A széttört tál (Kerekasztal)
Boros Kinga, június
A cselekmény valamikor a jövőben játszódik, tehát akár meg is történhet velünk – ezekkel a szavakkal vezeti be az ötödikes osztályt Farkas Atilla játékvezető A széttört tál című TIE-előadásra. A gyerekek lelkesek és bizalommal teltek, láthatóan imádják a tanárnőjüket, akivel jöttek, és aki az iskolában is szokott nekik drámaórát tartani. A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ előadása elemző beszélgetéssel indul, és ők már ekkor magától értetődően adják bele magukat, nincs szükségük arra, hogy színházi eseménysorral nyerjék meg őket ahhoz, hogy kegyeskedjenek hozzászólni, amint azt felnőtt közönségnél (értsd: önmagán) gyakran tapasztalja az ember.
A díszletül szolgáló szobáról kérdezik a színész-drámatanárok a gyerekeket: a szoba szürke és üres, egyetlen asztal és a hozzátartozó négy szék natúr színe töri meg az egyhangúságot, de az asztalra tett három tányér is szürke. Az általam látott előadáson nem kerül szóba: a színészek is nem-színeket viselnek, farmert, sötét pólót. Kivéve a Lányt, aki szüleivel ellentétben ciklámen felsőben van. Annyi idős lehet, mint ti most, talán egy évvel fiatalabb – mondja róla Farkas, és ezzel a mintegy mellékesen elejtett mondattal, akárcsak a fent már említettel, afelé tereli a résztvevő iskolásokat, hogy a kiskamaszok valóságos, számukra ismerős életérzéseit lássák meg a történetben.
Amely egyébként egy bizonytalan távoli jövőben játszódik, A játszma vége és a Terminator idejében. Az előadás három rögzített színházi jelenete a különöstől az apokaliptikusig élezi a lányt körülvevő világ állapotát. Kezdetben csak azt tudni, hogy alig van étel a boltok polcain, az Anya egy órát áll sorba azért, amit megkóstolva az Apa takarmánynak nevez undorodva. És különös szél tombol odakinn, amely, ha felhangzik, beleremegnek a díszletfalak. A második részben már be kell szegezni az ablakot, fel kell darabolni a bútorokat tüzelőnek, hogy a harmadikban a bejárati ajtóra hatalmas vörös X-et mázolva jelölje meg valaki vagy valami a bentieket mint páriákat.
A szerző, Edward Bond nem konkretizál, a nézőre bízza, hogy saját élményanyagával töltse fel a látottakat, amelyek így a legkülönfélébb értelmezéseket nyerhetik a világi diktatúrák parafrázisától a bibliai párhuzamokig, Beckettig vagy a modern katasztrófa-akciófilmekig. Az előadás célcsoportjaként megjelölt korosztály (4-5. osztály) e párhuzamokat nyilván nem ismerheti fel, de nem is ez a fontos, inkább a gondolati gazdagság, amelynek eredménye a jelenetek közé ékelt kiscsoportos foglalkozásokon meg is mutatkozik: az általam látott előadáson az egyik kiscsoport spontán kormányülést tart, és a gyerekek olyan falansztert rittyentenek a javaslataikkal (kevesebb pénz az embereknek, kevesebb választási lehetőség, ráijesztéssel kicsikart engedelmesség stb.), hogy Phenjan megirigyelné.
Ebben a kontextusban foglal helyet a háromfős család élete, a szülők és a gyerek tipikusnak mondható kapcsolata: az Anya elfogadó, békefenntartó, az Apa kifogásokat támasztó viszonya a Lányhoz. A casus belli a Lány képzeletbeli barátja, akit ő rendszeresen odaültet a családi asztalhoz, ciklámenszínű párnát tesz székére, ételt ad neki világoslila tálban, és akihez úgy beszél, hogy – a játékkonvenció szerint – szülei abból mit sem hallanak. „Ha felnövök, olyan akarok lenni, mint te. Olyan jó és bátor.”
A láthatatlan (később láthatóvá váló) barát a hiányzó biztonságérzetet, kötődést, szülei és önmaga jobbik énjét jelenti a lánynak, tőle várja a kinti helyzet megoldásához, feloldásához, megszüntetéséhez szükséges erőt, tudást. Felnövéstörténetet látunk, és ezt a résztvevők is pontosan érzik.
A második megszakításban az Apa által kalapáccsal ripityára zúzott világoslila tál egy darabkáját találhatja meg a játékba beálló egy-egy gyerek, a színész-drámatanárok pedig szintén szereplőként belépve improvizálnak szituációt, amelyben a gyerekek saját elveit és társadalmi mintázatait fogja érvényesíteni. Az általam látott délelőttön egy kislány a Lány szerepében feltétlen engedelmességgel reagál a belépő Apa (Nyári Arnold) utasításaira, szemétbe dobja a cserepet. Egy fiú az Apa szerepében alfahímként fontoskodva kalapálgat az ablakra szegezett falemezen, miközben rutinosan csicskáztatja a Lányát (Pájer Alma) és a Feleségét (Lipták Ildikó). Harmadikul egy öntudatosan jelentkező lány felkapja a megtalált cserepet, gondolkodva nézegeti, majd még mielőtt az Apát vagy Anyát alakító színész beléphetne, földhöz vágja azt, és elviharzik a bejárati ajtón át.
Az önvállalásra és önállósulásra fog kifutni a megírt történet is. Az utolsó jelenetben az Apa, aki számára egy pillanatra láthatóvá vált a láthatatlan barát, megőrül(?) és elrohan otthonról, az Anya utána, a Lány pedig életében először önszántából fog hozzá rendet rakni, amikor a nyitott ajtóban megjelenik egy fiú (Farkas Atilla játssza, akárcsak a láthatatlan barátot), és ketten elindulnak ki a világba.
Bond szövege a befejezésben is kellően talányos ahhoz, hogy ne adjon konkrét megfejtéseket, ekkor azonban már nagyon zavaró az, amit az előző jelenetekben is érezni lehetett: a remekül kitalált szituációk megírásához Bondnak nem elég ügyes a tolla. A szerző, aki tiszteli a nézőt, ezért nem állít, hanem kérdez,[1] kulisszahasogató mondatokat ad a szereplői szájába (pl. „Üvöltöttem – és te azt mondtad, csak a szél fúj!A szél a bennem lévő üresség hangja volt.”), amelyek iszonyúan megnehezítik az amúgy is speciális igényű színészi játékot,[2] valamint a koherens szituáció teremtését. Személy szerint a harmadik részben zombiként megjelenő barátot is rendkívül problémásnak – mert a rendező Chris Cooper által ebben az előadásban közhelyesen, rossz rémdrámába illően ábrázoltnak – találtam, a gyerekek azonban cseppet sem zavartatták maguk a megszaggatott, vérfoltos ruhájú alak megjelenése miatt. Innen nézve eldönthetetlen kérdés, hogy a gyerekek reakciója alapján elhanyagolhatónak tekinthetjük a gügye zombiábrázolást, vagy épp azt, a műfaji kockázatnak nevezhető mechanizmust kell tudatosítanunk, hogy a részvevők intenzív foglalkozásélménye színházilag silány megoldásokat is legitimálhat bennük, mely esetben a színházi nevelés sajnos a rossz színházra való neveléssé fajulhat.
A dilemma egyszersmind a TIE-előadások paradoxonára is rávezet: teljes élményhez csak akkor juthatunk, ha résztvevők vagyunk, tehát jól, szakszerűen csak beágyazott kritikusként írhatnánk róla, azonban a beágyazódás nem valósítható meg, ha az ember harmincas fejjel ül be megfigyelőnek egy tizenkét éveseknek szóló előadásra.
Boros Kinga
(Színházi Kritikusok Céhe)
Edward Bond: A széttört tál (Kerekasztal Színházi Nevelési Központ)
Műfordító: Bethlenfalvy Ádám
Szereplők: Farkas Atilla, Lipták Ildikó, Nyári Arnold, Pájer Alma
Látványtervező: Ceri Townsend
Közreműködő: Tárnoki Márk
Rendező: Chris Cooper
Marcibányi téri Művelődési Központ, 2016. június 8., 20 néző
[1] http://old.szinhaz.net/?option=com_content&view=article&id=36572:edward-bond-politikai-szinhaza&catid=75:2013-januar&Itemid=7
[2] A TIE színészi brillírozás helyett visszafogottságot követel egyrészt az értelmezési gazdagság érdekében, másrészt annak érdekében, hogy a részvevőknek teret engedjen a játékba lépéshez. A TIE-előadásokban általában a színészi játék a karakterépítés helyett a szituációra koncentrál.
