@LL3t4rgIA
Vígszínház
Ifj. Vidnyánszky Attila a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2021-ben, Hegedűs D. Gézával vitt osztályával/-nak Leonce és Léna 21 címmel rendezte meg Georg Büchner drámáját. Abban is ott volt a korszellem vagy inkább korhangulat, annak a közös(ségi) megélése, de emlékeim szerint erősebb hangsúly volt a játékosságon. A művet négy évvel, azaz épp annyival később vette elő ismét, mint amennyi időt egy normál gimnáziumban tölt az ember az érettségiig.
A cím a vígszínházi bemutatóra @LL3t4rgIA-ra módosult, műfaja pedig #éretlen komédia lett. Ha ez utóbbi asszociációs mezőjébe lépünk be, és elkezdünk számolgatni – Büchner 1836-ban, 23 éves orvosi egyetemistaként írta a Leonce és Lénát és a Woyzecket, ifj. Vidnyánszky pedig még mindig csak alig múlt 32 éves –, poént értő mosollyal ingathatjuk a fejünket, hogy a jelző sem a szerzőre, se a rendezőre nem áll. A történet főhőseire persze nagyon is, de hogy ők a velük történeteket komédiának élik-e meg, s az őket legott mulattatja-e, nos, a tekintetben erős kétségeim vannak. Mert láthatóan nem jó ezeknek a mai Z generációsoknak.
Az előadás már az előcsarnokban elkezdődik, Fellner és Helmer aranycirádái közt, szobrok és színháztörténet közé beszorítva melegítőben futnak helyben a fiatalok, fülhallgatóval kizárva a világ ingereit. Eleve kipukkanthatatlan a buborék, vagy ők erősítik tudatosan, belülről a hártyát átjárhatatlanra? A nézőtéren lüktet a zene, a reflektorok fényei vibrálnak, ide-oda cikáznak, a szünetben szelfizni lehet a színészekkel, a végén meg bulizni, az élményszerűség az első pillanattól az utolsóig kitett.
Rengeteg a gyors reagálással beépíthető szövegpoén – a közéleti szereplők gondoskodnak róla –, sok a sziporkázó bohócéria, egymás után jönnek a gegek a tantestületi catwalktól az elrappelt Büchneren át a popkulturális utalásokig, a Florence and The Machine-t hallgató középiskolásoktól a Nagy Őt néző Marika néniig kinek-kinek életkora szerint detektálhatóan, az előadás mégis valami mást erősít. Azt, hogy a FOMO-n, a good vibes only-n (és az Óperencián) túl már csak az ambivalencia maradt. A fiatalok menekülnek a magányba és a magány elől, de kétségbeesetten vágynak a mély kapcsolódásra, ugyanakkor rettegnek a bármi vagy bárki melletti elköteleződéstől; offline érzik magukat elveszettnek, ha nem kapnak azonnali online visszajelzést, a képernyőkön a rövidítések és az emojik viszont árnyalatok nélküliek. Vajon csak a digitális zaj, a neuronoknak feldolgozhatatlan mennyiségben és ritmusban érkező inger lenne az előadáscímben kitett bénultság oka?
Az, hogy a túlpörgetett szekvenciák nem fokozatosan lassulnak, hanem hirtelen a másik végletbe, a színpadon akár üresjáratnak tűnő jelenetekbe váltanak, folyamatos megállásra, körülszemlélésre és önvizsgálatra készteti a nézőt. Az előadás ugyanis állapotot mutat, de nem ítélkezik, hanem tükröt tart – olykor komikusan vagy karikaturisztikusan, de egy pillanatig sem gonoszul torzítót – a mai magyar valóságnak, az abba beleszületett fiataloknak és az őket nevelőknek is, legyenek pedagógusok vagy szülők. (E tekintetben tökéletes párja a Katona József Színház Kamrájában játszott Sárszegnek. – kritikánk az előadásról itt.)
Kommunikációra és kapcsolódásra hív: ne beszéljünk, hanem beszélgessünk, és ne AI-chatbottal, hanem egymással a magyar népmesékről meg a szexről (ezt persze bizonyos életkor felett csinálni is érdemes), nézzünk balettot, járjunk kalotaszegi táncrendet, bulizzunk egy nagyot, azaz mindenki a maga tapasztalatának megfelelően tanítsa és tanulja az ún. életet.
És némiképp önmérsékletre is int mindenkit. Maradtak a rendszerben még jó pedagógusok – Ötvös András szigorral és szeretettel teli Iskolaigazgatója, Kovács Patrícia támogató, igazi tyúkanyó típusú Iskolapszichológusa, Zoltán Áron tárgyába őrülten szerelmes Irodalomtanára –, csak épp kulcsuk nincs a fiatalokhoz. Akik meg nem rosszak, csak mások, több törődést és figyelmet igényelnek. És lehet, hogy a testük mást mutat, de agyuk, lelkük éretlen. Ebben a kétségbeesetten lebegő elveszettségben Medveczky Balázs páratlan.
Szürreális, fájó, mégis szórakoztató előadás @LL3t4rgIA, mintha a 2025/2026-os tanév Megáll az idője, Cha-cha-chája, Fekete pontja és Magyarázat mindenré-je lenne. A filmeknél látszólag lazábban és jókedvűbben, de mégiscsak azt mondja ki, hogy baj van. Akkora, hogy az már nem megoldás, ha összetörjük a telefont. Érzésem szerint az iskolaépítés sem lesz elég, ahogy azt – a büchneri színház helyett – Léna javasolja. Azzal a medicinlabdával kéne valamit kezdeni, amit az ország gyanánt a fiatalok kezébe nyomtak.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
@LL3t4rgIA (Vígszínház)
Georg Büchner Leonce és Léna című műve és a társulat improvizációi alapján írta: ifj. Vidnyánszky Attila és Németh Nikolett
Szereplők: Medveczky Balázs, Márkus Luca, Ötvös András, Kovács Patrícia, Gyöngyösi Zoltán, Waskovics Andrea, Zoltán Áron, Borbiczki Ferenc, Karácsonyi Zoltán, Csapó Attila, Igó Éva, Szász Júlia, Szabó Sebestyén László, Böröndi Bence, László Rebeka, Rigó Mária, Bálint Bernadett, Harangozó Boglárka, Mozga Anna, Reider-Misik Renáta, Szabó Martina Dalma, Kovács Tamás, Laczkó Bálint, Steenhuis Raul, Bálint Barna, Mezei Ábel
Dramaturg: Németh Nikolett
Díszlettervező: Schnábel Zita
Jelmeztervező: Pető Kata
Zene és sound design: Urbán Kristóf
Koreográfus: Kondákor Ajsa Panka
Koreográfus-asszisztens: Bari István
Világítástervező: Csontos Balázs
Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila
Fotó: Dömölky Dániel
