GóleMese (Gólem – Szamárfül) Gabnai Katalin, október
A Jurányi Ház egyik folyosói zugába érkezik a közönség. Már elég szorosan ülünk és állunk, de minden kisgyereknek jut az elérhető magasságú asztalkán elhelyezett szőlőfürtökből meg az üdítőből. Ismeri a gyereklelket, aki a pumpálható málnaszörpös tartályt üzembe helyezte. Egyszer csak feltárul az osztályterem nagyságú játéktér ajtaja, s négy szakállas figura ügyködésére kell figyelnünk. Kockaformákat raknak egymásra, bontanak, újraterveznek, hümmögnek, okoskodnak.
Alighanem zene is szól, hiszen az előadás igen frappánsan veszi kezdetét, mégis, a szavakra kell figyelnünk. A mímelt építkezés ritmusára héber és jiddis eredetű, ma is használatos szavak potyognak alá: córesz, bóvli, jampec, melák, stika, dafke, smúzol… Míg végül az utolsó helyére tett kocka fejet ad a teremtménynek, s elhangzik a „gólem” neve is. „Régen történt, Prágában, volt egyszer egy rabbi…”, kezdik a történetet a játszók, s azonnal lecsap rájuk a vasárnap reggel minden frissességével feltöltött nézői gyerekhad. Egyikük heurisztikus rikkantással rá is mutat a fő mesélőre (Hajmási Dávid): „Te vagy a rabbi!” S ettől a pillanattól kezdve, akár így tervezték, akár máshogy, nyilvánvaló válik, hogy itt ma minden, de minden meg lesz vitatva. A legelöl ülő apróságok keményen megdolgoztatják a színészeket, akik rögtönözve válaszolnak vagy diplomatikusan mosolyognak, emberül állják a próbát.
A kapcsolatfelvételt az erősíti, hogy a hagyomány örökölt, s imént lepergett szavai után a jelenkor gyermeki érzetei és értékei is megjelennek. A gólem, vagyis a prágai csodarabbi által megalkotott, s életre kelteni vágyott, hatalmas, emberforma cserépfigura képzeletbeli felöltöztetésénél s kellékei elősorolásánál elhangzik a „teló”, s teljesen természetes, hogy majd kell neki egy lézerkard is, akár Ronaldónak, akár Mikulásnak (!) nevezzük is őt el.
A kerettörténet annyi, hogy a rabbi szeretné életre kelteni a szobrot, ezért mesét mesére halmoz, hogy meginduljon annak szívverése. Ez persze nem könnyű feladat. Négy kicsi történet következik, gitárral, trombitával, énekszóval fűszerezve. Az első cselekmény magyar népmesei változatát az öreget elzavaró családfőről meg a tanulékony unokáról, A pokróc címen ismerjük. A bábok szépek, s már itt meg kell állapítani, hogy a négy színész, Bognár Anna, Berki Szofi, Bernáth Dénes és Hajmási Dávid teljes erőbedobással, igen magas szinten dolgozik.
A második jelenet a kenyérbolti lopáson kapott, majd magát a helyzetből remekül kivágó szegény emberről szól. Amikor a bolti berendezés barhesz-turbános uralkodóvá, s félelmet keltő kalács-katonákká alakul, meg kell néznem a színlapot: a látványterv a most gitáron is játszó Bernáth Dénes ragyogó munkája. Az inkább csak a felnőtti közönségnek szóló beszólások („dávidcsillagszemű juhász”, „a zsinagóga hörcsöge”) szerencsésen oldják a feszültséget, mely számomra abból adódik, hogy a veszedelmesen éles elméjű gyerekközönségnek ötletei, megoldási javaslatai vannak, s komolyan igényt tart azok kipróbálására.
A harmadik, igen szépen felépített mese Salamon királyról meg a méhecskéről szól, benne egy kis Sába királynő előtti kérdezz-felelekkel a zsidó kultúrából. A negyedik történet maga a lezárás, s a bejelentés szerint az igazságról szól. De a lényeg annak megértése és megértetése, hogy miért is mesél az ember. „Hogy a te lelked mécsese is fényeskedjék.” Hogy visszakanyarodjunk a cserépalak körül buzgólkodó, reménykedő rabbihoz, bekövetkezik a várt pillanat: a figuraforma kockaépítmény egyik pontján lüktető gyertyaláng jelzi a gólem megéledő szívének dobbanásait.
A finálé visszahozza a nyitókép fekete szakállas zsidócskáit, ének, zene, tánc, boldog búcsú.
A műfaj, az a fajta mesélő színház, mely a világban storytelling theatre néven ismerős, s jelentős szakirodalommal bír. Ennek a roppant egyszerű formának szigorú szabályai vannak. Kellenek hozzá érthető történetek, utaztatható kellékek, kb. négy magasan képzett színész, akik közül legalább egynek műsorvezetői és tanári képességekkel is rendelkeznie kell, s az előadás kihagyhatatlan része az élő, hangszeres zene. Pár évtizeddel ezelőtt, úgy a kilencvenes évek közepén, volt egy Anglia – Magyarország – Izrael hármasságú, nemzetközi színházi nevelési projekt, melynek fő célja ennek a színházi formának az elterjesztése volt. De valami miatt nálunk nem nagyon akadtak követői, pedig a csehek is előszeretettel gyakorolják. Most azonban itt van egy minden szempontból remek, tanulható módon megformázott produkció, amit jó lenne minél több színésztársnak is megmutatni.
De nem tudom magamban tartani az alcím miatti mormogásomat. Azt ígérik, hogy azt mesélik el, miképpen ment a rabbi hohmecolni. Szó nincs róla. Itt nem hohmecolásról, hanem a legtisztább mesélésről, egyenes irányú varázstevékenységről van szó. A „hohmec” – ahogy én tudom – körmönfont érvelés, szőrszálhasogató bölcselkedés, a nyelvi virtuskodás kényszeres képessége. De mivel én a magyar folklórban vagyok jobban otthon – megeshet, hogy van más értelmezés is, s tévedek.
Azt viszont tudom, mi az a „bróhe”. Felnőtt tanítványaimat kérdeztem egyszer: „Áruljátok már el, mit jelent az, amikor azt mondjátok, hogy valamin nincs bróhe! Mi az a bróhe?” Legszebb emlékeim közé tartozik, ahogy búcsúzáskor gyakorlatban mutatták meg, s megértettem, hogy a bróhe – áldás. Így aztán érzem, hogy ez a Schmied Zoltán által rendezett, Bán Linda, Balázs Gábor és Borgula András konzulensi segítségével létrehozott kollektív alkotás hosszú életű lesz. Egészen biztos, hogy van rajta „bróhe”.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
GóleMese, avagy így ment a rabbi hohmecolni (Gólem Színház és Szamárfül Projekt)
Szereplők: Hajmási Dávid, Bernáth Dénes, Bognár Anna, Berki Szofi
Báb: Tóth Zsuzsa
Jelmez, kellék: Tóth Zsuzsa, Bernáth Dénes
Díszletterv: Bernáth Dénes
Látvány: Balogh Luca, Priczel Vilmos
Zene: Bernáth Dénes, Hajmási Dávid
Rendező: Schmied Zoltán
2016. október 16. Jurányi Ház, kb. 50 néző
Fotók: Toldy Miklós
