Szigeti veszedelem

nyito

Madagaszkár

Pesti Magyar Színház

Ne edd meg a barátaidat! Legfőként ezt a tanulságot szűrhetjük le a Madagaszkár musicalváltozatából, s bizonnyal nem lesz haszontalan meg is fogadnunk e nemes szavakat.

Mert ha netán bárki is azt gondolja, hogy a DreamWorks médiacég és annak világhódító franchise-a az „előbb a has jön, aztán a morál” farkastörvényének szellemiségét képviselné, hát az bizony nagyon téved. A Madagaszkár a színpadon, musical, illetve zenés kalandtúra alakjában csakúgy a barátság és a baráti összefogás fontosságát hirdeti, mint ahogyan azt egykor, 2005-ben rajzfilm korában tette. S ez még azzal együtt is rokonszenves üzenetnek tetszik, hogy a sztori (filmes folytatások révén persze csak átmeneti) végpontján a főszereplők a szabadság helyett mégis inkább visszatérnének az állatkerti jólétbe, vagyis a fogságba. Habár tudjuk, Petőfi Sándor farkasai például semmiképp sem döntenének így.

Persze nem kell az ilyesmit túlgondolni, különösen akkor nem, ha ennyire nyilvánvaló az alkotói és kreatív ambíciók tüntető visszafogottsága. Merthogy a 2018-as musicalváltozat és annak Hevesi Sándor téri előadása igazán nem tör nagy célok felé: kellemes eltöltött 100 perc során még egyszer, sokadjára eladni a bevált formulát, ez minden. Ezt bizonyítja mindjárt az a tény is, hogy a zenés darab közönsége alkalmasint egyetlen dal emlékét viszi magával az előadásról, s ez éppenséggel az a Riszálom úgy is, úgy is (I Like to Move It), amelyhez nemhogy a színpadi mű alkotóinak (Kevin Del Aguila, George Noriega és Joel Someillan) nincs érdemi köze, de még a 2005-ös rajzfilm zeneszerzőjének, a nagyszerű Hans Zimmernek sem. Ezzel a számmal ér véget most az első rész, és – biztos, ami biztos – ezzel kezdődik a második rész is, hogy a tapsrendről már ne is beszéljünk. És ilyesfajta, gazdaságosan és környezetkímélően újrahasznosított jellege van az egész darabnak, amelyhez a hangsúlyosan takarékos Pesti Magyar Színház-beli kivitelezés ráadásképp még némi szegényszagot vaporizált.

Mindez azonban nem veszi el sem a gyermekkorú nézők, sem a felnőtt színpadi előadók egészséges örömét. A Gémes Antos rendező és Vincze Balázs rendező-koreográfus által korrekt módon (és legfőként a tempóra összpontosítva) közönség elé bocsájtott produkcióban jócskán akadhatunk előadói lelkesedésre, sőt itt-ott még színészi tehetségre is – ám ez utóbbi nem egykönnyen kandikál ki a rajzfilmből lelkedzett, de fikarcnyit sem színészbarát jelmezek alól. A december 15-i esti előadásból ilyesformán két zenés színészi teljesítmény maradt meg a nagykabátos kritikusban: Murvai Mártoné (Marty, a zebra) és Barsi Mártoné (Julien király). Nem az alakítás értelmében ugyan (olyasmit egyébként is felette ritkán lehet indokoltan emlegetni színházi előadások kapcsán), hanem inkább túláradó, ifjonti és színpadi energiákban gazdag jelenlét gyanánt, amely mindkettejük játékát, énekszavát és táncmozdulatait félreismerhetetlenül jellemezte.

Azonban a tisztesség és a jóhiszeműség jegyében fontos újfent jelezni, hogy a szereplők tekintélyes hányada számára nemigen kínált semminő kiugrási esélyt sem darab, sem szerep, sem jelmez. A rajzfilmen oly emlékezetes pingvinek például a színpadon roppant esetlenül hatottak, az egyénítésre szinte semmi lehetőségük sem nyílott, s hozzá öltözékük nagyjából egy alsós jelmezbál nívóján idézte a Sphenisciformes rendjének küllemét. Viszont legalább nem hasonlítottak a vízilóra, ahogyan egyébiránt Glória, a víziló sem.

A minden esettségével együtt is rokonszenvre érdemes előadásnak mindazonáltal akadt egy tartósan zavaró vonulata. Nem a jelmezek, nem a madagaszkári dzsungelharc jelzésszerűsége és még csak nem is a szinte teljesen értelmetlen tévériporteres közjátékok ébresztettek visszatérő jellegű, makacs ellenérzést a figyelmes nézőben – hanem a magyar szöveg.

Olt Tamás és Várady (másutt: Váradi) R. Szabolcs magyar változatában mindvégig ott kísért a Két kőkorszaki szaki problematikus, sőt – kereken kimondva – nehéz öröksége. Romhányi József pompás verselő volt, ám korántsem kizárt: ha sejtette volna, hogy tékozlóan ötletes, makámás-kínrímes szövegezésével milyen kényszeres és verejtékszagú utánzásra fogja késztetni utókorát, inkább meghagyja prózában Frédi és Béni kalandjait. A Madagaszkár színpadán például elhangzik, miszerint „élvezet a létezet”, s hallhatunk egy ilyen rímpárt is: tengődni-mentődni. Hogy az Antarktisz szóból félrehallás után Antal tviszt lesz, az meg már szinte felér egy kisebbfajta inzultussal.

Ráadásul Olt és az oly megtévesztő nevet viselő Várady R. határozottan erőlteti a jaj, de laza, fiatalos hangütést, már ahogy az ilyesmit 40-50 táján el szokás képzelni. Szóval csak úgy röpköd itt a „totál fatál” és a „tutkeráj”, jóllehet e szótár a gyermekkorú közönség számára majdnem annyira idegen, mint ha a színpadon „átkos csalmatok levét” meg „vérnősző barmot” emlegetnének. Vagy épp tvisztet, Antal tvisztet.

László Ferenc

Kevin Del Aguila – George Noriega & Joel Someillan: Madagaszkár (Pesti Magyar Színház)

Szereplők: Pásztor Ádám / Murvay Márton, Pavletits Béla / Szurcsik Ádám, Soltész Bözse / Bede Fazekas Anna, Kosznovszky Márton / Kocsis Gábor, Szatmári Attila / Barsi Márton, Fillár István / Tóth Marcell
Díszlet- és jelmeztervező: Kovács Yvette Alida
Zenei vezető: Szemenyei János
Társkoreográfus: Lénárt Gábor
Társkoreográfus: Kapitány Dorottya
Magyar változat: Olt Tamás – Várady R. Szabolcs
Rendező-koreográfus: Vincze Balázs m.v.
Rendező: Gémes Antos

Pesti Magyar Színház, 2022. december 15., kb. 500 néző
Fotók: Juhász Éva, Pesti Magyar Színház

close
SpirituszOnline logo


Örülne, ha megkapná a legfrissebb cikkeinket?

Akkor iratkozzon fel MOST a cikkajánlónkra és minden hétfőn reggel megkapja a kávéja mellé a legfrissebb cikkeinket!

Nincs levélszemét!

Ez is érdekelheti: ajánló, az elmúlt 3 hónap legjobb írásaiból

Süsü a sárkány 45 éves lett

SÜSÜ 45

  Csák György beszélgetett Takács Verával Süsü-ügyben a mesejáték megjelenésének 45. évfordulója kapcsán  Hagyd üresen ezt a mezőt Örülne, ha megkapná a legfrissebb cikkeinket? Akkor

Elolvasom »