János vitéz
(Budapesti Operettszínház)
Stuber Andrea, 2020. január
Elképzelhető, hogy a János vitéz 1904-es ősbemutatójának elsöprő sikerét lelkes férfinézők alapozták meg. Hiszen annak idején a Király Színházban Beöthy László úgy vitte színre az új művet, hosszas és körültekintő előkészületek után, hogy a címszerepet Fedák Sári sztárprimadonna adta – mivel a művésznőnek ez a szerep tetszett jobban –, Iluskát pedig Medgyaszay Vilma.
Persze ez nem minden; a daljáték rövid idő alatt végigsöpört az országon, miközben a fővárosban is évtizedekre rendezkedett be, egyre hevültebb nemzeti érzelmeket keltve a nézők kebelében. A Király Színház 500. előadására, amelyre 1920-ban közvetlenül a trianoni békeszerződés után került sor, Beöthy a 64 vármegye címerével és tátrai fenyőkkel díszítette fel az épületet. A publikum zokogva hallgatta, „hogy a magyar dicsőségnek nincsen elmúlása”, Heltai Jenő dalszövege szerint. (A premier után negyven évvel Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkár-kormánybiztos a János vitéz dalszövegeiért mentesítette Heltai Jenőt – átmenetileg – a zsidókra vonatkozó jogfosztó törvények hatálya alól, aki emiatt határozottan restelkedett.)
Fedák Sári nem teremtett játékhagyományt a felléptével; a címszerepet azóta általában férfiak játsszák, legalábbis ameddig visszanézhetünk. Ma annyit vehetünk biztosra, hogy ha a János vitéz műsoron szerepel, akkor oda a felnőtt nézők a gyerekeiket is elviszik.
Az Operaházban a legotthonosabb Kacsóh Pongrác daljátéka, de számos prózai színház is játszotta. Különösen népszerűnek bizonyult a mű a véget ért évtizedben, amikor Zalaegerszegen, Pécsen, Szolnokon, Miskolcon, Debrecenben, Győrben, Kecskeméten, Tatabányán, Komáromban, Budaörsön, sőt a Lovas Színházban is műsorra tűzték. Most a Budapesti Operettszínházba tért vissza negyven év után, Bozsik Yvette rendezésében, aki Petőfi elbeszélő költeményét a maga társulatával egyszer már színre vitte.
A zenés verzió természetesen nem vethető össze az eredetivel; kifejezetten kevéssé hasonlít rá. Leginkább – fájdalom – az izgalmas kalandok hiányoznak belőle. De a szereplők mégiscsak régi ismerőseink: a vadakat történetesen nem terelő juhász, a patakban ruhát mosó, nehéz sorsú Iluska, a gonosz mostoha és a többiek. A darab első része, amely a faluban játszódik, enyhén bizarr népszínműre hajaz. A második leginkább a francia operettek világát idézi, a harmadik pedig egy különös, kitöltendő Tündérországot ábrázol.
Bozsik Yvette-nél a két részben adott három felvonás markánsan különbözik stílusban, díszletben, jelmezben és koreográfiában. Amikor az elején felmegy a függöny, mintha egy Makovecz tervezte erdélyi Eiffel-tornyot látnánk, alatta zömmel csecsemőket ringató anyák, valamint sereglő lófő székely huszárok. Amennyiben a lovukat a nyélre erősített, pántlikás lókoponyák jelképezik. Azután derék magyar huszáraink kevéssé színészbarát aranyszárnyakat kapnak az egyenruhájukra, ami rögtön jelzi is, hogy számottevően értékesebb emberek, mint a francia király cicomás udvarának gyáva és idétlen népsége. Azon belül is már-már zavarba ejtő, hogy a Zábrádi Annamária játszotta energikus francia királylány milyen tapintatlanul rohanja le és szerezné meg magának a szerelme halálhírét épp csak megkapó János vitézt.
A harmadik helyszín a legkülönösebb: eleinte kicsit mesevilágszerű, gomolygó füstköddel, fekete lepelből kirajzolódó sziklákkal. Azután a kerek vetítő- és tükröződő felület, a csillagok, a kékség és a meghosszabbított karú, hullámzó ruhás tündérlányok kiadnak egy sajátos világot, amelyben Kiss Diána Iluskája mintha oltári szentség lenne. Nem csoda, ha Sándor Péter nagyon is evilági, vagány Kukorica Jancsija hazavágyik innen. Macsó forma, fehér ruhás huszárként mihez is kezdene ebben a matriarchátusban?
A feltűnően szép hangon és finom érzéssel éneklő Pete Ádám Bagója – aki az operettszínházi előadásnak több szempontból is kitüntetett és kitüntetendő szereplője – azonnal érzi, hogy idegen Iluska ez a hideg, merev, szép arcú lány. Rögtön ott is hagyja az egymást oly sok szenvedés után újra látó párt. Pedig ő maga is világéletében szerelmes volt a falu árvájába, ez már az első felvonás elején kiderül abból a gyengéd, hosszan kitartott mozdulatból, ahogy megsimogatná a zászlót pántlikázó lluskát.
Miután hőseink távoznak Tündérországból, s visszatérnek a szülőfalujukba, újra elénk tárul egy kép az első részből: a kúton ülő, egymáshoz hajló kisfiú és kislány képe. A gyermek Iluskát és Jancsit idézik, vagy talán a folytatást: Iluska és Jancsi leendő kisfiát és kislányát.
Ebben a látványos előadásban minden csipkés és kevésbé csipkés szépség – az impozáns, költői és festői díszleteket Cziegler Balázs tervezte –, mese- és álomszerűség ellenére a legnagyobb sikert mégiscsak a vak véletlen, a játékos és kiszámíthatatlan élet aratja a nézőtéren. Amikor ugyanis Sándor Péter vehemens Kukorica Jancsija összeakaszkodik Papadimitriu Athina elviselhetetlen hangon káráló Mostohájával, akkor az asszony vaskos botja beesik a zenekari árokba. Külön öröm, hogy a muzsikusok visszaadják neki.
Stuber Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Kacsóh Pongrác – Bakonyi Károly – Heltai Jenő: János vitéz (Budapesti Operettszínház)
Játsszák: Sándor Péter, Kiss Diána, Pete Ádám, Jantyik Csaba, Zábrádi Annamária, Papadimitriu Athina, Erdős Attila, Faragó András, Altsach Gergely
Karmester: Pfeiffer Gyula
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina
Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette
Budapesti Operettszínház, 2019. november 24., kb. 900 néző
