Magyarországi Bábszínházak 13. Találkozója, Jászay Tamás, november
Annyi mindenben különbözik ez a találkozó számos más fesztiváltól, hogy érdemes megemlíteni az eltéréseket. Itt nincs verseny, nincsenek díjak, nincs zsűri, nincs néző – vagyis hát mindez van, csak máshogy. A hivatalos bábszínházak delegálják egy-egy, az utolsó találkozó óta eltelt időben született előadásukat, s a fesztivál bevallottan a kicsi, ám összetartó bábos szakmának szól. (Így aztán előállt az az abszurd helyzet is, amikor egy csecsemő-előadás átlagos nézői életkora meghaladta a negyven évet.)
Novák Esztert, Ascher Tamást, Lendvai Zoltánt, a poznani bábszínházat vezető Marek Waszkielt és e sorok íróját zsűrinek nevezték az egyszerűség kedvéért, de nem kellett díjakról döntenünk: a Vidovszky György által esténként moderált szakmai beszélgetéseken beszéltünk arról, mi látszott onnan, ahol mi ültünk.
Új tapasztalat számomra, hogy a sokszor sokunk által kárhoztatott megbeszéléseken egyetemistától nagy öregig mindenki jelen van – ahogy az egész fesztivál összes előadását minden résztvevő nézi –, és bár vannak ízlésbeli vagy éppen generációs véleménykülönbségek, nincs se székborogatás, se személyeskedés. A bábszínházban nem feltétlenül, ám a színházban amúgy jártas hozzászólók saját tapasztalataikkal szembesítik a látottakat. A külső szem különösen hasznos lehet egy ennyire szűk szakmában. A színlapokon újra és újra ugyanazok a nevek ismétlődnek: ez egyfelől nyilván szükség, másfelől a működő, bevált kapcsolatok továbbvitele. A báb felé forduló fiatal alkotók helyzete mégsem tűnik reménytelennek, köszönhetően a Színház- és Filmművészeti Egyetemen működő bábos képzésnek: a legújabb generáció az off program részeként mutathatta meg munkáit. Némelyiket, mint például a Szenteczki Zita rendezte A Macskaherceg kilencedik életét elbírta volna a főprogram is.
Öt nap alatt huszonhárom előadást láttam, és olyan közös nevezőt, ami mindre érvényes lenne, nem találok közöttük. Talán csak a cikk címébe emelt drámaiatlanság kívánkozik ide, egyben követel magyarázatot: az előadások elsöprő többségének nincs dramaturgja, még azoknak a javarészt történetet mesélő produkcióknak sem, amelyeknél elengedhetetlen lenne a szöveggel való értő bánásmód. Alig tudnék olyan előadást megnevezni, ahol a történetnek valóságos, húsba vagy szívbe markoló tétje lenne, ahol valami bonyolultabb képlet adódna a kisebb-nagyobb megpróbáltatásokon keresztül A-ból B-be való eljutásnál, majd a boldog vég (jó esetben élő) zenével történő ünneplésénél. A látottak alapján a bábszínház nemigen reflektál önmagára – üdítő kivételek akadnak Schneider Jankó vagy Kuthy Ágnes munkáiban –, alig foglalkozik a színháztermen kívüli, családon vagy iskolán belüli valósággal, és túlságosan gyakran nyúl az egyszerűen dekódolható didakszishoz. Lehet, nem ildomos direkt tanácsokat osztogatni egy ilyen cikkben, mégis azt mondom: fiatal dramaturgok, előre, a bábszínház csak rátok vár!
Két tucat előadásról írok röviden. Egy szempont máris adja magát, négy rendező összesen kilenc produkciót jegyzett a fesztivál programjában. Kuthy Ágnes áll a képzeletbeli dobogó tetején három előadásával. Közülük a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színházból érkezett A medve, akit Vasárnapnak hívtak a legkompaktabb: Mátravölgyi Ákos sok meglepetést tartogató látványvilága akkor telik meg színnel és élettel, amikor a hétköznapi valóság mesébe fordul, és a gyerek- és a medvelét végképp összekeveredik. Problematikusabb a vendéglátó Ciróka Bábszínház Az Aranyhalacska, avagy A halász meg a nagyravágyó felesége című előadása, ahol a hamisítatlan itáliai kisvárosi hangulatot az üres színpadra varázsoló kezdés után a folytatás egy kiszámíthatóan építkező tanmesébe torkollik a hatalomvágy kártékony következményeiről. A Budapest Bábszínház Hoppá-hoppá!-ja megint csak lehengerlően nyit: a két össze nem illő állat, Dönci, a vadkan és Liza, a cica igazi furcsa pár, saját rigolyákkal és egyéni mániákkal. Eredeti ötletekkel teli, a színpadról is kinyúló évődésük azonban gyorsan alakul tipikus konfliktushelyzetek sok ismétlést tartalmazó leltárává.
Schneider Jankó rendezői bábszínházban utazik: mindkét, itt látott előadásán ott az összetéveszthetetlen, markáns rendezői kézjegy, ami a látottak alapján ritka vendég a bábszínházainkban. A Vojtina Bábszínházban bemutatott Tessék engem megmenteni! és a Bóbita Bábszínházból érkezett Torzonborz 2. – Torzonborz visszatér egyaránt nagyszínpadi produkció, amikben Grosschmid Erik tervező használja és kihasználja a tágas tér adottságait, az ötletes, flott és meglepő megoldásokkal álmélkodásra késztetve felnőttet és gyereket egyaránt. Schneider mindkét története viszonylag egyenes úton, olykor kátyúkon és döccenőkön halad keresztül, ám az önirónia, az élő zene és a legegyügyűbb figura iránt is megnyilvánuló szeretet sikeresen gördíti tovább a sztorit.
Bajban vagyok Csató Kata két rendezésével. A Cirókából műsorváltozás miatt beugrott A bagoly, aki félt a sötétben új bemutató. A kétszereplős darab az új bagolygeneráció egy különösen ügyefogyott fiókájának fejlődésregényét meséli el rengeteg ismétléssel, sok fölösleges effekttel és magyarázat nélkül hagyott fontos kijelentésekkel a sötét mibenlétéről és hasznáról. A Berg Judit szövege alapján a miskolci Csodamalom Bábszínházban készült Hisztimesék fontos témáról akar beszélni: a kislányt megszálló hisztimanó gonosz pajtás, ám az unásig ismételt mondatok, az anya száját elhagyó szerencsétlen kijelentések, és egyáltalán, az egész előadás sivár-rideg világa kizárólag értetlenséget szül.
Kevéssé szerencsés csillagzat alatt született Veres András két, Kecskeméten látott előadása is. Az egri Harlekin Bábszínházból érkező A szegény ember hegedűje balladisztikus, rituális hangütésű színházzal nyit, majd a nővérei által elveszejtett legkisebb királykisasszony megrázó tragédiájához egyáltalán nem kapcsolódó, de amúgy bájos marionettbetétekkel szórakoztatja a fonalat már rég elveszített nézőt. A békéscsabai Napsugár Bábszínház Berzsián és Dideki előadása ólomlábakon vánszorog, Lázár Ervin nem éppen színpad után kiáltó meséjét hosszan, szomorúan, unalmasan vezetik elő a játszók.
Pedig a kicsattanó jókedv elengedhetetlen kellék a (báb)színházban. Gondolom ezt például a Ziránó Színház Pulcinella-szériájának új darabját, a Pulcinella szerelmest látva, amely igazi vásári komédia. Itt a sok száz éve remekül működő színpadi megoldásokat Varga Péter Róbert nem meghaladni, hanem felhasználni akarja – és ami ennél nagyobb dolog, tudja is. Amit a talján Vitéz Lászlóval művel a paraván mögött, az kiérdemli a fizikai bábszínház elnevezést: mindentudó bábfigurája komoly koreográfiát jár a színen. Fényévekre van ettől a minőségtől Fekete Dávid Vitéz László a világ végén című, a klasszikus magyar bábfigurát ufókkal meg zombikkal ütköztető, előre mentegetőzve kísérletinek nevezett vásári bábjátéka. A nézőnek kínos pillanatokat okozó, a rossz szöveg és ügyetlen dramaturgia mellett komoly technikai nehézségekkel is küzdő, balul sikerült vállalás ez. Más értelemben kísérlet a hazai mezőnyben unikális Fabók Mancsi Bábszínházának előadása, a Mátyás király rózsát nyíló ostornyele. A betlehemes játék titiri bábtechnikájával készült előadásban Keresztes Nagy Árpád egyelőre keresi a saját hangját, de a közönség közvetlen megszólításával, a zene történetbe való belefonásával jó úton halad.
A pécsi MárkusZínházból érkezett A repülés története magas színvonalon megvalósított tárgyanimációs előadás, ami pontosan azt teljesíti és annyit, amennyit ígér: a címben foglalt témát Akárki-történetként, egy/az ember hol szórakoztató, hol megrázó történeteként meséli el. A produkciót áthatja és meghatározza a kézműves jellegből adódó személyesség – biztos, hogy az egyre újabb és sokszor meglepő kontextusban látott tárgyaknak és kellékeknek históriája van. Szintén az idősebb gyerekszínházi generáció tagja Fodor Tamás, aki a Parti Nagy Lajos által írt Maya hajójával érkezett Kecskemétre.
A Stúdió K Picasso festményei ihlette előadásában vannak ugyan szép pillanatok, de a szülőket inkább szórakoztató nyelvi leleményeskedés gyorsan leleplezi a történet hiányát. Mégsem értéktelen, ám a mezőnyből kilógó, a gyakran érzéki benyomásokkal és primer ösztönökkel dolgozó hazai bábszínházi szakmában erősen intellektuális előadás ez. Talán ez, az intellektualizmusra való törekvés az egyik gond a szegedi Kövér Béla Bábszínház béna című Pompejzetes eleven levelekjével is. A helyi múzeum év végéig látható nagy Pompeji-kiállítása az apropója Kiss Ágnes előadásának, ám hiába Mátravölgyi Ákos nagyszabású, alighanem bármilyen drámai mű eljátszására alkalmas tere, Vészits Andrea túlbonyolított, több idősíkot ütköztető szövege megoldhatatlan nehézségek elé állítja a rendezőt és a szereplőket.
A győri Vaskakas Bábszínház János vitéz-előadása vitán felül a fesztivál egyik legizgalmasabb produkciója volt. Somogyi Tamás rendezésében az adaptációt készítő Perényi Balázs érdekes időpillanattal indít: János vitéz a francia királynak visszaemlékezésként meséli el a vele addig megesett epizódokat, majd a jelenhez érve folytatódik az ismert történet. Az előadás vizualitása lenyűgöző, helyenként túlságosan is az: Szabó Ottó képzőművész „heavy metal” történetként képzelte el János vitéz kalandjait. A monumentális díszlet csupa fém és csavar, lánc és rács – az indusztriális forma idővel kimerül, az előadás második felében maszatosabb a történetmesélés is, a szépséges záró képért azonban sok mindent megbocsátok.
Külön blokkot képviselt a babaelőadások szekciója. Nálunk viszonylag új a műfaj, kipróbálás alatt állnak az eszközök és a lehetőségek. A veszprémi Kabóca Bábszínház Miliana Lenak rendezte Miau című, mintha egy történetet elmesélni akaró előadásában két manó kalandozik az őket hol el-, hol feltüntető nagy fehér tömlőkben egy harmonikaszerűen nyitható-csukható macska nyomában. A sok önismétlés, a túlzásba vitt vetítés tompította a látottak erejét. A zalaegerszegi Griff Bábszínházból két babaelőadás is jött. Kiss Erzsi Piros-kalandjában elvileg a piros szín nyomába ered két elég rokonszenves figura, akik tulajdonképpen egy bézs-barna kartonház környékén ragadnak meg, meglehetősen kevéssé kihasználva a témából adódó lehetőségeket. Amikkel viszont messzemenőkig élt a Juhász Anikó ötletéből született, szintén zalaegerszegi Pötty. Ez az előadás tényleg nem akar mást és többet, mint amit a műfaj kitűzött maga elé: színek, formák, alakok, hangok absztrakt játékait látjuk húsz percben. Változatos, közeli, meglepő – ha én csecsemő lennék, biztosan nagyon bírnám, amit a két játszó művel a színpadon.
Jeles András eleve egy önálló szekció, és nem csak a bábszínházi találkozón: a József és testvérei a szombathelyi Mesebolt Bábszínház unikális vállalkozása. Perovics Zoltán díszlete, Bánki Róza bábjai és jelmezei, Melis László zenéje egy távoli, idegenségében mégis nagyon ismerős világba visz. A mai jelmezben megszólaló archaikus nyelv, a hol arcvonások nélküli múmiákat, hol nagyon is azonosítható jellemeket festő maszkok és félálarcok egyszerre mesélnek el profán és szent, ismert és közkézen kevésbé forgó biblikus történeteket.
Zárásképp a díjakat nem osztó zsűri tagjaként három, virtuális különdíjat mégis kiutalok. Egyet annak a kisfiúnak, aki a Vitéz László a világ végén első előadásán reakcióival megmentette a produkciót a teljes széteséstől. Egyet a Tessék engem megmenteni! nem is olyan gonosz, talán a Szezám utcából vagy egy kínai színházból szökött szörnyének bundájába bújó Schneider Jankónak, aki a paraván mögött állva, láthatatlanul is megmutatta, milyen az, amikor báb és bábos tökéletesen összenő. Egyet pedig, a legszebb pillanat megosztott díját a János vitéz végén a semmi szélén üldögélő szerelmespárnak, illetve A repülés történetében az egyszeri emberből elszálló celofánléleknek.
Jászay Tamás
(Színházi Kritikusok Céhe)
Magyarországi Bábszínházak 13. Találkozója
Kecskemét, Ciróka Bábszínház. 2016. október 12-16.
Fotók: Takács Vera, Gyermekszínházi Portál