A mese hozzávalói

A zöldszakállú király

(Mesebolt – Ziránó)

Imádom a jó konyhát, márpedig abban, amit Pfeifer Zsófia és Varga Péter eddig kifőzött, még nem csalódtam. Most sem: Szombathelyen láttam a Mesebolt Bábszínház és a kétszemélyes családi társulat, a hottói Ziránó Színház által közösen bemutatott A zöldszakállú királyt.

Pedig káposztát is tettek bele, amiért amúgy nem ugrálok, de hát nincs mit tenni, az elején elmondják, hogy miből fognak főzni, nincs apelláta. A világ legtermészetesebb hangján sorolják elő, hogy az igazi meséhez szükség van királyra, nőre, férfira, ördögre, hősiességre, no meg káposztára. Igen, itt kapja fel először a néző a fejét, de azt hiszem, ennek a két kivételesen őszinte színpadi jelenléttel bíró színésznek én bármit elhiszek, szóval megadom magam, jöjjön az a káposztaleves.

Veres András írta és rendezte ezt a szigorúan kamaratermi körülményekre szabott, mint hamarosan kiderül, nem csak emiatt intim hangulatú nagyszerű mesét, amiben szó és kép, báb és színész, forma és tartalom ritkán tapasztalt egységben fonódik össze.

Sok mese kiindulópontja az a butaság, amit a zöldszakállú király elkövet, de hát már rég megtanultuk, ami itt el is hangzik: „ha nincs baj, akkor nincs mese.” A vízben rejtőző, lelógó szakállakat hobbiból cibáló ördög csak akkor ereszti a királyt, ha nekiadja azt, amiről nem tud a birodalmában. Más esetekben a hazatérő királyt születendő gyermekének örömhíre fogadja, itt azonban kiderül, hogy a tizenhét évvel ezelőtt odahagyott feleségnek (öröm az ürömben, hogy) kereken tizenhét éves fia van, akiről az öntelt királynak sejtelme sem volt. Gondol az ember ezt-azt arról, hogy ha valakinek van otthon szerető társa, akkor mégis minek kell elhagyni, de a gondolatnak épp csak megfoganni van ideje, amikor Pfeifer Zsófia már ki is mondja. Szerinte ugyanis a Varga Péter által magasztosan emlegetett vándorlás valójában kóricálás, császkálás, sőt urambocsá, csavargás volt.

Az elvont mesei szintről máris ugrunk egy nagyot a hétköznapi, tényleg mindenkinek ismerős helyzet felé, és A zöldszakállú királynak ez az alaposan átgondolt, következetesen ápolt női-férfi, ha akarom, házastársi csipkelődés adja a fő vivőerejét. Játékos torzsalkodások és igazán vicces ki- és beszólogatások ezek, amelyek a gyerekeket kísérő felnőtteknek nyilván kicsit mást jelentenek, de a kisebbeknek is könnyedén érthetőek és átérezhetőek. A ki- és beszólások a valóság közelében tartják a sztorit, mégsem teszik földhözragadttá, miközben folyamatosan és okosan kommentálják a fikció és élet közötti lehetséges átjárásokat is.

Kapukra céloztam, és Grosschmid Erik letisztult, ötletes, elejétől végéig funkcionális és mutatós, a zöld tucatnyi árnyalatát hasznosító látványvilága erre rímel, illetve tovább erősíti ezt az asszociációt. Kétszemélyes, kör formájú pódium, titkos láb alatti rekeszekkel, rajta meg egy félkör alakú ív, amely rögzíti a különböző világok között elhelyezkedő, természetesen szintén kör alakú elemet. Amit lehet pörgetni, forgatni, elbújni mögé és alá, ráadásul pataknak, trónteremnek, asztalnak, de még bábos paravánnak is alkalmas ez a csupa lágy ívből hajlított, az építészetből kölcsönözve nevet mondjuk úgy, hogy organikus díszlet. Olyan, mint egy nagyra növesztett asztali tükör, de ha egy megtermett káposztafej, a sci-fiken nevelkedetteknek meg a Csillagkapu sorozat címadó instrumentuma jut eszébe, akkor sem tévedünk nagyot. Ami a bábokat illeti: a felnőttek – az ördög, a király és a királyné emberi arcnál nagyobb, egyszerre konkrét és elvont maszk képében van jelen, a mese végén természetesen egymásra találó fiatalokat pedig két kesztyűsbáb alakítja, nagy rutinnal és finom gesztusokkal.

A körkörös szerkezetet meg az összes bábot életre keltő két játszó egy másodpercig sem tesz úgy, mintha a valóságot akarná a színpadon újra megalkotni. Jól tudják és folyamatosan tudatják is velünk, hogy ez „csak” mese, hogy a mi oldalunkon nincs ördög, se hős királyfi, de még egy fránya sárkánylány sem akad, aki a szerelméért kacsává változik. Apropó, ördögkacsa-királylány (a gyöngyhajú kesztyűsbáb fejére applikált, fürdősapka alakú szárnyas nálam különdíjas): a formás trónörökösbe belehabarodó ördögfajzat különösebb tétovázás nélkül akar segíteni a királyfinak, amikor atyja mindenféle lehetetlen feladattal bízza meg a fiút. A lány reakciója rendben is van, hiszen mit meg nem tesz az ember a szerelméért, a királyfi válasza azonban sokkal érdekesebb. Úgy látszik, ebben a dinasztiában csak nyakas férfiak akadnak, merthogy a fiúnak nem nagyon fűlik a foga a segítség elfogadásához. Ó, macsó öntudat!

Pedig a feladatok nem hétköznapiak: egy káposztalevélből darutollas kalapot kell csinálnia, a káposztaléből meg ezüstsarkantyút faragnia. A férfiúi büszkeség itt még erős, a felajánlott segítő kezet csak ímmel-ámmal, sőt mintha kissé sértődötten fogadná el a királyfi, aztán amikor tiszta vízből kell rézfokost barkácsolnia, már tétovázás nélkül fordul a kétszer is bevált forráshoz. A kalapot, a sarkantyút az egyik mesélő, Varga Péter ölti magára. A jelzés egyszerű, mégis beszédes. Lány és fiú, nő és férfi egymásra talál az átváltozás erejéről is szóló mese végére. A varázskör bezárul.