Tono
Mesebolt Bábszínház
A Budapest Bábszínház által rendezett, az új (Z) generáció rendezőit bemutató Stúdió ’26 Fesztivál műsorán egyetlen célzottan gyerekeknek készült előadás szerepelt. Ami egyrészt nyomatékosítja azt a szemléletet (vagy talán inkább alapvetést), amit az intézmény az utóbbi években igyekezett minél láthatóbbá tenni, miszerint a báb nem korosztály, hanem műfaj, másrészt azt is jelzi, hogy a (fiatal) alkotók szívesebben kísérleteznek a felnőttszínház (biztonságosabbnak ítélt?) terepén.
Ennek a jelenségnek a részletes megvitatására most nem vállalkozunk, maradjunk annál a megállapításnál, hogy a Tono, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház kisiskolásoknak ajánlott előadása útkeresés szempontjából nem lóg ki a fesztivál műsorából, sőt kifejezetten bevállalós és különleges produkció. Mint ahogy az anyag is, amely alapján készült: André Nevés brazil szerző Tono című könyvében a képi világ és a belső, lelki történések sokkal fontosabbak, mint a szöveg és a cselekmény.
A főszereplő kisfiú, Pepe számára a bátyja létezése, a világhoz és a hozzá való kapcsolódási módja egy nagy, megfejthetetlen titok. Tono ugyanis autista: nem beszél, nem játszik, nem reagál. Pepe próbál közelebb férkőzni hozzá, de rendre kudarcot vall, mígnem egy nap Tono elhívja magával, és megmutat neki magából, a világából valamit. Ennyi a történet, legalábbis a könyvben, ahol silent oldalpárok váltakoznak az egy-két mondattal kiegészített illusztrációkkal – az egyik képen például madarak repülnek át Tono áttetsző testén, máshol Pepe feje látható egy kalitkában. A (gyermeki) befogadót komoly feladat elé állító, finoman szólva sem akciódús könyvről van szó tehát.
A rendező, Fodor Orsolya és a tervezők, Árvai György és Szűcs Edit egyik legfontosabb ambíciója alighanem az volt, hogy ezt a rendkívül finom, költői, álomszerű képi világot megjelenítsék a színpadon. Ennek érdekében szinte egy az egyben átvették a szerző enyhén kubista karakterábrázolásait: a könyvben szereplő alakokat egymás tetejébe pakolható kockák oldalaira nyomtatták. Az apa négy, a nagymama, az anya és a nagytesó három, Pepe és Tono pedig két kockából áll; a fejek arckifejezését, hajszínét, stb. a kockák forgatásával variálni lehet.
Gondolhatnánk, hogy ez az egyébként nagyon különleges bábtechnika nem ad sok lehetőséget a mozgatók kezébe, de az előadás ennek ellenkezőjéről győzi meg a nézőt. A kockák játékos pakolgatása – egymásra rakása, szétszedése, a testrészek ide-oda vándorlása – izgalmas koreográfia szerint zajlik, aminek ritmusa követi a családi élet hétköznapi rutinjait, rítusait. Tono alakja ráadásul átlátszó kockákra van felrajzolva, ez további játéklehetőségeket és értelmezési irányokat nyit meg. Sokkal lebegőbb, rebbenőbb módon: hajlékony pálcára erősített, hajtogatott papírként jelennek meg a madarak – látszólag az egyetlen élőlények, melyekhez Tono kapcsolódni tud.
Rendhagyó a könyv és az előadás amiatt is, hogy benne kizárólag az öcs, Pepe nézőpontja érvényesül, teljesen hiányzik az önsegítő vagy problémaközpontú művekre jellemző, sokszor „álcázott” szakértői szólam. Vagyis kizárólag a saját percepciója és megélései segítenek Pepének megérteni, feldolgozni a Tono nevű jelenséget. Így az előadás egyszerre működik érzékenyítésként és egy elvontabb, filozófiai síkon is, ahol a megismerés, a megértés és a máshoz-másikhoz való kapcsolódás általánosabb létkérdései állnak a középpontban.
A könyv anyagát, cselekményét nyilvánvalóan fel kellett „dúsítani” egy teljes értékű, bérletezhető előadáshoz (a szöveget a rendező Fodor Orsolya és a dramaturg, Réder Ferenc jegyzi). Így a könyvben mindössze egy oldalon felbukkanó család az előadásban a középpontba kerül, és Pepe kapcsolódási kísérletei is egy kerekebb történetté formálódnak. Ez a „rápakolt” anyag – különösen a képi világ rétegzettségéhez képest – földhözragadtnak, sőt talán kissé kezdetlegesnek tűnhet helyenként, például a spanyol jellegzetességek taglalásakor.
De értem én: a zajosan dinamikus családra azért is szükség van, hogy ellensúlyozza Tono világának neszekkel teli halkságát, monotonitását (zene: Pirisi László).
Kolozsi Angéla úgy játssza el a család lármásabb tagjait, hogy közben mindegyiküket másért, de nagyon megszeretjük. Forrai Áron m. v. Tonója a megtestesült zártság, legbelül játszódó történései épphogy megrezdülnek arcán. Kőmíves Csongor Pepéje pedig maga a gyermeki nyitottság, egyszerre sugárzik belőle az értetlenség és a szilárd hit, hogy amúgy minden rendben van úgy, ahogy van. Vagyis mindenki jó úgy, ahogy van.
Rádai Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Tono (Mesebolt Bábszínház)
André Neves képes mesekönyve alapján írta: Réder Ferenc és Fodor Orsolya
Szereplők: Kolozsi Angéla, Kőmíves Csongor, Forrai Áron m. v.
Tervező: Árvai György és Szűcs Edit
Dramaturg: Réder Ferenc
Zeneszerző: Pirisi László
Rendező: Fodor Orsolya
