaktertervezés, ám az anyag azonnal életre is kel.
Milyen meséket szeretsz?
A szomorú meséket. A szép mint esztétikai fogalom nekem valahogy mindig a szomorúsággal kapcsolódott össze. Mint az Andersen-mesékben, ahol van feloldás, de az sosem cuki vagy mézes-mázos. Meg a bizarr meséket. Gyerekkoromban otthon megvolt a Grimm-mesék eredeti, egyáltalán nem finomkodó változata.
A bábjaid is ilyenek. Még a cukik, mint a kecskeméti Minden egér szereti a sajtot rózsaszínbe meg kékbe öltöztetett egerei is.
Van, hogy Tim Burton-ösnek mondanak, de ez szerintem nem igaz. Van egy karakteres világom, hiszen én rajzolom meg a bábokat, de minden bábom más, mindegyikhez máshonnan közelítek, és már csak az alapanyagok meg a rendezők miatt is állandóan meg kell újulnom. Ezt nem érzem Tim Burtonben. Minden rendező másképp inspirál. Nekem igazából végtelen sok történet van a fejemben, ezért sem jelentett nagy problémát az, hogy kétszer csináltam A kis hableányt vagy a Hókirálynőt, utóbbit ráadásul egy évadon belül. És a bábszínházban klasszikus mesék vannak, nem klasszikus darabok, így minden előadás mást kíván, ha másban nem, technikában mindenképp.
Gyerekszínházi alkotó vagy, vagy olyan látványtervező, akinek a munkái túlnyomó többségben gyerekelőadásokhoz kötődnek?
Szeretném, ha lenne annyi megkeresésem, hogy ki lehessen mondani, gyerekszínházi alkotó vagyok, mert ez a korosztály és terület engem nagyon érdekel. Azt hiszem, azért, mert nincsenek olyan kötöttségei, mint a felnőttszínháznak, sokkal szabadabb környezetben vagy, és több lehetőséged van megmutatni azt, amit a világról gondolsz. Több szimbólumot lehet használni, több helyről inspirálódhatsz, nem kell konkrétumok, például korok mentén gondolkodnod, hanem visszanyúlhatsz ahhoz a nagy közös tudatalattihoz, amit a mesék jelentenek. Báb- és jelmeztervező vagyok, a báb pedig nem korosztály. Alapvetően animációval és képregénnyel szerettem volna foglalkozni, annak a figuralitása abszolút benne van a bábban. A textil mindig nagyon érdekelt, innen a jelmez. A díszletet is megcsinálom, de az nekem önmagában túl statikus műfaj. A szombathelyi Harmadik hableánynál viszont nagyon élveztem azt a részét is, mert nagyon egységes képi világ jött létre.
Amikor csak bábot és jelmezt tervezel, milyen viszonyban vagy a díszlettervezővel? Mennyire kell alkalmazkodnod ahhoz, amit a tér enged?
Idilli körülmények között együtt kellene dolgozni, de ilyenek nagyon ritkán vannak. Szerencsés esetben megkapjuk a rendezőtől a pontos instrukciókat, egyfelé kezdünk gondolkodni. Van díszlettervező, akivel jól egymásra tudunk hangolódni, és ez nem függ attól, hányadszor dolgozunk együtt. Az sem véletlen, hogy egy rendező miért éppen úgy párosítja a tervezőket: az összehangolható világok miatt.
Neked milyen a jó instrukció?
Sokszor elég két mondat arról, mit és miért akarunk csinálni. Azt szeretem, ha meg van írva a darab, tehát nem a történet van meg, hanem annak színpadra adaptált változata. Azokat a mondatokat nem szeretem, hogy „Olyat akarok, mint Tim Burton”. Tengely Gáborral sokat dolgozom. Ő gyakran hoz egy ötletet, amihez hozzáteszi, hogy az csak egy ötlet, nem konkrétan azt, hanem egy olyan hatást szeretne látni. Például hogy „valami pöttyöset meg valami csíkosat”, de nem konkrétan azt akarja, hanem az ellentétet, amit viszont elvihetsz addig, hogy a végeredmény – ettől az instrukciótól indulva – műanyag és vászon lesz a színpadon. Szerencsére ritkán találkozom olyan rendezővel, aki azt mondja, kék frakk legyen három gombbal a király ruhája, mert akkor nem rám van szükség, hanem csak egy kivitelezőre.
Egy előadás látványában az életkori besorolás téged mennyire befolyásol?
Annyiban, hogy figyelembe veszem, milyen hatások érik a gyerekeket, hogy mit látnak maguk körül. Tudom, hogy Szamuráj Jacket és Kung-fu Pandát néznek, és legalább azt a szintet hozni kell nekik nem esztétikumban, hanem képzőművészetileg feljebb tolt ingerküszöbbel. Fontos, hogy a látvány szolgálja a mondanivalót, de tanítson is, adjon vizuális iránymutatást. A videoklipek például nagyon inspirálóak tudnak lenni, mert a műfaj ugyanúgy sűrít, mint a színház. És persze követem a divatot, a kortárs animációt, de nem feltétlenül a Disney-vonalat.
Te találod ki a bábot, de amikor a színész a kezébe veszi, el kell engedned, onnantól már nem a tied. Ezt hogy viseled?
Amikor a színész kézbe veszi a bábot, megmozdítja, és végleg az övé lesz, az kicsit fájdalmas. Onnantól azt érzed, de szerencsés esetben örülsz, hogy jó emberek kezébe kerül, és akkor büszke vagy.
Van olyan anyag, ami nem alkalmas bábnak és jelmeznek?
Attól függ, hogy mit akarsz vele kifejezni, vagy milyen igénybevételnek van kitéve, de alapvetően minden anyag alkalmas bábra. A jelmeznél fontos, hogy olyan anyagból készüljön, amiben jól lehet mozogni, ami funkcionális és esztétikus is. Ha látszik a mozgató, ennél bonyolultabb a kérdés, mert dramaturgiailag összefüggésben kell lennie a történettel – pláne, ha van egy kerettörténet –, és természetesen a bábokkal.
Minden technika mást tud, másra alkalmas, másféle korlátai vannak, de van kedvenced?
A vajangot szeretem a legjobban a törékenysége, a légiessége miatt. És mert nem látod, csak a bábot. Nincs ott a mozgató keze, jó esetben a pálcák is el vannak takarva, és egyszer csak nagyon kecsesen megmozdul az anyag. De olyat csak egyszer csináltam, az első gyerekelőadásomnál, Az ezeregy éjszakánál, amiben mindjárt három technika is volt, a vajang mellett tárgyanimáció és bunraku.
Nem lehet, hogy a titkokat szereted? Az animációs filmeknél is csak a figurákat látod, nem azt, aki készítette őket.
Tudom, hogy az most a trend, hogy látod a mozgatót, de valahogy én jobban szeretem azt, amikor a bábok kelnek életre. Egyrészt mert a jó bábszínész a paraván mögött, láthatatlanul is ugyanolyan jó bábszínész. Másrészt meg azért talán, mert a titokszínház közelebb áll ahhoz a filmhez, amit én nézek magamban. Tervezés közben ugyanis pörög belül a film, és abban nincsenek zsinórok.
Ez a film azonos azzal, ami aztán a színpadon végeredményként megjelenik?
Ritkán. Némi hiányérzet van, persze, de a színház közösségi alkotási folyamat, és épp azért csinálod. Otthon meg magadnak elszöszölsz mással.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
