Csak ül és mesél

Odüsszeusz a homokban (Dschungel Wien)

Papp Tímea, július

Tengerzaj, a teret borító fehér anyag megmozdul, alóla kikászálódik a harcos férfiú, kiről a múzsa szól, ki sokfele bolygott, és aki végül erre a homokos, vizes síkra ért. Későnegyvenes, koraötvenes, nadrágja szakadt, trikója, kapucnis felsője szintén, nyakában dögcédula. Bemutatkozik: „Nevem Odüsszeusz.” Elsorolja teljes családfáját. Túl van kalandokon, vágyakon, áruláson, szerelmeken – erről meg arról tudna mesélni… De elsősorban apának tekinti magát, ez a szerep a legfontosabb számára. Illetve csak lenne neki fontos, mert oly régen hagyta el otthonát, hogy fia már szinte kész férfi. Azon morfondírozik hangosan, hogyan adna tanácsot neki például nőügyekben, s ezzel a kamasz nézőket azonnal megnyeri magának a színész, Reinhold G. Moritz.

Gyorsan leszögezi, csak pár hülye akarta a háborút, ő nem. Bár Trója hőseként definiálja magát, ebben azért van némi önreflexív cinizmus. „A harcmezőn csak vér és gyerekként síró férfiak vannak” – teszi hozzá, és reméljük, hogy ezt meghallják azok a kamaszok is, akik esetleg az Iszlám Állammal kacérkodnak. (Biztosan emlékeznek azokra a 15-16 éves osztrák lányokra, akik nagyjából két éve mentek Szíriába, hogy dzsihádistákhoz csatlakozzanak, és alig két hónap után a halálukról számolt be a sajtó.) Fotókat mutat és ad körbe, rajtuk Pénelopé, Telemakhosz, egy ithakai képeslapot. Közben dől belőle a szó, végre kibeszélhet magából mindent, amin keresztülment.

Nekünk meséli a történetét, jórészt eszköztelenül, de a parton hagyott Barbie baba azért jó szolgálatot tud tenni Helénaként, egy száraz kenyérből Párisz lesz (hiszen ő olyan hülye, mint egy darab száraz kenyér), Menelaosz pedig egy doboz cigarettaként kel életre (ugyanis erős dohányos volt, így hát karcos bluest kap zenei aláfestésként, ami kocsmai mulatósba megy át, mert a részeg harcosoknak felejteni kell). A háború nyomasztó és halállal jár. Felsorolja összes társát, aki a csatamezőkön maradt, és állandó jelzőiket sem hagyja le. Nem titkolja, hogy a katonáskodás megterhelő fizikailag és lelkileg is. A kizárólag nőkről, fociról és autókról beszélni tudó férfiak társasága hamar unalmassá válik, az pedig szimptomatikus, ha a lábgomba beszélni kezd az emberhez. És az ölést sem lehet elkerülni. A legdurvább dolgokat nem halljuk, azt elnyomja az elektromos gitár zaja (közreműködik Johannes Specht, aki egy dombszerűség tetején ül, rajta fehér khitónhoz hasonló jelmez), a mozdulatokat azonban látjuk. Ugyanígy, tehát zenei közreműködéssel ismerhetjük meg a görög isteneket és egyéb mitológiai szereplőket, akik XXI. századi tulajdonságokkal bírnak.

Talán mindezekből már érzékelhető, mennyire egészséges, érthető és átélhető arányban keveredik Homérosz és Holger Schober (utóbbi készítette az adaptációt és rendezte a produkciót), görög eposzi és kortársi prózai szemlélet. A helyszínváltásokat és időbeli ugrásokat fényváltások jelzik, így könnyítve a nyolc év fölöttieknek az egyes énekek követését. Az általam látott előadás nézői láthatóan nem valamelyik bécsi elitiskolából érkeztek, 12-13 évesek lehetnek, jórészt magukat hiperlazának és megacoolnak gondoló srácok. Azonnal tudnak kapcsolódni az apa-fiú szálhoz, leköti őket a katona sztorija, a férfi-nő viszony korosztályuknak megfelelően még hidegen hagyja őket, de mindig veszik a lapot, és feszülten figyelnek.

A színpadi helyzet egyébként erősen emlékeztet arra, ahogyan Forrest Gump ül a padon, mesélve élete történetét a kezdetetektől, kezében a csokoládéval teli dobozzal, a Jennyhez tartó buszt várva. És majdnem úgy, ahogyan Forrest, Odüsszeusz is rájön, hogy a mesélés közben nagyon közel van a célhoz, az út végéhez. Megismeri Ithakát, ami pontosan olyan, mint az a tengerpart, ahol ülünk. „Lehet, hogy végleg hazaértem?” – teszi fel a kérdést, miután az összes kalandját őszintén előadta. Visszaemlékezése nem volt mindig fájdalommentes, de ennek is vállalta a kockázatát. Mint ahogyan vállalja annak is, hogy hátizsákját hirtelen felkapva a háza felé induljon.

Azt viszont még nem tudja, hogy nem lesz egyszerű dolga a Pénelopé kezére pályázókkal, és azt sem, hogy fiában nem fog csalódni. Ha a tanórán ez majd kiderül, biztos vagyok abban, hogy a közönség soraiban ülők közül is sokak számára lesz meglepetés.