Bors néni (Kolibri Színház)
Puskás Panni, november
Harminchét éves, mondom én, örökké nyolcvan, mondják a gyerekek. Mindenesetre évtizedek óta ünnepeljük a 80. születésnapját.
A középosztálybeli pesti szülők gyerekei zömmel ismerik Bors nénit. Budapesten úgy általában nagyon sokan ismerik Bors nénit. Vidéki lányként úgy adódott, hogy én felnőtt koromban találkoztam először vele, a Bajor Gizi Múzeumban ünnepelte 20. szülinapját, pedig már akkor is harmincnégy éves volt. A kamarakiállítás, amely fotókból és az előadás régi díszleteiből állt, a Kolibri Színház 1994-es bemutatóját ünnepelte.
A Bors néni élő színháztörténet, Dajka Margittal kezdődően. Molnár Piroska a kilencvenes évek közepétől játssza, a gyerekek magukból kikelve tombolnak az előadások alatt, volt olyan eset a nyolcvanas években, hogy Einstandot hirdettek, és nem voltak hajlandóak a színpadról visszaülni helyükre az erre meghatározott dramaturgiai pillanatban. Miközben az előadást néztem, arra voltam kíváncsi, hogy mennyire képes friss és élő maradni egy kanonizálódott gyerekelőadás. Vagy, ha a másik oldalról közelítjük meg a kérdést: mennyit változtak a gyerekek 20-30 év alatt.
A kérdésemre pedig felemás választ kaptam. A digitális bennszülötteket ugyan már nehéz megszólítani egy majdnem kétórás, versekre épülő előadással, de meg lehet szólítani azzal a deallel, hogy ők is részt vehetnek a játékban. Markó Róberten és Hoffer Károlyon edződtem az elmúlt pár évben, és emiatt most többször érzem azt, hogy Nemes Nagy Ágnes verseinek eldalolása a szép, színes díszletkockák között kissé múzeumi jelleget kölcsönöz az előadásnak. Ezzel viszont szöges ellentétben áll Novák János rengeteg energiája, aki játékmesterként különösebb erőszak nélkül képes megértetni a gyerekekkel, az előadás csupán velük együtt válhat igazi előadássá, nélkülük csak felnőttek bohóckodnának a színpadon.
Az interaktivitás a Bors néniben úgy sikeres, ahogy egy rockkoncerten az. Előzetes tudásra épít és a felismerés örömére. Egy bulizós rockkoncert ugyanis (persze, erről lehet vitázni, de az esetek többségében) akkor üt nagyot, ha a közönség legalább a refréneket együtt tudja hőbörögni a zenekarral. Itt pontosan ugyanez történik némi felkészítéssel: Novák János és az előadás zenészei az előtérben tanítják meg a gyerekeknek sok szám refrénjét, hogy az előadás alatt már beavatott rajongókként legyenek jelen. Ez a módszer különben sok kezdő rockzenekar problémáját megoldhatná, így kell lézengő, söröző emberekből is közönséget csinálni.
Szokták mondani, hogy a gyerekek sokkal kritikusabbak, mint a felnőttek, és egy előadás azonnal le tud bukni, ha valami nem stimmel benne. Frászkarikát. A gyerekeket elég könnyű átverni. Ők énekelnek, illetve folyton arra figyelnek, mi lesz a következő feladatuk, egy kicsit sem érdekli őket – engem jobban –, hogy a színészek sokszor nem tudják elénekelni a számaikat. Ennek egyik mélypontja a Titillát játszó Ruszina Szabolcs, aki ugyan nagyon energikusan és mulatságosan formálja meg Bors néni hűséges macskáját, de sokszor annyira elcsuklik a hangja ének közben, hogy a szöveget sem igazán lehet érteni.
Molnár Piroska már nem eljátssza Bors nénit, hanem ő maga Bors Józsefné Balogh Borbála a Báthory utcából. Neve annyira összeforrt a szereppel, hogy teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy más játssza. Alkata és hangja is egy jóságos, varázslatos néni eljátszására predesztinálja őt, jobb ötlete nem is lehetett volna Novák Jánosnak, amikor a kilencvenes években felkérte őt a szerepre. Persze, nem mindig játszhatja az ember ugyanazt a szerepet ugyanolyan intenzitással. A Bors néni DVD-változatán egy 2011-es előadás látható, ahol Molnár Piroska láthatóan sokkal vidámabban éli bele magát szerepébe, sokkal többet mosolyog, táncol és bolondozik. Abban az előadásban, amit most láttam, Bors néni inkább tapasztalt, bölcs és nyugodt asszonynak tűnik, eszembe is jutott, hogy vajon mi a helyzet férjével, Bors Józseffel. Külön élnek vagy meghalt már? Ha igen, mikor?
Persze ettől még az előadás nagyon vidám, és a legviccesebbek benne a gyerekek. Feketeöves Bors néni-rajongók az első sorban állnak már az előtérben, és Novák János minden kérdésére azonnal megadják a választ. Ők azok, akik pontosan tudják, melyik pillanatban kell elstartolniuk a helyükről ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban a színpadra érjenek, mikor épp erre van lehetőség. Aztán vannak azok a gyerekek, akik – miután leküldték őket a színpadról – elkezdenek visszasunnyogni, mert ők is fehér-, vörös- és kúszóbabok akarnak lenni. Az egyik kislány például komótosan, oldalazva tér vissza a színpadra a játszók háta mögött, hátha úgy nem olyan feltűnő a dolog.
Mindent egybevetve, a Bors néni működik. Talán az előadás idejéből lehetne kicsit lefaragni, mert egy versekre épülő, és ezért nem egységes narratívát követő előadás több mint száz perc alatt láthatóan kissé lefárasztja a közönséget. De azért nem annyira, hogy végül az előtérben ne rajzoljanak valami kedveset Bors néni szülinapjára, aki felemelt kötényébe gyűjti a kicsiktől kapott ajándékokat.
Puskás Panni
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fotók: Szlovák Judit, Kolibri Színház, a Bors néni 400. előadásán készültek, 2015-ben.
