Helló, Afrika! (Bumba) – a Bethlen Téri Színházban; Apró Színház

A Bethlen Téri Színház fogadta be az Apró Színház Bumba című produkcióját, amely Afrika, illetve a Szahara népmesekincsének egy szeletét ismerteti meg a nézőkkel. Az előadás közben kiderül, hogy a fekete kontinensen élő gyerekek eléggé hasonlítanak a magyarokra, illetve annak is tanúi lehetünk, hogy színes díszletek, vonzó látványelemek nélkül is hatásosan elő lehet adni egy történetet.

Az Apró Színház alapvető vállalása, hogy különböző kultúrák értékeit közelebb hozza a gyerekekhez: a Bumbához éppen a Szahara déli részéről, az éhségövnek is hívott Száhel-övezetből kölcsönzött népmesei motívumokat, az előadáshoz az ottani, őshonos törzsek mondavilágát használta fel.
Hiába játszódik azonban a történet több ezer kilométerre innen, fordulatai bizonyos magyar népmesékből is ismerősek lehetnek. A címszereplő Bumbának elszakad a pólója, így az édesanyja elküldi tűért, de aki kölcsön tudna adni egy tűt, az valami mást kér cserébe, így a kisfiúnak ismét útra kell kelnie. A próbatételek sorra követik egymást, miközben Bumba egy barátra is szert tesz Bilali, a kiskutya személyében. A történetszövést tekintve, a magyar láncmesékkel a különbséget jóformán csak az idegen hangzású nevek adják, és az, hogy a főhősnek nem a félelmetes rengetegen, hanem a nem kevésbé ijesztő sivatagon kell átkelnie.

Van viszont egy nagyon fontos különbség: sokkal több a zenés és táncos elem, ami szinte bármikor megjelenhet – Bumba énekelni kezd, amikor fél egyedül a sivatagban (ekkor tűnik fel Bilali), majd az egész falu táncra perdül, amikor a kisfiú hazatér. A darab meghatározó részét adják így a fülbemászó afrikai énekek, melyek olykor a társulat előadásában – a cappella – csendülnek fel, olykor pedig a zenei munkatárs, Mogyoró Kornél játssza azokat autentikus hangszereken. A népi rigmusokhoz vagy az altatódalokhoz hasonló, egyszerű dalokról van szó, amelyek a nyelv ismerete nélkül is belemásznak a fülünkbe – az egyiket még hazafele menet, a trolin is halljuk énekelni egy kisgyerektől, aki a szüleivel szintén részt vett az előadáson.

Úgy tűnik tehát, hogy az Apró Színház a darab eszköztelensége ellenére is eléri célját. Az előadásra ugyanis végig jellemző, hogy különösebb illusztrációk nélkül dolgozik: díszletről például nem nagyon lehet beszélni – ahogyan fénytechnikáról sem –, a sivatagot csak egy barna posztó hivatott jelképezni, Bumba falujának pedig már teljes egészében a nézők képzeletében kell kirajzolódnia. A színpadon csupán egy emelvény látható, amely szó szerint is kiemeli a cselekmény egy-egy fontos motívumát, vagy épp – arrébb tolva – a helyszín változását jelöli.

A darab inkább az előadókra támaszkodik, és az öt színész (Bisztricsány Linda, Császár Réka, Csík Andrea, Tarján Veronika és Horváth Kristóf) nem is rogy meg a feladat súlya alatt. Bumba édesanyját, a falu varázslóját és a többieket külön-külön játsszák, a két bábot, Bumbát és Bilalit azonban már mindannyian mozgatják, olykor egyszerre is. Ez a legtöbb jelenetnél egy élénk színpadképet és ezzel járó sodró dinamikát eredményez, és néha válik csak zavaróvá: Horváth Kristóf például remekül jeleníti meg a kiskutyát, de amikor a darab végén Bumba is hozzákerül, az már valahogy nem működik – hiába is kisfiú a főhős, addig nők játszották.

Összességében azonban koherens a történet, az előadásra pedig a családi légkör jellemző, amit csak erősít, hogy a színészek végig igen közel játszanak a nézőtérhez. Néha be is vonják az ott ülőket, de nem tolakodó módon, épp csak annyira, hogy a közönség érezze: része a történetnek. Olyasmikre kell itt gondolni, mint amikor az egyik jelenetben a kiskutya az első sorban ülők lábán szalad át, vagy amikor a vízből, amelyben a színészek tapicskolnak, a nézőkre is jut egy kevés. Úgy tűnik, végül is öt színész és két báb elegendő kelléktárnak, a darab érezhetően hatással van, nemcsak a gyerekekre, de a szüleikre is.

Apats Gábor