VI. Fux Fesztivál Nagyváradon
Beszélgetés Botházy-Daróczi Rékával
Októberben rendezték meg Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Bábszínházak Találkozóját, a VI. Fux Fesztet. A fesztiválról a házigazda, a Szigligeti Színház Lilliput Társulat művészeti igazgatójával, Botházy-Daróczi Rékával beszélgettünk.
Milyen céllal jött létre a fesztivál 2013-ban?
Akkoriban Szőke-Kavinszky András volt a bábszínház művészeti vezetője, az ő ötlete volt, hogy a kecskeméti bábtalálkozó mintájára hozzunk létre egy fesztivált. Korábban Nagy Kopeczky Kálmánnak volt erre egy kísérlete, de az csak néhány évet élt, a kolozsvári Puck Fesztivál pedig nemzetközi, így hiányzott egy olyan találkozó, ahol egymás munkáiról szakmai visszajelzéseket adhatnánk-kaphatnánk.
Hogyan zajlik a válogatás?
Nincs válogató, a színházak maguk döntik el, hogy mi az, amit meg szeretnének mutatni. Olyan előfordul, hogy javaslunk egy előadást, de ez nem köti a színházat. Korosztályos megkötés sincsen. Ha valamiben hiány mutatkozik, igyekszünk Magyarországról olyan előadást hívni, amelyik ezt a hiányt lefedi. Így került az idei programba a MárkusZínház Egyszer voltam című csecsemőszínházi előadása – ez a műfaj nálunk még elég ritka.
A Fux Feszt versenyfesztiválnak indult, de idén elmaradt a zsűrizés. Mi ennek az oka?
Már 2021-ben sem zsűriztünk. Úgy gondoltuk, hogy mindenkit annyira megtépázott a Covid, hogy egyszerűen csak örüljünk, hogy együtt lehetünk, az alkotóknak ne kelljen szorongani a verseny miatt. Korábban a zsűrizésnek több módjával is kísérleteztünk, a szakmai zsűri mellett pedagógusok és gyerekek is értékelték a látottakat. De úgy tűnik, az alkotók inkább a szakmai visszajelzéseket igénylik, így idén sincs verseny. Arra törekszünk, hogy minden társulatból végig itt lehessen egy-két ember, a játszók pedig maradhassanak pár napot, tudjanak előadásokat nézni, legyen lehetőség a találkozásokra a szakmai beszélgetéseken és azokon túl is.
A szakmai beszélgetéseket idén te moderáltad. Barátságos, visszafogott hangnemben zajlottak, nem voltak éles véleménynyilvánítások, viták. Ez mindig így volt?
Régebben voltak nagy viták, maratoni beszélgetések. Amíg Nagy Kopeczky Kálmán itt volt velünk, bátrabbak voltunk. Ő mindent felvetett, mindenbe bele mert menni. Én keresem a határokat a mondjuk ki, ami fontos és a ne sérüljön senki között. A Covid óta törékenyebbek lettünk, vigyázni kell az alkotók lelkére. Moderátorként nem a saját véleményemet mondom el, inkább szempontokat vetek fel, amelyekhez jó esetben a többiek is kapcsolódni tudnak. És mindig hívunk olyan embereket, akiknek a szakmában van szavuk, gyakran ők zárnak le egy-egy vitát.
Tőletek a Verselő verserdő és a Nyolckor a bárkán szerepelt a programban. Milyen szempontok szerint választottátok ki a saját előadásaitok közül, hogy melyeket játsszátok el?
Az volt a szempont, hogy helyi rendező és tervező munkája legyen. Szerettük volna megmutatni, hol tartunk most a saját erőnkből. Törekszem arra, hogy legalább évi egy belső rendezés is legyen, kapjanak esélyt a saját alkotóink. Fontos a külső rendezés, az inspiráció, a fejlődés, amit például a magyarországi rendezőktől kap a társulat, de az is fontos, hogy ezeket kamatoztatni is tudjuk. Legyen lehetőség a kísérletezésre. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert nagyszerű kollégáink vannak, akikben ott az alkotási vágy.
A fesztivál összképe azt mutatja, hogy Erdélyben Magyarországhoz képest hagyományosabb formákkal és sok klasszikussal dolgoztok.
Ez a kisebbségi létből fakadhat. Van valami kimondatlan, de egységesen elfogadott feladattudatunk, hogy őriznünk kell az identitásunkat. Az irodalmi hagyatékot ápolni, eredeti formájában megőrizni, megmutatni – ez egyfajta elvárás is felénk. Az itteni bábszínházaknak fontos, hogy az évados repertoárban legyen klasszikus cím. A kortárs jelen van, de nem olyan merész formában, mint például Magyarországon.
Az előadások teltházzal mentek.
Szeretném azt hinni, hogy a nagyváradiak most már készülnek a Fux Fesztiválra, és ez a városnak is egy ünnepi hetet jelent. Vannak olyan családok, tanárok, akik kifejezetten keresik bizonyos társulatok vagy rendezők előadásait. Sokat köszönhetünk a pedagógusoknak, akik jelentkeznek, hozzák a gyerekeket.
Ha végignézed a fesztivál történetét, látsz valamilyen irányt, változást?
Azt látom, hogy egyre több az igényes, szakmailag megalapozott előadás. A társulatoknak egyre fontosabb, hogy a fesztiválra a legszínvonalasabb előadásaikat hozzák. Egyre inkább érzem az akaratot, hogy nem szabad feladni, és főleg nem szabad kevesebbel beérni, mint a tökéletességre való törekvés. Az idei szakmai beszélgetések egyik legpozitívabb hozadéka azt hiszem az, hogy erőt adtak egymásnak a társulatok. Anyagilag minden bábtársulat szenved. Minden anyagi megszorítás elsősorban a bábelőadásokat érinti. Ugyanakkor úgy látom, egyre nagyobb a tenni akarás, a fejlődésre való igény. Mindenki valamilyen nehézséggel küzd, de nem vonja meg a vállát, hanem próbál tenni, életben maradni, fejlődni, és ez mind inspirálóan hat.
A fesztivál eddigi története a korábbi izoláltsághoz képest sok szakmai kapcsolatot hozott, kinyitott egy ajtót az erdélyi bábszínházak között. Jobban ismerjük egymást, többet tudunk egymás munkáiról, megfordulnak az előadások egymás városaiban. Nem mindig tudunk eget rengető változást felmutatni, de érezhetően szorosabb lett az egymáshoz tartozás. Hallatjuk a hangunkat, ha valakinek szüksége van a másikra. Személy szerint nagyon hálás vagyok a társulatoknak, amiért a pár évvel ezelőtti leépítések idején kiálltak mellettünk. Apró dolgokban látszik néha a változást, és a magam részéről sokszor kap el a kétely, hogy nem elég, amit csinálunk. Merészebbnek kellene lenni, határozottabb lépéseket tenni, hogy az erdélyi magyar bábjátszás méltóképpen legyen kezelve, elsősorban az itteni kulturális életben. Hinni akarom, hogy a kitartó munka meghozza a gyümölcsét, és minden fesztivállal egy kicsit közelebb kerülünk ahhoz, hogy már ne lehessen megkerülni a bábszínházakat.
Turbuly Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
