Maszmók Afrikában (Picaro Társulat)
Kovács Bálint, december
Ne gyűlöljük, ami ismeretlen számunkra, ne süssünk bélyegeket az általunk nem űzött tevékenységekre vagy életmódokra. Ne tartsunk másokat magunknál alacsonyabb rendűnek. Halljuk meg a problémákat, és ne utasítsuk el élből azokat. Ne higgyük el első szóra a politikusok bornírt, manipulatív állításait.
De hogy jön ez ide?
Úgy, hogy mindennek elsősorban az a kulcsa: legyünk nyitottak a külvilág felé, akarjuk megismerni a világot a maga összetettségében, és fogadjuk el, esetleg még szeressük is, hogy annyi minden megfér benne egymás mellett. Mert ez a tudat ráébreszt arra, hogy mindennek sok oldala van, legalábbis biztosan több, mint amit egy jól irányzott, gyors ítélettel könnyen el lehetne intézni.
Na jó, de hogy jön ez ide?
Úgy, hogy a színház (talán legfontosabb feladataként és legkomolyabb erényeként) egészen kényelmesen és biztonságosan meg tudja tanítani az embernek ezt a sokféleséget. Mi csak egy közepesen kényelmetlen karosszékben ülünk, mégis megtörténik velünk annyi minden – már ha elég serényen látogatjuk a színházakat -, mint amennyi anélkül három élet alatt sem történhetne meg velünk, ráadásul jobb is, ha nem, mert kinek hiányzik például, hogy a saját nagybátyja mérget öntsön az apja fülébe, és aztán rögtön feleségül is vegye az anyánkat, bennünket meg elküldjön az angol királyhoz, aki a partraszállás után rögtön meggyilkolna? De az mégis jó, ha az ilyen helyzetek voltaképpeni – karosszékbeli – átélése olyan élettapasztalathoz segít minket, ami révén aztán nyitottabbak leszünk a világra.
De komolyan, hát hogy jön ez ide? Hiszen a Maszmók Afrikában, a Picaro Társulat előadása arról szól, hogy egy barátságos lányka, esetleg kisasszony elutazik a fekete kontinensre, ahol összebarátkozik egy krokodillal, de előtte még megismerkedik mások mellett egy flamingóval és Bambadoboló Zambadingával, a holdkóros sámánnal.
Szóval a Maszmók Afrikában nem szól a bornírt politikusokról, az elfogadásról, a hivatal packázásairól, de még egy menetrend szerinti, péntek délutáni királyölésről sem. Hanem arra próbál a maga kedves, színes és krokodilzöld módszereivel rávenni, hogy nyitottak akarjunk lenni, mármint mi, a négy-ötévesforma tabula rasákból álló közönség tagjai. Hogy érdekeljen bennünket a világ a gyerekszoba, az otthon, az óvodáscsoport termének falain túl is. Hogy tudjuk, ott is van világ, ahol mi még nem láttunk belőle semmit. Hogy csupa olyan dolog vesz körül bennünket, amit érdemes megismerni. Hogy felébredjen bennünk a vágy a megismerésre. Mert ha felébredt, akkor talán nem ítélünk elsőre, nem gyűlöljük az ismeretlent, nem sütünk bélyeget… És így tovább, lásd fent.
A Maszmók Afrikában vérbeli ismeretterjesztő előadás; olyan a színháznak, mint Cousteau kapitány mélytengeri kalandjai voltak a természetfilmeknek. Maszmók az előadás legelején máris kicsit felébreszti minden nézőben a vágyat az utazásra, amikor elmondja, milyen jó is, hogy repülővel bárhová el lehet jutni, és ez mennyivel jobb, mint a villamos meg a busz, amit a maguk közlekedési eszközeiről kérdezett gyerekek sorolnak Maszmókéhoz képest azért nem számottevő lelkesedéssel. Aztán, mintegy bizonyítva igazát, le is száll Afrikában, hogy megkeresse kedves pajtását, Kokorót, a krokodilt, aki – hitchcocki fordulat! – egy ponton hirtelen a mese valódi főszereplőjévé avanzsál.
Kokorónak persze jól is jön a társaság, mert épp bajba került: maga is úgy gondolta, nyakába veszi a világot, és megismeri a Szavanna többi lakóját is, mert az nem járja, hogy az egész életét ugyanabban a pocsolyában ülje le. (Ha a pocsolya börtön, úgy az egész világ is az.) És ha anyuka éppen shoppingol, apuka meg semmit nem élvez jobban, mint ha egy pocsolyában élheti le az életét, következéskeppen nincs, aki a kis krokodilnak segítsen, akkor menetrendszerűen jön az eltévedés.
De ahogy mondani szokták, nem az úti cél a lényeg, hanem maga az utazás, úgy ez a történet is inkább csak keretet ad a Picaro előadásának. A lényeg pedig az, hogy Kokoró útja közben kiderüljön, milyen sokszínű is a világ, oroszlánokkal, flamingókkal, békákkal és minden effélével. Rajtuk kívül a másik főszereplő a művészet: a színpadon csaknem két tucat, különleges, ránézésre afrikai(as) hangszer vár arra, hogy használják, és egyik sem hiába. A rendező-főkrokodil-látványtervező Vertig Tímea díszletei és jelmezei is a kreativitás diadalát hirdetik. Így az előadás afféle összművészeti, ismeretbővítő szemkápráztatás zenés mesejátékba oltva.
A látványt persze a bennünk élő Afrika-kép uralja, amelynek vagy van köze a valódi Afrikához, vagy nincs, de bennünk így él, ez tény. Vadállatmintás szövetek, sárgásbarna dominancia, háncsok és tamtamok – szavannák és majomkenyér fekete nők nélkül. Jelzésekből felépített, találó és leleményes jelmezek, mint a zöld esőkabáton alapuló krokodilbőr, vagy a rózsaszín balettruhás (netán flamencós?) flamingó, vagy a két nagy fülből máris felismerhető elefánt.
És mindennek az alapja a humor, részben a gyerekeknek, de a felnőtteknek is: a „Hé, Joe, kezedben a hangszerrel, mondd, hova mész?” kérdést alighanem csak az idősebb korosztály tudja helyén kezelni, ahogy utána a hobós, Deák Bill-es bluesdalt is, pláne azt az altatót, amiben olyan sorok szerepelnek, mint „Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm / Hiába zenéltem, nem aludt el ő”. Ez a felszabadultság teszi kicsinek is, nagynak is szerethetővé Maszmók és Kokoró történetét, ez feledteti, hogy a táncok koreográfiájának kicsit kevésbé áll jól a jelzésszerűség, mint a jelmezeknek, és ez igaz egyes színészek énekhangjára is. Hogy minden percben jön egy újabb kedves ötlet, egy újabb hangszer, egy újabb jó jelmez, egy újabb nevetés.
Ahol ennyi érdekesség megfér egyetlen szűk órában, ott érdemes mindenre kíváncsinak lenni. És ez az „ahol”, ez nem csak Afrika. Hanem az egész világ.
Kovács Bálint
(Színházi Kritikusok Céhe)
Maszmók Afrikában (Picaro Társulat)
rendező, díszlet, jelmez: Vertig Tímea
játsszák: Koncz Eszter, Vertig Tímea, Urmai Gábor, Deák Tamás
Bethlen Téri Színház, 2015. november 29., kb. 80 néző