Kobold a nyóckerben

Pumukli (Dumaszínház)

Gabnai Katalin, december

A Corvin-negyed legközepén, a sétány szívében nyílik a Dumaszínház mutatós, de csöppet sem hivalkodó bejárata. Késő este sokszor látni előtte a szünetelő vagy épp búcsúzkodó közönség tagjait, a többnyire vállalkozói eleganciával öltözött, jómódú házaspárokat. Ezen a novemberi szombat délelőttön azok a magukra valamit sietősen felkapott felnőttek huzigálják ide gyermekeiket, akik a nyolcvanas években jól tűrték vagy egyenesen kedvelték a tévében Pumukli, a vörös üstökű kobold kalandjait. Csak jó lesz az a porontyoknak is, gondolják, s lényegében igazuk van.

Van az egészben valami kedves, professzionista vásáriság. A kezdeti hangosítási zűrök után akusztikailag helyrezökkenve azt érezhetjük, hogy tulajdonképpen bent vagyunk kint. A Dumaszínház elnyújtott, lapos játékterét okosan korrigálja a jobb és bal oldalon elhelyezett két óriás képernyő, melyen a szűk központi színpad minden mozzanata jól kivehető a balszerencsésebb helyeken ülők számára is. A szabadtéri tágasság érzete a választott játékstílusnak is köszönhető. Alig egy perc alatt kiderül, hogy ez itt egy vásári elemekkel tarkított gyerekkabaré, egy ismerősen otthonos proletárbohózat, a hajdani NDK-t idéző csöppnyi műanyag ízzel, amire a nyócker önmagától megviselt családi közönsége azon nyomban rá is érez.

A fehér bajszos Éder mester (Dombóvári István Dombi), a nagyapakorú, ám magányos asztalos lakásnak is kinevezett műhelyében egyszer csak feltűnik, mert valamely ragadásos baleset miatt láthatóvá válik Pumukli, a kb. egy hatéves, rakoncátlan gyermek intelligenciájával rendelkező, fékezhetetlen energiájú kobold bábja (Kalmár Gergely). A zűrök legfőként abból adódnak, hogy Pumukli csak Éder mester számára látható, ezért aztán a szomszédság, Steinhauserné (Lóránt Krisztina), Deinhingerné (Molnár Mariann), meg az ezoterikus mániákkal rendelkező takarítónő, Bauerné (Budai Ica), valamint a gyerekek, Erika (Háhn Melissza) és Udo (Pfeifer Marci) aggódni kezdenek a mester elmeállapotát illetően. Ügyesen és pontosan kivitelezett tárgyjátékok nevettetik a közönséget, miközben „Pumukli elvesz ezt, / Pumukli elvesz azt, / nem látják a kis ravaszt…”

A legfőbb gyermeki örömforrás azonban mégis annak a felismerése, hogy ezek a borzolt idegzetű felnőttek odafönt ugyanolyan zakkantak, mint az otthon hagyott szomszédok, esetleg családtagok. Megnyugtató, hogy itt se mindenki normális, de valami módon mégis veszélytelen és elviselhető. Segít ebben a szereplők erősen stilizált mozgása, a hol operettes, hol bohózatos játékstílus, mely még azt is megengedi, hogy a színpadra lépő úgy érkezik meg, hogy belibben, kezet csípőre tesz, pózba áll, beszélni kezd, lazít.

A képregényszerűen egyszerű történet legizgalmasabb pontja egy, a média által frissen szétkürtölt hírből adódik: egy magát gázóra-leolvasónak kiadó hétpróbás csaló fosztogatja a lakókat. A gyerekközönség 8 éven felüli része ettől olyan izgalomba jön, hogy már azt fejtegetik, biztosan Pumukli fogja leleplezni a rablót. De a rabló sztorija elsikkad, csak Udo, a szomszéd gyerek „vesz kölcsön” egy aranynak mondott, de messziről csak szürkének látszó zsebórát Éder mestertől, hogy kis lelkiismeret-furdalással kisvártatva vissza is szolgáltassa. Aztán minden megy a maga útján. A Maszlay Judit által tervezett Pumukli kap egy hasonmás bábfigurát, hogy Éder mester fura viselkedése magyarázatot nyerjen a szomszédasszonyok előtt. Akik megrendelték, azoknak legyártják a rácsos babaágyakat, hiszen úgy van rendben a világ, ha „mindenkinek van egy kis vacka” valahol.

Pille Tamás, az eredeti művet honosító író és rendező nem spórolja ki sem az ötleteket, sem az ötletek kidolgozásához szükséges energiát a produkcióból. A Pumukli-báb csúcsakciója az utolsó nagy, földhöz verős hiszti, de egész mozgatása hibátlanul működik, pedig a túlmozgásos kobold hol baloldalon, hol középen, hol jobb oldalt bukkan föl, vagy pottyan alá a légből. Nem számít, a következő másodpercben már valaki életet lehel belé.

Igényesek a tárgyjátékok, bőséges a vödörből kicsorduló hab, s még a faragáskor keletkező fűrészpor is aranyszínűre van világítva. Baráth Zoltán és Dósa Csilla barátságos díszletében jól mutatnak Szvitacs Erika jelmeztervező ruhái. Szinte biztos, hogy mindannyiunk múltjában van valahol egy örökké problémázó „Steinhauserné”, aki pont ilyen bordó kockás szoknyát visel, hozzá illő, meggyleves-színű kalapkával. Amikor pedig a főhős a puding szó nyakát „pudling” formára tekeri ki, jóváhagyólag beköszön az eseménybe minden vásári játékok szófacsarásos védőszentjének, Kemény Henriknek az emléke.

A végső tanulság valami olyasmi, hogy „mindenkinek lehetne Pumuklija”, ha akarná, ha merné. Látva a gyerekközönség reagálását, azt is meg merem kockáztatni, hogy ha a jog örökösei engednék, érdemes lenne gyerek-krimi formában tovább vinni ezt a „kerületi rabló, mint ál-gázos” vonalat, hogy Pumukli, a maga különös képességeivel, igazán győzedelmeskedhessen. Lenne rá igény.