Lúdas Matyi (Bóbita Bábszínház)
Gabnai Katalin, március
Nem gyakran van része az embernek ilyen gyerekszínházi eseményben, mint amilyen ez a Markó Róbert által rendezett, Fitos Dezső által koreografált fergeteges játék. Már az a forma is szívvidító, ahogy a mobiltelefonok hatástalanítására figyelmeztetik a nézőket. Nézők pedig vannak, szép számmal, a nemrég kitört síszünet ellenére, úgyhogy a helybéli szervezők is megnyugodhatnak. Az is különös, hogy bár vendégjátékról van szó, minden, amit látnunk kell, látszik, s amit hallanunk kell, hallatszik. Kós Lajos, aki 1961-ben alapította a pécsi Bóbita Együttest, ha még élne, minden bizonnyal igen örülne, hogy ez a most már jó ideje Sramó Gábor által vezetett csapat ilyen minden tekintetben professzionista, kiváló színházként működik.
Erő és életöröm van jelen, ami időnként a főhőshöz illő mélázással és kamaszos lazasággal váltakozik. Boráros Szilárd kékesfehér deszkaépítménye először olyan, mintha egy titokzatos díszlet hátfalát látnánk, de mikor működni kezd, életre kel az egész paravánrendszer, amelyben aztán minden létező rést és lyukat bejátszanak. Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor, Matta Lóránt, Illés Ilona, Balog Zita Mária olyan kiváló színészek, táncosok és bábosok, hogy legszívesebben újra leírnám mindegyikük nevét. (Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor, Matta Lóránt, Illés Ilona, Balog Zita Mária – A szerk.)
Kesztyűs bábokat mozgatnak, s nem is akármilyeneket, s ha kell, saját testük bármely része is megteszi paravánnak. Matyi nem a szokásos fekete-fehérben áll elénk, hanem olyan ciklámenszín, fehér betétes melegítőben, melynek drágább kiszerelésében kényes focisták, suhogós változatában a nyolcadik kerületiek rúgják a labdát. A báb arca hasonlít kicsit lila-fehér csíkos pólót viselő mozgatójához, Kalocsányi Gáborhoz. Czéh Dániel Döbrögije meg téglavörös bőrű, vastag nyakú, konnektor orrú, malacfejű kiskirály, aki egy egészen szenzációs trónusféleségen, egy kerekekkel ellátott karosszékben gurigattatja magát, ami fölül faragott baldachinná változó paravánocskában teljesedik ki.
S vannak persze a libák, amiket két, zöld-fehér csíkos ingű játékos kelt életre. Kezükben egy-egy elmés szerkezet, mely leginkább a játékvonatok hajlítgatható sínjére hasonlít, s melyen tíz-tíz libácska ireg-forog, míg Döbrögi azt nem mondja: „Fogom, aztán elveszem!”, s akkor elveszi. Ám de addig, mintha minden létező deszka viszketne, jobbra-balra, alulról fölfele, fölülről lefele bizsereg rajtuk a töméntelen liba, mégpedig a zenét szerző Rab Viki muzsikájára, Fitos Dezső parádésan kivitelezett, ragyogó koreográfiájának lépéseihez igazodva.
Örülni lehet a látnivalóknak: Matyi itáliai útján találkozik a pisai ferde toronnyal, orvosi tanulmányai idején pedig mintha a brandenburgi kapu épületegyüttese emelkedne mögötte. Rá lehet csodálkozni ritka szavakra: „Ergye!” – mondják az eredj helyett, teljes természetességgel, s azon is töprenghetünk, hogy a lesajnáló „csekmec” kifejezés vajon az ország mely tájáról származik.
Azt már a címben szereplő hosszú ú-ból lehet sejteni, hogy Fazekas Mihály művéből indult ki a szerző, Szálinger Balázs. Az ő írását tette magáévá a csapat, Kocsis Rozi dramaturgi segítségével. A játék befejezése azonban olyan, mint egy benne maradt tüsszentés az orrban. Itt tudniillik harmadjára nem verik el Döbrögit, hanem közlik vele, hogy nem szép dolog, hogy megette azt a húsz ludat, no, de nem bántják, csak húzzon el, de rögtön, mert esteledik. Pontosabban: adja át helyét az ifjúnak, aki már rég megmondta, hogy „ő itt valaki lesz! ”, mert „Az olyanok, mint ő, tartják a világot.” Szóval most ő jön, s ezzel valamiféle rendszerváltás valósul meg.
Csakhogy ez nem a „Lúdas Matyi” lényege, ez egy másik történet. Ezt, az eredeti cselekményt csonkoló megoldást tehát – a csapat játékára vonatkozó lelkendezésemet vállalva – vitatom. A történetet nem „főhadnagy Fazekas úr” szopta az ujjából, ennek az 1804-ben írt, majd 1817-ben véglegesített műnek az alapja egy „eredeti magyar rege”, egy népmese, amit nem tanácsos megműteni, akkor sem, ha az alkotókban pacifista pedagógiai elvek kelnek birokra örökölt történelmi indulatokkal. A példázatokban rejlő energia elszivárog, ha óvatoskodunk.
Hogy az erőszak erőszakot szül, azt nem ennek a történetnek a révén fogják megérteni a gyerekek. Döntsük el, miről kívánunk beszélni. Gyerekszínházi alkotókként amit elkezdünk, azt mondjuk végig, és azt (!) mondjuk végig. A mű – az a mű, önálló térerővel. Nem közben kell moralizálni, hanem utána. (Ajánlanak is egy 60 perces foglalkozást a játék után, ki lehet benne bontani minden megoldás esélyét.) Lehet, hogy nekünk, felnőtteknek, egyszer majd jobb lesz elfordulnunk, s hagynunk kell, hadd menjenek Döbrögiék a lopott holmival, csak menjenek. De színházilag mindenképpen érdemes csúcsra futtatni a cselekményt, mert közösen kell átélnünk a „kisülést”. Különben a pedagógia – itt és most szükségtelen – kötözőpólyája elfedi a történéseket, s nem látszik többé az átélt sérülés, a jogtalan cselekedet nyoma, pedig arra emlékeznünk kell, míg világ a világ.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fazekas Mihály műve alapján írta: Szálinger Balázs
Dramaturg: Kocsis Rozi
Tervező: Boráros Szilárd
Zeneszerző: Rab Viki
Koreográfus: Fitos Dezső
Rendező: Markó Róbert
Játsszák: Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor, Matta Lóránt, Illés Ilona, Balog Zita Mária
Klebersberg Kultúrkúria, 2019. február 15., kb. 300 néző
[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]
