Álom, álom, kitalálom (Duna Táncműhely)
Turbuly Lilla, november
A táncegyüttesek műsorában is rendre feltűnnek gyerek- és ifjúsági eladások, köztük olyanok is, amelyek a színház, de legalábbis a táncszínház felé lépnek egy kicsit vagy nagyot. A néptánc és a kortárs tánc terén újra és újra fellángoló vita, hogy egy táncelőadás hogyan viszonyuljon a történetmeséléshez, ezekben az előadásokban általában a mesélés felé dől el. Gyakran ismert történeteket választanak, amelyeknél építenek a gyerekközönség előzetes tudására. A Nemzeti Táncszínház gyerekeknek meghirdetett bérletében ilyen például a Bozsik Yvette Társulattól a Csizmás Kandúr vagy a Pinokkió. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes Sárkánymeséjét viszont az előadáshoz írta Vincze Zsuzsa, ismert meseelemek felhasználásával. Ez utóbbi vonulathoz tartozik a Duna Táncműhely Álom, álom, kitalálom című produkciója is.
A Duna Táncműhely a Duna Művészegyüttes mellett működő kísérleti műhely. Előadásaikban a néptáncot más táncokkal, mozgáselemekkel ötvözve a színházi formákhoz közelítenek. Juhász Zsolt koreográfus vezetésével professzionális táncosokkal, változó összetételben dolgoznak. Jelen előadáson kívül még egy gyerekelőadás található a repertoárjukban, az ismert svéd gyerekversköteten alapuló Ami a szívedet nyomja (2012). Az Álom, álom, kitalálom bemutatóját 2016-ban tartották, de volt egy előzménye, amit szintén Juhász Zsolt rendezett még 2006-ban, a dunaújvárosi Bartók Táncszínházban, lényegében ezt újították fel.
Az előadás jelenetsora kiad egy ívet: egy fiú és egy lány egymásba szeretnek, a gonosz boszorka azonban elválasztja őket egymástól, magával viszi a fiút a pokolba. A lány a keresésére indul, végül rátalál, megmenti, jöhet a boldog esküvő. Mindez a lány álmában játszódik le, lehetőséget adva arra, hogy különböző helyszíneken különböző táncformákat mutathassanak meg a francia tánctanár keresett balettmozdulataitól a jazztáncon keresztül a cigánytáncig. A történetbe beépítik az elhangzó népdalok, valamint Palya Bea, Gryllus Samu és Bolya Mátyás dalszövegeit is. Igaz, felnőtt füllel ez két esetben nem éppen gyerekelőadásba illő eredményre vezet: egyszer arról énekelnek, hogy ha rossz férfit választasz, az a férfi haláláig tartó gyászt hoz rád, máskor, egy kocsmai jelenetben a férfiak nem éppen PC módon emlegetik a menyecskéket, miközben a libacomb mellett kolbásszal kínálgatják a leányt.
Hozzáteszem, a közönség az általam látott alkalommal alsó tagozatosokból állt. Mellettük néhány család is beült a hétköznap délutáni előadásra. Az egyik jelenet pontosan demonstrálta, mennyire fontos lenne, hogy a szülők, pedagógusok a gyerek életkorának megfelelő előadást válasszanak. A rémisztő maszkkal, ragadozókarokkal érkező boszorkányt a kisiskolások jelentős része viccesnek találta, kinevette, egy három év körüli kislány viszont úgy megrémült tőle, hogy ki kellett vinni a teremből, és amikor az apukája visszahozta, akkor is csak a kijárat mellé tett székre volt hajlandó leülni, hogy adandó alkalommal azonnal menekülőre foghassa.
A kisiskolás gyerekközönségen az látszott, hogy az „akciódúsabb” jelenetek, a színház kötötte le őket: a boszorkány ármánykodásai, a francia tánctanár pipiskedése, a jelenet humora. Lanyhult a figyelmük, amikor „csak” táncot láttak a színpadon, vagyis igényelték a történetet.
Akkor is, ha felnőtt szemmel a „csak” táncos jeleneteket is jó volt nézni. A koreográfia ugyanis ötletes, jó arányban vegyíti a komolyságot és a humort, az alkalmazott árnyjáték is szépen beépül a táncba, amit az előadók a Duna Táncműhelytől megszokott magas színvonalon járnak. Vonzzák a szemet Libor Katalin napszínű ruhái. Az időnként háttérképnek kivetített rajzokat viszont szívesen elengedtem volna. Talán segítenek a gyerekeknek eligazodni az egyes jelenetek helyszínei között, de valószínűleg nélkülük is tudnák, hol járunk éppen, kivitelezésük pedig nem erősíti, inkább gyengíti az előadás látványvilágát.
A végén aztán kiderült, hogy mégsem teljesen igaz, amit a „csak” táncos jelenetekről gondoltam. Visszatérő eleme az előadásnak a „lovacskázás”, vagyis amikor a táncosok a kezüket maguk előtt összetéve úgy táncolnak, mintha lovon ülve a kantárt tartanák. A gyerekek ugyanis az előadás végén, a teremből kitódulva spontán és tömeges táncba, lovacskázásba kezdtek. Igaz, többen azt kiabálták közülük, hogy „Gangnam style”. Itt ért össze a magyar néptánc a popkultúrával, a lovacskázás a dél-koreai világslágerrel. Tánc-cseppben a világ.
Turbuly Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Álom, álom, kitalálom (Duna Táncműhely)
Fotó: Dusa Gábor
