Kolibri Fesztivál
Kolibri Színház
A Kolibri Színház idén a 29. alkalommal rendezte meg évadnyitó fesztiválját, ezúttal is megemlékezve a vásári bábjáték atyjáról, Kemény Henrikről. Az egész napos esemény három délutáni előadásáról írunk.
A magyar Vitéz László és az olasz Pulcinella egyívású bábhősök, akik számos európai megfelelőjükhöz hasonlóan menetrendszerűen alaposan elpáholják a gonoszt. A három előadás közül tehát az első, A kiskakas gyémánt félkrajcárja tűnik a kakukktojásnak. Pedig a kiskakas tulajdonképpen sok közöst mutat a népi játékok mindenkit laposra verő hőseivel, hiszen ő is fizikai adottságai révén bánik el a zsarnokkal.
A miskolci Csodamalom Bábszínház Nagy Viktória rendezte feldolgozásában nem érnek nagy meglepetések. A kincset rejtő szemétdomb ihlette kukák használata már-már bevett díszletelem, Schneider Jankó tervezésében viszont az egyes jelenetek teljes díszlete a kukákból emelkedik elő. A mágikus hármas szám, a kommunális, a papír és a műanyag kukák triumvirátusa a kiskakasra váró három megpróbáltatást is megmutatja. A történet kissé kibővül, a kincset a kiskakasnak kell ugyanis elvinnie a vásárba, mert idős gazdasszonya mozgásszervileg már nem bírná az utat. A kiskakas vándorútján vadonatúj szereplőkkel kerül össze, és bebizonyíthatja, hogy tényleg nemcsak a feneketlen begyével, hanem a túléléshez szükséges gazdasági ismeretekkel is felvértezte a természet.
Hálistennek végre egy régi félreértést is tisztáz az író-dramaturg, Sinka Judit, és azok a gyerekek, akik máskülönben sokunkhoz hasonlóan évekig gondolkodhattak volna, hogy mégis miért akarna egy meseszereplő megtorlás gyanánt önként a saját alsóneműjébe helyezni egy élő kakast, ehelyett most teljesen világos és szalonképes magyarázatot kapnak. Ez az adaptáció nem lesz kiugróan emlékezetes, de Tari Edit és Kulcsár Laura játékában szerethető szereplőket és jól követhető, érzelemgazdag előadást kapunk.
A délután fénypontja viszont mindenképpen a kaposvári Báb-Szín-Tér csoport Vitéz László és az elátkozott malom-előadása.
A vásári bábjáték nehezen működik a jelenben, sokszor erőltetettnek érződik, mintha a közönségnek már valami másfajta interaktivitásra lenne inkább szüksége, és ennek a műfajnak a szempontjából a tér és idő sem mindegy. De Pályi János bábjátéka vitán felül és magától értetődően működik. De mitől működik ez, amikor annyiszor máskor nem, vagy csak kicsit, vagy épp hogy, miért viszi magával ez a nézőt a hahotázásig, sikítozásig menő gyönyörűségig minden könyörgés és unszolás nélkül? Egyrészt kétségtelen, hogy Pályi nem is játssza, hanem éli a Vitéz Lászlót, de legalább ennyire éli a saját felkonferálását, a molnárt vagy az ördögöket is. Szinte hihetetlen, hogy ugyanaz a hang szól minden báb mögül, és Majoros Gyula tervezői munkája is kitesz magáért, mind látványban, mind animálásban három jól megkülönböztethető, egyéniséggel felruházott ördögöt láthatunk például. Másrészt ennek a Vitéz Lászlónak a humora valóban kortalan, univerzális. Nem ragad le a kapott örökségénél, de nem is kapaszkodik bele a néző jelenébe, nincsenek aktualizáló kikacsintások, se a kétezres évek valóságából lustán repertoáron maradt szövegek, se pandémiapoénok, de még a népiesség karikatúrája is hiányzik ebből az ízességből.
Megvannak persze a Vitéz László védjegyét jelentő félrehallások, de a humor eszköze maga a játék, a bábmozgatás dinamikájában és Pályi János hangjában vannak a csattanók. A lényeg, tömören, nincs egy felesleges mozdulat vagy mondat sem, még a nyelvbotlások se rontanak semmin. Ez az előadás egyszerű és funkcionális minden tekintetben, mégis összetett, mint valami komplikált fogás helyett egy jó sajtot magában enni. Meg kell nézni, gyerekkel vagy anélkül, mert korosztályra való tekintet nélkül mindenki vigyorog a nézőtéren.
Zárásul Nizsai Dani Bábszínháza jóvoltából a Pulcinella éneke ugyan egzotikus, de kissé erőtlenebb. Pulcinella hagyományos, alig artikulált nyelvsípröfögésével ez az előadás némafilmre emlékeztet, és különösen erősíti ezt a hatást az epizódokra tagoltság, amelyeket cirkalmas keretbe helyezett táblafeliratok tesznek kontextusba. Az epizódok témái is viszonylag absztraktabbak, az első kettőben Pulcinella először a színpad függönyeivel küzd meg, majd egy kampánytevékenységet folytató politikussal kerül összetűzésbe. A nyelvsíppal dünnyögött dallamokban visszaköszön a popkult finoman, mértéktartóan, emellett szofisztikált maga a látványvilág, a nosztalgikus piros-fehér csíkok összekacsintása a paravánon és a játékos ruháján, a táblák, a bábok, az effektek, füst, konfettieső és a szinte menetgongként működő csengők használata. Nizsai Dániel könnyen teremt kapcsolatot a közönséggel, valószínűleg mindent kihoz Pulcinella kicsit opportunista, kicsit hencegő karakteréből a kommunikáció korlátai ellenére is.
De azért nem nagyon rögzíti a figyelmünket ez az előadás. A közönség egy része gyarmatosítja a színpadot, sokkal jobban leköti őket a szétszórodott konfetti szedegetése és az, hogy mi lehet a paraván mögött, mint az előadás cselekménye. A befejezésnél az az érzésem, már csak percekre voltunk onnan, hogy kihúzzák a paraván mögül a bábművészt. Nem is feltétlenül a verbalitás hiányzik az előadásból, de a hiánya mindenesetre megkövetelné, hogy az események viszont odabilincseljenek minket Pulcinellához, és ne csak afféle jól kidolgozott kultúrtörténeti érdekesség legyen Vitéz László olasz kollégájának fellépése.
Gergics Enikő
Kolibri Fesztivál
2020. szeptember 5., Budapest, Jókai tér, kb. 70 néző
