A négyszögletű kerek erdő (Karaván Társulat)
Proics Lilla, január
Lázár Ervin meséi amennyire ismertek – olvasottak, játszottak –, annyira megfejthetetlenek. A nagy meseíró már a figuráival olyan mesevilágokat teremtett, amelyek nem valami könnyen beazonosítható tiszta forrásból fakadnak, miközben mégiscsak van bennük valami originális. A Karaván Társulat Pinceszínházban játszott előadása az általam ismert változatok közül talán a leginkább passzol ehhez az 1985-ben megjelent kócos meséhez. A Karaván Társulat előadása hosszú és tudatos munka eredménye, aminek nyilvánvaló folyománya az is, hogy mást gondolnak a színházról, mint a mainstream.
A Karaván Művészeti Alapítvány 2000-ben azért jött létre, hogy a színjátszó csoportot fizetni nem tudó gyerekek is foglalkozhassanak színházzal akár azzal a céllal is, hogy a színi pályára kerüljenek. A csapat a kezdetek óta a folyamatos tehetségkutatás és esélyjavító programok működtetése mellett létrehozott tizenhét előadást (közülük ez már a harmadik olyan, ami Lázár Ervin-mesét visz színre). Mindez azért érdekes az előadást illetően, mert a tizenöt év alatt kialakult egy sajátos önmeghatározású és esztétikájú színház, ami persze többféle tradíciót követ, egyedi nyelvet és formát alakítva ezek elegyéből.
Két erős hagyomány biztosan tetten érhető itt: a magyar kőszínházi és egy jól formálható fórumszínházi. Ezeken túl pedig A négyszögletű kerekerdőt szervesen megjelenítő indiai hangulatú világ – ami a nyugati kultúrában inkább hippinek ismert. A színes, zsúfolt színpadon még színesebb jelmezben játszanak a színészek. A szöveg pedig a dramaturg Balázs Júlia és a rendező Tóth Géza munkája nyomán Lázár Ervin meséjéhez hűségesen tele van elhallgatással, titkokkal. Mindeközben persze a bámulatosan jól követhető párbeszédek nagyon is világos helyzeteket írnak le. A mese figuráinak a kettőssége ugyancsak megjelenik: kiderül, hogy Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán, Aromo, a fontoskodó nyúl, a nyilván macskaféle Vacskamati, a ritkán szóló, bár nyughatatlan fenyő, Nagy Zoárd, a civilizált, de jólelkű ember, Szörnyeteg Lajos, az örökké ígéretes kék Ló Szerafin, a legkifinomultabb érzelmű lény, Dömdödöm, a hatalomvágyat megtestesítő Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, a tündéri természetű Maminti és Vacskamati ifjúságszimbólum virágja egy olyan világot jelentenek együtt, amely lehet hatalmas régi kultúra, de gyerekkor is akár. Ez a világ pedig vár valamire, illetve történik vele ez-az, ami hol belülről, hol kívülről jön.
A várakozás, ami tulajdonképpen a játék egésze, a megváltótól a felnövésig vagy a bevásárlás után érkező anyáig bármire irányulhat – a párbeszédek relevánsak, akár ez a helyzet, akár az, akár egyszerre mindkettő. A szereplők pedig a mi tudatállapotaink, amelyek mindennaposak vagy csak saját élethelyzetben jönnek felszínre.
Az előadás látványvilágához, figuráihoz, egyáltalán a történethez illeszkedik a szedett-vedett játékmód. Az előadás erény a szükségből, játszik itt mindenki: a profi színészektől a környékről idejáró színitanodás gyerekekig, az alapítvány beszédproblémákkal küzdő munkatársától az országszerte ismert slammerig (aki mellékesen ugyancsak színész), és pillanatok alatt összeáll valami egész, amit a végére már eszébe se jut a nézőnek furcsállni. Az ember nézi a regényből kivett sztorikat, amelyek tényleg színpadra termettek, és irigyli Bruckner Szigfrid kukucskálható gardróbját: oda bevágja magát, ha elege lesz a többiekből vagy megijed valamitől, és les kifelé. Ugyanígy a többi figurának is van alapvetően beazonosító karakterjátéka, például Aromo folyton írógépel, mint egy hivatalnok, vagy Dömdödöm, aki soha nem bonyolódik szóhasználatba, mégis mindenkinél jobban érti a világot. A külső és belső világ közt átjáró Mikkamakka és Maminti figurája pedig sajátos megfejtése az előadásnak, ahogy Lázár Ervinnél Mikkamakka csavargó külsejű egyén, itt egy átlagos (ilyen persze nincs) gyerek, Maminti az eredeti mesében egy légies tündér, itt pedig alighanem ennek a Mikkamakkának az anyja – ami bajt nem csinál, kicsit módosítja a történetet. A társulat egyébként is el mer szakadni több helyen az eredeti sztoritól – így például az egyik veszekedés alkalmával odaszól valaki Nagy Zoárdnak, hogy gyantás vagy –, amitől még inkább élővé válik a játék. Az ember azt érzi, hogy színészek és műkedvelők nagyon komolyan csintalankodnak, minket szórakoztatva valami mulatságos sztorival, amibe ha alaposabban belegondolunk, felismerünk sok szomorú és vidám hétköznapságot, de a nézőtéren belátjuk, az élet pont olyan, amilyennek éljük.
Proics Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő (Karaván Társulat – Pinceszínház)
Szereplők: Lawson Richard Hahn/Berecz Uwe, Nyári Szilvia, Rózsa Krisztián, Sipos Eszter, Nyári Oszkár, Csányi Dávid, Dobos Juci, Horváth Kristóf, Nyári Pál, Nagy Anikó,
Díszlet: Somogyi Zoltán
Jelmez: Papp Janó
Dramaturg: Balázs Júlia
Rendező: Tóth Géza
Pinceszínház, 2015. december 6., 100 néző
