Nem akarok felnőni
Csokonai Nemzeti Színház
Egy házibuliban sok minden történik egyszerre: mély beszélgetések a konyhában vagy a cigizésre kijelölt erkélyen, pogózás a nappaliban, szakítások és összejövések a félreeső sarkokban, elsősegélynyújtás a vécécsésze fölött… A kiszámíthatatlan dinamikának, a gyors hangulatingadozásoknak és a tudatmódosító szereknek köszönhetően erre a műfajra fokozottan igaz, hogy ahány részvevő, annyiféle megélés. Még a házigazda sem szokott teljesen képben lenni, ó dehogy.
A Nem akarok felnőni című előadás viszont nagyon izgalmas pozícióba helyezi a nézőt, ahonnan (majdnem) az egész buli látszik. Meg úgy általában a mai középosztálybeli tizenévesek is a világlátásukkal, frusztrációikkal és vágyaikkal együtt – sőt egy kicsit még a szüleik generációja is, pedig ők értelemszerűen alig jelennek meg a színpadon. Olyan ez az előadás, mint egy kimerevített pillanatkép, amely az üres helyekre is építkező dramaturgiának köszönhetően tablószerűen szerteágazik, kérdéseket vet fel és viszonyulásra is késztet.
Romankovics Eda középiskolásoknak szóló darabját a Csokonai Nemzeti Színház és az Ady Endre Gimnázium dráma tagozata közösen mutatta be Madák Zsuzsanna rendezésében. Én felvételről láttam, és ha jól értettem, az előadás előtt a nézők ráhangoló, interaktív installációkkal találkozhatnak a színház előterében, például köveket helyezhetnek egy mérleg két serpenyőjébe aszerint, hogy bizakodóak vagy borúlátóak a jövővel kapcsolatban.
Színházakban bevett szokás a tinédzserkorú szerepeket éppen végzett vagy nagyon fiatal színészekre kiosztani, amivel általában nincs is semmi baj (sokkal kacifántosabb és falsabb, ha a felnőttek kisebb gyerekeket játszanak). A Csokonai előadásában azonban kifejezetten jól működik, hogy Madák Zsuzsanna „igazi” középiskolásokkal dolgozott, sőt ettől áll nagyon biztos lábakon az előadás hitelessége. Ritli Hajnal, Kiss Domonkos Mátyás, Szoboszlai Balázs, Czine Izabella, Szolnoki Anikó Míra, Figeczki Csenge, Jene Péter – ezeknek a gyerekeknek a teljesítménye mögött egyrészt már most is biztosan van szakmai tudás, másrészt nagyon természetes a színpadi jelenlétük, egy pillanatig sem érezni, hogy eltartanák maguktól a szerepet – ahogy a prüdériától mentes előadás sem tartja el magától a valóságot.
A végzett színészek közül Steuer Tibor, az apa éppen csak megjelenik a színpadon; az anya (Vékony Anna) és a veterán, rangidős bulizó, Zénó (Bolla Bence József) szerepe viszont „megírtabb” és „eljátszottabb” ebben a kontextusban. Igaz, Vékony Annának azt kell elhitetnie a nézővel, hogy tényleg elhiszi: a lánya és a barátai valóban csak társasozni fognak és legfeljebb egy-két üveg bor vagy sör nyílik ki, vagy azt kell eljátszania, hogy úgy tesz, mintha elhinné. Egyik sem könnyű feladat. Főleg, hogy nagyon kevés idő áll a rendelkezésére, hiszen, mint általában a bulik és jó gyerekkönyvek esetében, a szülőknek el kell tűnniük ahhoz, hogy valami igazán érdekes vagy izgalmas történhessen.
Az előadás innentől a bulik klasszikus dramaturgiai ívét követi: a házigazdák készülődnek, a haverok megérkeznek, alapoznak, a szomszéd néni ütögeti a radiátort – aztán eufória, szétesés, hanyatlás és csömör. Talán szégyen is. Ezen kívül van még sok apró és egy nagyobb történet, ami elsősorban Hannában, a házigazdában (Ritli Hajnal) játszódik, és aminek bár van eleje, közepe és vége, mégsem zárul le egyértelműen, sőt rengeteg kérdést vet fel azon túl is, hogy hétfőn milyen hangulatban, szájízzel érkeznek majd iskolába és milyen hangnemben szólnak majd egymáshoz a szereplők.
Van még néhány jelenet, illetve mozzanat, amely elemeltebb eszközöket is használ, mint az a fajta kukucskaszínház, amiről eddig szó volt. A buli egy pontján a szereplők kiülnek a színpad szélére, és egy meghitt jelenetben „kifelé”, a közönségnek énekelnek. A néma, stilizált mozgásokra épülő, sokat sejtető „nyitány” mélyebb tónusokkal festi alá a későbbi eseményeket. Mintha ez a különös „tánc” azokat a borotvaélen egyensúlyozó pillanatokat ábrázolná, amikor a dolgok átbillenhettek volna valami sokkal súlyosabba, nehezebbe, sötétebbe. Ebben a jelenetben mintha csak Hanna lenne „magánál”, és a későbbiekben az itt szerzett, mélyebb tudást cipelné magával. Mintha – akármit mond a cím – épp ezekben a pillanatokban válna felhőtlenből felnőtté, akinek teljesen egyedül kell megküzdenie egy döntési helyzettel, ahogy a kanapé helyretolásával is.
És Hanna dönt. Jól vagy rosszul, gyerek vagy felnőtt módjára-e, cserben hagyták-e a barátai vagy ő hagyta cserben őket, milyen következményei lesznek a döntésének és hogy egyáltalán helyesen értelmezte-e a helyzetet – szerencsére ezek a kérdések olyannyira a levegőben lógnak, hogy az előadás után szinte kikényszerítik a beszélgetést.
Rádai Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Nem akarok felnőni (A Csokonai Nemzeti Színház Debrecen és az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatának közös produkciója)
Író: Romankovics Eda
Szereplők: Ritli Hajnal, Kiss Domonkos Mátyás, Szoboszlai Balázs, Czine Izabella, Szolnoki Anikó Míra, Bolla Bence József, Figeczki Csenge, Jene Péter, Vékony Anna, Steuer Tibor
Díszlet- és jelmez: Ondraschek Péter
Társ-jelmeztervező: Gemza Villő
Fotó: Gálos Mihály Samu
