A szeméthegyen túl (Városmajor – Turay Ida Színház)
Tarján Tamás, augusztus
Hiába fedett a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőtere, július 17-én, vasárnap délelőtt a mostoha időjárás nem engedte összemelegedni előadást és nézőit. Aggódó édesanyák igyekeztek kabátjuk alá gombolni vacogó csemetéjüket, apák és nagymamák próbálták pokrócokba csomagolni az apróságokat. Itt is, ott is a hidegről, a gyerekek féltéséről folyt a családi suttogás. A szünet nélküli játék harmada táján egy kisebb hullám az óvóbb helyekre menekülést, hazatérést választotta, egy másik hullám viszont, amelyik tizenegy órainak vélhette a tíz harmincas kezdést, befutott. Az oldalsó sövényfalak mellett lezuhogó eső hangjai nem csupán Gulyás Szabó Gábor ritkásan felcsendülő dalainak adtak külön – nem előnyös – akusztikát, de a szöveg érthetőségét is befolyásolták. A Turay Ida Színház Gyermekszínházának művészei nehezen kezelhető helyzettel találták magukat szemben. (A missziót betöltő, az évad során havonta húsznál több gyerekelőadást tartó, kiterjedt repertoárú közösség hivatalos neve ennél sokkal hosszabb, s ez egyben sajátos státuszára is utal: Magyar Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Színház).
Bizonyára nem ok nélkül tartják műsoron hosszú ideje A szeméthegyen túl című (tan)mesét, ám ennek kedvezőbb feltételek között sem lehet könnyű koncentrálnia a publikum érdeklődését. Egy valahai ligetben, illegális szemétlerakóvá pusztított városszélen zajlik a vékonyka cselekmény. A több nemzedékből álló „családot” alkotó különféle állatok (akiket a közös balsors: árvaság, kihajítás, elöregedés kergetett e végső menedékbe) ugyan környezettudatos, az ember által felelőtlenül és törvénytelenül odahányt hulladékot szelektíven szortírozó jótékony lények, azonban némileg még az is kétséges, egyikük-másikuk melyik fajhoz tartozik. Jutta jelmezei nem indokolatlanul törekszenek antropomorfizálásra (a csapat vezére serifcsillagos, kozák küllemű macsó kandúr például), ám a ruhák küldte jeleket alig-alig tudták a gyerekek értelmezni. Talán nem véletlen, hogy (az interneten szintén olvasható) előadás-ajánló maga is vaddisznót említ – sündisznócska helyett (szép a neve: Bárnevónácska – utolsó piciként „ráadásnak” született az alomban).
Két dimenzióban élnek a figurák (a „húsvéti nyúl” karrierjére vágyó nyuszi önző és pökhendi, amíg meg nem javul, az eltökélt természetvédők, jövőféltők titkára-könyvelője természetesen szemüveges stb.). Egymáshoz való viszonyuk nem sokkal kidolgozottabb, mint amennyi egy cserkészcsapat hetven perces gyűlésén kileshető. A színészek közül öten a parányit ironizált, korrekt sémák megjelenítésén fáradoznak, egy közreműködő a szélsőséges, vásárias hangvételben bízik. Nyírő Bea munkája nem rendezői: játékmesteri. Szabványok, járások, súlypontok rendben. Ötletek, húzások, meglepetések gyéren.
Az összeszemeteltség, a szemétdíszlet mindig problematikus színpadi ügy. A modern dráma legutóbbi félszázada nem kevés szemétbe ágyazott darabot kitermelt, s láttunk számos, íróilag eredendően más közegbe elképzelt színművet szemét-környezettel installálva. A szemét szétszórtsága nemigen kedvez a színrevitel praktikumának, ezért a színpadi szemét legtöbbször úgy szemét, hogy szépen-titkon rendben-egyben van. Topolcsányi Laura meséjében nem is lehet másképp az öko-elkötelezettség folytán. Csala Sándor már-már steril, masszívra épített-színezett szigetecskéket rakott körbe: autógumiból, textilből, papírféleségekből, vegyes hulladékokból. Egy-két elszórt fecnit, ottragadt szöszt azért el tudnék képzelni még ebben a kedves-küldetéses rendcsinálásban is.
Mindehhez a tervező kivénhedt hűtőszekrényt szerzett, a sánta ebnek vízözön előtti magnós táskarádiót, a háttérbe valami lankadt szobanövényt. A Turay előadásának ezek, ilyesmik a legjobb elemei, csak éppen nincs struktúrájuk. Poénjuk elbújik, vagy rögvest elenyész. Azt nyilván csak a járatos felnőtt néző ismeri fel, hogy a tar fába beleképzelhetjük az abszurd dráma egyik alapszimbólumát, s nyilván az sem a kisgyerekeket készteti kuncogásra, hogy a macskákra holdtöltekor rájön a fékezhetetlen mehetnék. (Ehhez képest elég meglepő – s a szöveg megoldatlanságaira vall –, hogy az elcsatangolt, majd otthonát visszanyerő cicaszereplő lány, aki aztán szívére hallgatva mégis e kedves partizánokhoz csatlakozik, friss szerelmének egy csók kíséretében arra tesz ígéretet, hogy a kivételes napokon mindig meglátogatják a városban a kis gazdit. A vőlegénynek vélhetően eddig jobb programja volt.)
A nem is kevéssé didaktikus előadás inkább szavakba önti, mintsem megeleveníti tanulságul, hogy a környezetvédelem s egyebek tekintetében ránk, s főleg alighanem a gyerekekre van bízva a holnap. De mi az a holnap? A holnap – az „más”. Az „a változás”. Amikor például az itt csak látatlanul, gonosz hangok által jelen levő Ember – higgyük? – nem önti le színtelen-szagtalan mérgező anyaggal a tölgyek törzsét, és nem fojtja halálra szeméttonnákkal a kibújni igyekvő mogyoróvesszőt.
Tarján Tamás
(Színházi Kritikusok Céhe)
Topolcsányi Laura: A szeméthegyen túl
(Városmajori Szabadtéri Színház – Turay Ida Színház/Gyermekszínház)
Játsszák: Boros Zoltán, Bácsatyai Gergely, Rárósi Anita,
Borbély Krisztina, Szilvási Judit, Pásztor Máté
Díszlet: Csala Sándor
Jelmez: Jutta
Zene: Gulyás Szabó Gábor
Rendező: Nyírő Bea
2016. július 17., Városmajori Szabadtéri Színpad,
nézők: kb. 70 gyerek, 30 felnőtt
