Bécsi szemle
Előadások a Dschungel Wienben
1. rész
A bécsi gyerek-Trafó, a Dschungel Wien frissen látott négy előadása témában távol áll egymástól, ám részben mutat korosztályi átfedést. Közös bennük, hogy az érzék(szerv)ekre hatnak, műfajokat kevernek, a szabályok felrúgására és a kíváncsiságra, a bátor felfedezésre buzdítanak. Citrommal és citrom nélkül is.
A linzi illetőségű SILK Fluegge tánc- és színházi előadásokat, performanszokat készít, nem csupán színházi, hanem múzeumi és egyéb nyilvános terekben, és mint magukról írják, művészeti és kulturális közvetítéssel is foglalkoznak. Ugyan a kollektíva alapítójának, Silke Grabingernek a kortárs tánc, a performatív művészetek és a robotika kapcsolata, a mesterséges intelligencia használata a doktori kutatási területe, az általa rendezett és koreografált, 1 éven felülieknek ajánlott Gute Nacht, Zitrone (Jó éjszakát, citrom!) című előadásban mindez nem fedezhető fel, ami Grabinger sokoldalúságát és alkotói érzékenységét bizonyítja.
A technológia a padlókon kígyózó fehér LED-csíkban és egy különböző formákkal és színekkel villódzó hangfalban jelenik meg a játéktérben, amely ezúttal a Dschungel Wien legnagyobb terme. Most azonban nem a nézőtéri padsorokban, hanem a színpad köré tett párnákon, szivacsokon és padokon ül a közönség, amelynek – hétvégi előadásról lévén szó – körülbelül 40%-a gyerek, ránézésre két és három év közötti. A produkció témája az alvás, pontosabban az elalvás és az ébren maradás komoly dilemmája, amit a mozgásra hívó, dallamos és ritmusos – köztük a szülőknek nosztalgikus Lemon Tree és Jump Around –, illetve az altató-ringató, meditációs jellegű zenék közötti váltások is jeleznek.
Kellékként mindössze három, színeiben a ’80-as évek végének, a ’90-es évek elejének neonárnyalatait felvonultató túrahálózsákot használnak, ami nem csupán stílszerű, de praktikus döntés. Hengerszerűre feltekerve alvásra és csatára egyaránt alkalmas párna, kibontva takaró, a padlóra terítve tereket jelöl ki, és lehet belőle ruhadarab, búvóhely, paraván, kettő-három összecipzározva pillangóvá válik, sőt még a hátizsák tokjában is van játéklehetőség, pláne ha a belsejébe egy különös és meglepő tisztítófejet applikáltak, amit remekül – és fontos! – nem ijesztően lehet animálni.
A harmincperces produkció etűdjei végig fenntartják a figyelmet. A táncosok, Elias Choi-Buttinger, Géczy Roland és Sonja Stojanović-Aufreiter be-bevonják a gyerekeket – hálózsákalagútba bújtatják őket, játékra kínálják a bábot, szaglásra pedig a citromot –, de az előadás alapvetően zárt struktúra, nem követi közös aktivitás.
Citrom van az Umamiban is, csak épp hatalmas és kasírozott. Mint egy kiállítási tárgy, úgy kapott helyet a Dschungel Wien egyik kisebbik játékterének a beugrójában. A fehér függöny mögül kilógó hatalmas piros nyelv olyan, mintha a Museumsquartier ellenkező sarkában levő szomszédos kortárs képzőművészetre specializálódott MUMOK adta volna kölcsön. Egy lábat növesztett répa úgy áll, mint Miró Menekülő lány című szobra, a falra szigetelőszalagozott banán pedig Maurizio Cattelan concept artját idézi meg. (Természetesen itt is leszedik a falról és megeszik.) A Kompagnie Freispiel előadása azonban nem a képző-, hanem a konyhaművészetről szól. Pontosabban az ízekről. Azokról az érzéki élményekről, amelyeket csukott szájjal és lehunyt szemmel kiadott mmmm vagy felhúzott orral, kis borzongással és összehúzott szemmel eeee hangokkal szoktunk kísérni életkortól függetlenül, de attól függően, hogy valami ízlik-e vagy sem. (Utóbbi esetben fiatalon a prüszkölés és köpés is zsigeri reakció.)
Az életnagyságúnál jóval nagyobb torta, a kockacukor meg a sókocka – színre, állagra hányszor összetévesztettük már! –, a távcsőnek alkalmas cannelloni és masnihoz hasonló farfalle, a párnaszerű ravioli mind rákerülnek a nyelvre. Miközben a sajátos csendélet elkészül, elhangzik a négy alapíz versbe szedve, hogy a három-hat éves célközönség ne csak magára ismerjen a két előadó, Caterina Vögel és Antonia Luksch reakcióiból, de új tudással is felvértezve távozzon az előadásról.
Az édes, a sós, a keserű és a savanyú mellett azonban van egy ötödik, egy igazán titokzatos íz is, az umami, amelyet Konfúciusz majd’ 2500 éve detektált, de csak a XX. század elején kapott nevet Kikunae Ikeda professzornak köszönhetően. Az internet szerint umami nincs a karfiolban és a brokkoliban, de mivel azok közé a zöldségek közé tartoznak, amelyek nem szerepelnek a gyerekek kedvencei között, kapnak egy támogató jelenetet.
Tökéletes arányban vannak a mondókaszerű szövegek, a gyereknyelvi és gasztronómiai humor, a nyelvi fejlesztés, az élő zene a csellón és némi looperezés, a zsonglőrködés, a rövidebb táncos szekvenciák – amelyekből különösen a karfiol- és a brokkolitütüben előadottak aratnak sikert –, valamint a klasszikus képzőművészeti referenciákat sem nélkülöző látványvilág. És hogy a szem (meg persze a fül) mellett a szájnak is meglegyen minden ingere, az umami jegyében az előcsarnokban kellemesen sózott pattogatott kukoricát kap a közönség.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Gute Nacht, Zitrone (1–4), A SILK Fluegge előadása
Koncepció és koreográfia: Silke Grabinger, dramaturg: Ludwig Felhofer, Silke Grabinger, jelmeztervező: Bianca Fladerer, fénytervező: Max Windisch-Spoerk, előadók: Elias Choi-Buttinger, Géczy Roland, Sonja Stojanović-Aufreiter
Umami (3–6), A Kompanie Freispiel előadása
Koncepció: Anna Schmid, Kajetan Uranitsch, rendező: Anna Schmid, jelmez: Maren Lencer, díszlet: Christopher Schulz, Anna Schmid, sound design: Luisa F. M. Heeger, előadók: Caterina Vögel, Antonia Luksch
