Chotto Desh
Akram Khan Company
Akram Khan a nemzetközi táncvilág egyik legfontosabb alakja. Londonban született 1974-ben bangladesi szülőktől. Háromévesen kezdett táncolni, hétévesen kötelezte el magát az észak-indiai hagyományos tánc, a gyors lábmunkát, kifejező gesztusokat és ritmikus precizitást kívánó kathak mellett, egyetemi tanulmányait azonban kortárs tánc szakon végezte.
Koreográfiáiban e két forma feszültségmentesen van jelen – ellentétben a kétkultúrájúság/kultúraköziség más aspektusaival, amelyek a gyerekkorát erősen meghatározták. A bangladesi tradíciók szülők által követelt megőrzése és a brit mindennapokba való betagozódni akarás feszültsége alkotói szempontból máig hatással van rá: koreográfiáinak fontos kérdése az identitáskeresés és az önazonosságra találás. A Nemzeti Táncszínházba, a Budapest Táncfesztiválra elhozott Chotto Desh is ezt a témát boncolgatja.
Teljesen életszerű helyzettel kezdődik az előadás: egy felnőtt férfi hívja az ügyfélszolgálatot, mert nem tudja helyreállítani a naptár alkalmazást, ugyanis fogalma sincs, mi a jelszava. A vonal másik végén, a call centerben azonban egy 12 éves bangladesi fiú próbál segíteni. A jelszón való kétségbeesett gondolkodás emlékeket hív elő. Az apró mozaikokból, táncból, (angol nyelvű) szöveges és zörejes hangszekvenciákból, zenéből és animációból áll össze a férfi addigi életének története.
A kathak és a kortárs megeleveníti a bangladesi utcák európai embernek felfoghatatlan közlekedési káoszát, de a bejátszott zajok nélkül, csak a mozdulatokat olvasva is tökéletesen értenénk, micsoda életveszélyben van, ahogyan autók, motorok, riksák elől ugrál el, hogy az út egyik oldaláról a másikra érjen. A tömeg is nagy az utcán, és bámulatos, ahogyan a táncos (az általam látott előadáson Nico Ricchini, de a színlapon Jasper Narvaez neve is szerepelt) alakot vált: az egyik pillanatban koldus, a másikban jógi, aztán mérges kutya, majd közlekedési rendőr.
A táncos aztán meggörnyed, kopasz fejére néhány vonallal arcot rajzol, és máris ott áll előttünk egy alacsony, büszke, ám dühös apa, aki inkább azt szeretné, hogy fia viselkedjen rendesen, azaz ne táncoljon a családi kifőzde fölött, mert az lehallatszik, és arra gondoljon, hogy az üzletet majd egyszer ő veszi át. Édesanyja jóval megértőbb és támogatóbb, ezért egy mesébe fog.
A színpadot hátul lezáró függönyre vetített fekete-fehér animációval kel életre a mese, amelybe hősünk is belép, és annak a történetnek (is) a főszereplőjévé válik. A természet törvényeit megszegve a mézbegyűjtési szezon előtt megdézsmálja a kaptárat, amivel feldühíti a démon tigrist. Menekülnie kell, fára mászik, folyón sodródik egy csónakban, belekerül viharba, közben madarak és pillangók kísérik, de találkozik elefánttal, kígyókkal, krokodilokkal is. És miközben a vetített figurákkal interakcióba lép, továbbra is mohón tömi magába a mézet.
Hirtelen egy hatalmas fehér szék – a gyerekkori ülőke nagyra nőtt mása – gurul be a színpadra, és ezzel a kellékkel megérkezünk a kamaszkorba, amelyben megjelennek a frusztrációk, a test változása és a tánc mint a felszabadultság egyetlen formája. Ide kerül be egy jelenet arról, hogy a szülők a háború elől menekültek el szülőföldjükről, és egy tanítás, hogy meg kell tanulni tisztelni az erdőt és szolgálni a természetet. És itt kapja meg Akram, mert így hívják főhősünket, a megnyugtató útravalót: meg fogja találni a saját útját.
Az emlékpuzzle tehát összeáll. A kitartás meghozza jutalmát, ami az előadás során először felszabadult táncban, a modern világban pedig a jelszóban manifesztálódik. Bonbibi, éppen az, mint a mesében a fiút megmentő erdőistennő neve.
A darab Akram Khan 2011-es autobiografikus DESH (bengáli nyelven: haza, föld) című, első egész estés szólójának négy évvel később elkészített verziója, amelyben a chotto, azaz kis jelző mutatja az új célközönséget. Az adaptációt Sue Buckmaster, a Theatre-Rites rendezője jegyzi, aki báb- és családi produkciók specialistája.
Az alapműben a világok és a generációk ütköztetésén volt a hangsúly a szembenézés attitűdjével. A DESH egyszerre szólt a személyes identitásról és a zaklatott történelmű államról. A darab egyszerre volt homage az országnak, ahonnan felmenői származnak, és bocsánatkérés szülei felé amiatt, hogy a táncon kívül eltartott magától mindent, ami bangladesi, a gyökereit nem akarta megismerni.
A családbarátság jegyében újragondolt Chotto Deshben Sue Buckmaster nem butította le sem a mozgást, sem a zenét, sem a gazdag audio- és vizuális megjelenítést, de kihúzta a kollektív történelmi tudat szintjét, a személyes konfliktusokból pedig azt, amihez az öt-tizenkét éves korosztály nem tud kapcsolódni. Így a felnövéstörténet fókusza átkerült a generációk és a kultúrák egymáshoz közelíthetőségére, illetve a bengáli népmesék tanulságaira, de megmaradt az asszociativitásból merítő humor, a vetített animációból és a hangkulisszából kibontakozó varázslat. Fontos az is, hogy már nem Akram Khant látjuk a színpadon, hanem egy táncost, aki megtanulta a koreográfiát, elsajátította a mozdulatokat, és eljátssza valaki más történetét. Ez a változás pedig az eredetihez képest egyetemesebb jelentéssel ruházza fel a Chotto Desht.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Chotto Desh
Táncosok: Jasper Narvaez, Nico Ricchin
Művészeti vezetés és eredeti koreográfia: Akram Khan
Zene: Jocelyn Pook
Világítás: Guy Hoar
Rendezte és adaptálta: Sue Buckmaster (Theatre-Rites)
Budapest Táncfesztivál, 2025. április 26.
Fotó: Camilla Greenwell
