Szegény Dzsoni és Árnika (Budapest Bábszínház)
Rádai Andrea, november
A Szegény Dzsoni ás Árnika 1982-es meselemezes kiadásán Árnika látható: hosszú haja vaskos, puklikból álló varkocsba fonva, ám az egyik pukli egyben egy kacsa feje, amit a királykisasszony a kezében tart. Vagyis: Árnika egy kicsit a kacsa, azaz Dzsoni, és Dzsoni egy kicsit Árnika. Amikor gyerekként ránéztem a borítóra, mindig megörültem ennek a részletnek, hiszen benne van az egész mese – és ez alatt nem a cselekményt értem –: a szerelem, a kötődés, ahogy egy egészséges kapcsolatban különállóak, de mégis egyek vagyunk, ahogy Lázár Ervin meséjében Árnika önálló, autonóm és cselekvő nő.
Réber László illusztrációihoz hasonlóan ilyen szikrázóan egyszerű, mégis továbbgondolható ötletekre épül Pájer Alma Virág adaptációja a Budapest Bábszínházban, amelyet eredetileg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, vizsgadarabként rendezett, s amelyben minden szerepet ő játszik. Mintha a nagymamája konyhájába szabadult volna be: a színpadon három rozzant kredenc (látvány: Raffai Péter, Kármán Dániel, Szabó Mátyás Péter), amikről, ahogy illik, a festék is hámlik. Az öreg bútorok igazi, békebeli hangulatot teremtenek a meghitt tarkaságban sorakozó dunsztosüvegekkel együtt, és egyúttal szépen elkülönítik a mese különböző tereit: a Százarcú Boszorka erdejét, Östör király palotáját és a nagyvilágot, amit Szegény Dzsoni és Árnika azért vesz a nyakába, hogy megtörjön a varázs.
A bábok is nagyon egyszerűek: a mellékszereplők többsége természetes tartozéka a kredenceknek, a főszereplőket pedig asztali méretű, fából faragott bunraku (hátulról mozgatott) bábok jelenítik meg. Közöttük is telitalálat Östör király, akinek a teste egy fatuskóból van kifaragva, a feje viszont kiemelhető a törzséből, el is gurul, amikor tulajdonosa begurul. A két szerelmes bábjai már-már jelzésszerűen egyszerűek, letisztult szépségűek: Dzsoninak még csak haja sincsen – a faragott, kevésbé karakteres arcokat a játék tölti meg élettel.
Pájer Almának és a látványtervezőknek a mese minden fordulatához volt ötlete, és nemcsak a bábok, hanem az animáció szintjén is. Amikor például az udvarnokoknak számolniuk kell, amíg Östör király dühe lecsillapodik, a kredenc fiókjai járnak ki-be. Az Árnika kezéért versengeni szándékozó kérők szó szerint is papírhuszárok. A Százarcú Boszorkányt pedig mi más jelenítené meg, mint… száz (na jó, több mint egy tucat) arc, azaz békebeli komódokra való, bekeretezett, különböző életkorú nőket ábrázoló, fekete-fehér fotók. A tizenkét testvér, akik bumfordi bunkóságuk miatt nem veszik észre, nem is átok, hanem áldás, hogy mindannyian érzik egymás fájdalmait, bajait: tizenkét befőtt – a csemegeuborkától kezdve a savanyú hagymán át az édes meggyig. Tartalmuk meghatározza vérmérsékletüket is: mindegyikük a maga módján tud köszönni, például zöldborsósan, baracklekvárosan vagy akár csípős paprikásan. Azért is nagyon hálás vagyok, hogy a Hétfejű Tündér megmarad a maga sejtelmes misztikumában: látjuk is meg nem is…
Az előadás egy tekintetben szegényebb az eredeti mesénél: a kislány-mesélő szál – nyilván dramaturgiai okok miatt is – teljesen hiányzik a bábszínházi verzióból, ami viszont a saját mesélőjével lett így gazdagabb (az adaptáció Nagy Orsolya munkája). Azt már megszokhattuk, hogy a bábok mozgatói az ilyen típusú kis színpados előadásokban egyre ritkábban bújnak el, viszont Pájer Alma jelenléte mesélőként – szinte teljes jogú szereplőként – teljesen áthatja a mesét. Ez a karakter mintha kívülről érkezett volna, ugyanakkor nagyon benn és itt van – talán az ő nagymamájáé a három kredenc, aminek a kincseit talált tárgyakként használja fel az előadásában –, és fantasztikus játékkedvvel mesél. Olykor tanácsot ad Dzsoninak, és amikor megszólaltatja a szereplőket, élvezettel mókázik. A felnőtteket is megnevetteti az a jelenet, amiben szegény Dzsoni ugyan lábát töri, de úgy tesz, mintha ő lenne a nagy, erős férfi, aki egy vállrándítással elintézi azt a semmi kis fájdalmat; és még a morcos, összeszorított szájjal puffogó Rézbányai Győzőt is a szívünkbe zárjuk.
Ráadásul az animáció és a narráció apró hiányosságai, tökéletlenségei is beemelődnek az előadásba: például amikor a szövegben az hangzik el, hogy Árnika felvette a legszebb ruháját, a mesélő és a közönség együtt derül azon, hogy magával a bábbal ez nem történik meg. Vagy amikor a mágnessel irányított focilabda kétszer kirepül a pályáról (a rablók szintén nagyon frappánsan megoldott jelenetében), Pájer Alma vigyorogva közli: szöglet, majd bedobás. Még az is lehet, hogy direkt hibázik, hogy aztán együtt örülhessünk annak, hogy ez nem baj. Mert amúgy lankadatlan figyelmet és precíziót igényel az egyszemélyes játék, amiben minden klappol, mint Réber László rajzán.
Rádai Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika (Budapest Bábszínház)
