Dorothy Óz birodalmában
Budaörsi Latinovits Színház
A színház azért is inspiráló, mert lényegesen kevesebb technika áll rendelkezésre adott esetben egy tanmese megjelenítésére. De érdekes látni, hogy nem a korábban volt színházi előadások a referencia, hanem inkább filmek. És ez a célközönségnek is fekszik.
A kis csapat egy 125 éve politikai parabolának írt regényt játszott el. A sárga út annak idején állítólag egy amerikai pénzpiaci irányzatot szimbolizált, de ez már a ’70-es években Kaposváron színre vitt előadásban sem volt érdekes. Vagy csak nem értettem gyerekként. Ambivalens is vagyok a mostani kritikámmal, mert exponálódik a dilemma, hogy kit érdekel, mit gondol a gyerekeknek készült előadásról egy néni.
Ami azt az 50 évvel ezelőtti előadást illeti, arra emlékszem, hogy mielőtt lelepleződött, Óz hatalma egyre fenyegetőbbé vált. Az a produkció olyan nagyszabású volt, ami ma sehova nem is férne be Budaörsön. Az érzést viszont, hogy milyen félelmetes, de ösztönző szembesülni nagy erőkkel, onnan datálom.
A nézőtérre menet Ascher Tamásnak mondtam, hogy rajta kívül én vagyok itt, aki látta azt a kaposvári Ózt az előző évad Pinokkiója után. Miután tisztáztuk, hogy Csákányi volt Dorka, hozzátette, Schwajda írta át, Babarczy rendezte, és megjegyezte, addig még nem voltál elrontva.
A velőtrázó sikoltás, amivel a budaörsi bemutató Dorothyja átkerül valahova – esetleg egy nehezen definiálható tudatállapotba, mint amilyen mondjuk a gyerekkorból a felnőttbe való átlépés lehet –, félelmetes erejű volt. Legalábbis nekem, mert a körülöttem ülő gyerekek egyáltalán nem kaptak frászt. Egy sikoltásról azt állítani, hogy filmes elem, tudom, hülyeség, de beleillik az előadás hangzásvilágába, amely nyilvánvalóan egy filmé. Többször vettem azt észre, hogy bizonyos dramaturgiai csúcspontokat olyan, egymást túlüvöltözni próbáló hangzavarral jelenítettek meg, mint amilyet rajzfilmekben és családi filmekben lehet hallani.
A markáns sikoltás után úgy tűnt, hogy Czirják Liliána Dorkája felerősített filmes színészi eszközöket használ, ami nem az egész térben gondolkodik, hanem kicsi dolgokat nagyít fel. Ennek minden bizonnyal az is oka, hogy az előadás sok mindent egyszerűsít. Ez az Óz nem nagyszabású, arra most nincs lehetőség.
Az egyszerűsítés viszont megnehezíti a színészek dolgát: ha senkinek nincs sejthető múltja és jövője, nem világos, Dorka hova vágyik vissza. Semmit nem tudunk meg arról, miért ilyen jóságos ez a kislány. Sejtésünk sincs, hogy a Bádogember annak idején szerelmes favágó volt – igaz, ezt az ő alakjáról már korábban le kellett választani, mert ugye, fát vágni eleve egy terhelt, klímanegatív foglalatosság.
Szimpatizálok a bátorsággal, hogy ez a Nyári Ádám írta és rendezte változat (dramaturg: Sipos László Márk) sok mindent elhagyott és egy új sárga utat rakott le – amit egyébként átszínezett tornazsámolyokkal jeleztek –, mert nyilvánvaló a költséghatékonyság kényszere. A jelmezek (tervező: Simonyi-Lengyel Mira) minimálisan adnak irányt, mikor, hol vagyunk – bár mintha a ’39-es film olcsószínházi, javított változatát látnánk azzal, hogy Dorothy nem infantilizált kisfelnőtt nő, hanem gyerek, amit így rendbe tettek. A lomokból buheráltnak ható díszlet mintha inkább elvett volna a térből: a szereplők néha mozdulni is alig tudtak a kis helyen, tekintettel a színpad mederszerűségének speciális nehezítésére. Viszont jól megcsinálták élőben a filmes geget: ahogy hátrafelé mentek a sárgaköves úton, visszafelé is énekeltek. A dalok között többször elhangzott egy szellemes Padlás-parafrázis, ha nem tévedek, szigetszerűen (zeneszerző: Ferenczy-Nagy Boglárka).
Egész estés rajzfilmekből ismert kiszólásként, amikor már minden kiegyenesedett és mindenki kívánsága teljesülni látszott, az Oroszlánt játszó, időnként szerepe szerint attraktívan elbődülő Takács Zalán bemondta, hogy operaénekes szeretne lenni, majd rázendített az ’O sole mióra. Rendkívül sajnáltam, hogy nem énekelte végig, mert az előadás csúcspontja volt, hogy a standard karakterek egyikéből valami más is kilátszott és kihallatszott. A Gyáva oroszlán persze kiugróan jó alkati adottságokat hozott a szerepébe, amiért a többieknek sokkal többet kellett igyekezni. De ők is derekasan megcsinálták a figurájukat, valamivel messzebbről indulva: Atlasz Barnabás elsősorban kifejező mozgással jelenítette meg a Bádogembert, Rákos Olivér nagyon élhető, színes Madárijesztőt alakított, aki a legjobban tudott kapcsolódni a majdnem mindig előre törekvő Dorothyhoz – akinek a karaktere a színházi tradíciók szerint eleve sokkal jellegtelenebb, mint a többieké. Ahogy Bukovszky Orsolya Boszorkány-alakjainak sem sok lehetőség adatott. A Krasznai Vilmos által formált Óz gyakran használt túlzó hangerőt, pedig a figurái közt ugrálva több differenciálásra kínálkozott lehetőség. De tény, hogy ez abszolút nem zavarta a gyerekeket, sőt, láthatólag mindvégig erősen kapcsolódtak ahhoz, ami a színpadon történt. Ehhez képest mellékes, hogy nekem maradt hiányérzetem. Nem feltétlenül a kimaradt dolgok miatt, mert egy regényt színpadra adaptálni nehezebb, mint elvadult kertben a bozótirtás. Az viszont elbűvölő volt és az előadást nagyon is visszaigazolta, hogy a színészek figyelmes egymásra hangoltsággal játszottak, s ez észrevétlenné varázsolta néhány szituáció kitöltetlenségét.
Proics Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Dorothy Óz birodalmában (Budaörsi Latinovits Színház)
Szerzők: L. Frank Baum – Nyári Ádám – Ferenczy-Nagy Boglárka
Szereplők: Czirják Liliána m.v., Krasznai Vilmos m. v., Takács Zalán m. v., Rákos Olivér m. v., Atlasz Barnabás m. v., Bukovszky Orsolya m. v.
Dramaturg: Sipos László Márk.
Díszlettervező: Sziládi Szabolcs
Jelmeztervező: Simonyi Lengyel Mira
Zeneszerző, koreográfus: Ferenczy-Nagy Boglárka
Rendező: Nyári Ádám
