Neszmese (Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál)
Marik Noémi, január
Van benne spiritusz? – kérdi a mesében a karvezető manó, és talál is spirituszt macskakórusának némely tagjában. Ám ha az előadásra vonatkoztatjuk a kérdést, akkor is igen a válasz. Kifejezetten van spiritusz abban, hogy egy új műfajt akarnak itt megteremteni az orrunk előtt, nekünk, értünk, mintegy beavató jelleggel. És rögtön, okosan a legkisebbekkel kezdik.
Az elektroakusztikus színház átmenet a hangdesign és az elektronikus zene között. Célja kizárólag szavakkal és hangokkal láthatóvá tenni történéseket, különböző tereket és képeket. Szándék az is, hogy a képeket generáló elektroakusztikus zenei motívumokkal mindenki saját, egyéni módján interpretálja a mesék világát – írják ajánlójukban. E műfaj születéséhez Hutvágner Éva író szolgáltatott alapanyagot. Nem a létező hangokat szőtte mesébe, inkább hangulatokat, érzéseket (hogy fortyan a morty pl.) Hangkalandra hívnak tehát egy sajátos mesekoncerttel, ahol elvonatkoztatni tanítanak a látványtól.
Ennek megfelelően nincs díszlet, nincsenek jelmezek, színpadi akciók és játszók, pusztán egy mesélő (Farkas Erik) néhány jelzésértékű és a négy meserészt egymástól elválasztó kellékkel, valamint a két zenész (Szigetvári Andrea, Baráth Bálint) laptopjával. Az Örkény Színháznak is van két hasonló gyerekelőadása a merész koncepcióval: ellene menni a vizuális dömpingnek, hangokkal és a mesélés puszta erejével varázsolni.
A mese itt most túlságosan alámegy és ürügyet szolgáltat csupán az új műfaj megteremtésére. Utóbbi persze üdvözlendő, csakhogy jobban szolgálta volna a célt, és nem utolsó sorban a történetre éhező gyerekeket egy valódi mese. Itt azonban az nincs, csupán egy meseország a lakóival, s a lakók bújával-bajával. Az író tereket, szereplőket teremt elsősorban, benépesít és létrehoz egy világot, ám nem hagy időt, hogy szereplőivel menjünk, mert az út nehezen követhető, és mire rácsatlakozhatnánk, már véget is ér.
A szöveg, amúgy nem minden erény nélküli, olvasva talán élvezetes is, ám itt inkább megterhel. Nem gondolom szerencsésnek a koncepciót, hogy egy olyan szöveg az alap, amely maga is neszekből és zenékből áll össze, és ezek irányítják a dramaturgiát. Mert e tündérvilágban, az Üveghegyen (most nem túl, hanem éppen ott) a hang dominál. „Szereplőket látunk, akik egy hangtérképen menetelnek előre” – hogy az író-rendezőt idézzem. Így a neszekből nem bontakozik ki a gyerekek által követhető történet, a figyelem pedig könnyen lankad. A hangutánzó, hangulatfestő szavaktól, jelző- és szinonimahalmozástól, szinesztéziáktól burjánzó szöveg nemhogy segíti, de inkább hátráltatja ennek az új műfajnak a megszerettetését és elfogadtatását. A vizuális redukáltságot a másik oldallal kívánja pótolni: amit élesztgetni kíván, hallásunkat, képzeletünket, azt egy egész hadsereggel rohanja le. Nem segítő kezet nyújt – mint például Bagossy László az Örkény Színházban a Pogány Judit játszotta A sötétben látó tündér esetében –, hanem még nehezebbé teszi a gyerekhallgató útját, akinek nyitottságára és fantáziájára még nagyon is lehetne építeni.
Elhibázottnak bizonyulnak azok az interaktív részek, amikben a mesélő hangokra kérdez rá. Játékra invitál, majd épp a szabad játéktól foszt meg. Merthogy a megoldás a mesélőnél/írónál van. Épp az egyéni értelmezésben állítanak gátat ezek a részek. Így végül zsákutcába csalogatva érezzük magunkat, ahol ujjal mutogatnak ránk: de bénák vagyunk. De hát ki tudna ráhibázni például a kutya szőrének szikrázásában elvesző sóhajra, vagy a megolajozott szekér bennszorult nyikorgására? A gyerek csak vesztes lehet e játékban, nem adatik meg neki a felismerés sikerélménye, az alkotás derűje. Hogy szerezhetne ezután bármi költői lelemény örömöt?
Üdítő kivételt képezett az az interaktív rész, amelyben a hertzről kérdezik az 5-10 éves gyerekeket, aztán mókásan és a gyakorlatban mutatják meg nekik, mi is az. Komplett mini fizikaórává lesz ez az etűd, ahol az elmélet élvezetes élménnyé válhat.
Úgy tűnik, az alkotók a (gyerek)színházhoz most még talán kevéssé értenek. Ám a zene iránti szenvedélyük, elköteleződésük átüt. Így a legnagyobb élményt is az adta, amikor egy kíváncsi rosszcsont gyerek az előadás után a magára hagyott „hangszerhez”, az asztalon éppen nesztelenül fekvő laptophoz közelített, hogy stikában lenyomjon rajta egy billentyűt. Szigetvári Andrea ahelyett, hogy a drága gépét féltve kedvesen hátrább tessékelte volna a mindent a fülnek, semmit a kéznek címszóval, örömmel biztatta, üsse csak le nyugodtan azt a billentyűt. Azután gépéhez ültette, hogy az előadás után szabadon megmutogathassa, mit és hogyan is tud gépe. Kedvvel magyarázta a néhány ottmaradt gyerekeknek a számítógépes programot, a hangok teremtését, amit bárki ki is próbálhatott. Ezzel a véggel vált leginkább valódi élménnyé e műfaji kísérlet.
Marik Noémi
Neszmese – elektroakusztikus zeneszínház gyerekeknek és családoknak (A budapesti Átlátszó Hang újzenei Fesztivál szervezésében
Írta: Hutvágner Éva
Előadók: Farkas Erik, Szigetvári Andrea, Baráth Bálint
Vakok Intézete Bravia terem, 2019. január 12., kb. 30-35 néző
