Respect for the 23.000
Raubinek Lili
A FÜGE Produkció szervezte mindenGYEREK Fesztiválon újra lehetett látni Raubinek Lili 2023-ban bemutatott, Respect for the 23.000 című előadását a Jurányi Házban. A fesztiváltrilógia az elmúlt két évben a családhoz mint a felnövés helyszínéhez hozzászóló darabokat gyűjtött össze, idén a gyerekek is inkább tematikusan kerültek a központjába, mintsem célközönségként: a legtöbb előadást 12-14 éves korhatárral hirdették. Így történhetett, hogy a Respectre eljutott egy középiskolás osztály is – az első húsz percben tanúsított fáradhatatlan harcuk a pukkadozó nevetés és az önfegyelem között szokatlan nézőpontot vezetett be, de az is érthető, hogy húsz perc után már senki sem nevetgélt.
Az előadás a táncos-rendező Raubinek Lili szociális munkásként gyermekvédelemben töltött két és fél évének koreografikus feldolgozása: riport, átírva öt táncos testére, áthelyezve nézők által körbevett, harminchat négyzetméternyi fekete tatami-matracokra, hangtalanságba. Az élményanyag egy olyan intézményből származik, ahova elhanyagolás vagy bántalmazás miatt átmenetileg helyeznek el gyereket. Az itt összeszedhető (vagy ide elképzelhető) megütközés és düh mozgatja a darabot:a bekerülő gyerekek sorsa feletti és a benti viselkedésük mögötti düh, az intézmény dolgozóinak véges és egyre fogyó energiái, egy eleve fájdalmas és igazságtalan szituáció fájdalmasan és igazságtalanul elhanyagolt infrastruktúrája láttán érzett tehetetlenség.
Ennek részleteiről Raubinek Lili élőszóban számol be az előadás kezdetén. Felvezetőjének utolsó mondatával jelzi a távolságot a címkétől, miszerint a darab témaválasztásával a „társadalmi felelősségét” szándékozott volna letudni: „tudom, hogy nekik ettől [a gyerekeknek az előadástól] nem lesz se jobb, se könnyebb”. Amit látunk, egy táncelőadás: előadói oldalról a technikai-gondolati-emocionális kihívások érdekesek. Hogy miként mutatod meg a kilátástalanság és elcsigázottság testi jelenségeit, miként tudod a feszültségek kialakulásának és levezetésének fenntartható módozatait kigyakorolni, hogyan kísérletezed ki egy félórás színpadi verekedésnek az értelemmel bíró és az alkotói közösséget sem romboló tudatállapotait. A felvezető zárómondata mégsem hangzik el feleslegesen, ha nem is az illúziórombolás miatt érdekes: valami elemi szomorúságot ruház a táncosokra.
Ők ugyanis arra szerződtek, hogy egy absztrakt illusztráció létrehozása érdekében átlényegüljenek, írható ragasztószalagon magukra tapasszák egy-egy gyermekotthonban élő kiskorú nevét, és a mozgásukon keresztül belehelyezkedjenek a szerepébe. Csakhogy minél jobban, szebben, kifejezőbben, kontrolláltabban teljesítik művészi feladatukat, annál inkább elárulják a mögöttük lévő képzést, a próbatermekben töltött kísérletező éveket, az erősödés, felfedezés és idomulás módozatait. Azonosulás nem lehetséges, csak a mozgások kiművelése képes felvenni a gyerekek valóságát, megkísérelni az osztozást rajta – s ezt ennek szomorúságában kell kidolgozni, abból kiindulva, amit egy test általában tudhat szükségről, kérésről, beteljesületlenségről, ebből fakadó agresszióról. Az esztétikai élményként kínált kilátástalanság és a jelen nem lévő gyerekek valós kilátástalansága közti elválasztottság már-már nézhetetlenné teszi a darabot: tudom, hogy nem azt látom és nem azon borzongok, amit mutatnak nekem, hanem azon, amit nem tudnak mutatni.
Ezért volt jó jelenség, hogy a kamaszcsoport még nevetségesnek találta az előadás kezdetét és mulatott a táncosokon, mert ez arról árulkodott, hogy tisztán kiszolgáltatott (bullyingolható) alakoknak tűntek. Az este öt táncosának, Asbót Máténak, Eyassu-Vincze Barbarának, Gláser Mártonnak, Kelemen Patriknak és Thury Zitának mind megvan a maga esetlen, mozgását megakasztó tikkje, amit kényszeresen ismételget zárt lézengése közben és ami elszórakoztatja: a kézfej és a csukló hátának érintése a homlokhoz, nadrághuzigálás, kicsavart egyensúlyi pózok, extrém négykézláb-mászkálás. Mindez egy csöndes három percből indul ki a választott nevek felragasztása után: a táncosok közel furakodnak hozzánk és megpihennek a közönség néhány tagján, töltekeznek a biztonságból, amelyben nem maradhatnak. Már itt azokkal a testrészeikkel kapcsolódnak, amelyek később a mozgásukat vezetik. A keringésben, amibe ezután kezdenek, mozdulataik egyre sűrűbbé váló pontokként futnak bele a verekedés kérdés nélküli egyenesébe. Ám a pontok maguk is megtörtek, megbicsaklottak, a kontakt első kísérletei konok és egyoldalú igénybejelentések, s ennek feszültsége szinte csak az aljas vagy szabályos támadófogások közbeni kifáradástól enged ki. Az is fullasztó, hogy öten vannak: minden hármas és páros többször talál egymásra, végül felszedik a tatamit – alatta a padló végigragasztva bentlakók neveivel.
„We shall overcome” – hangzik fel az addig csattanások és puffanások tagolta csendből az amerikai emberi jogi mozgalom lelkesítő gospelje. Semmi változás a szőnyegen. A verekedők csattogását még a fény összehúzódása, majd eltűnése után is halljuk.
Holpár Anna
Raubinek Lili: Respect for the 23.000
Táncosok: Thury Zita , Kelemen Patrik, Lévai Viola, Gláser Márton, Raubinek Lili
Zene: Mákó Rozi
Fény: Dézsi Kata
Koreográfus-rendező: Raubinek Lili
mindenGYEREK Fesztivál, Jurányi Ház, 2024. november 25.
