Mindjárt éjfél

A pokoli puncs-pancs (Pinceszínház)

Proics Lilla, december

A Pinceszínház előadása, A pokoli puncs-pancs Michael Ende kisregényéből készült. A szilveszter éjszakán játszódó történet a gyerekeknek mese, a felnőtteknek valóság.

A színpadkép erősen miliőteremtő, rég lestrapált bútorok – a fő helyen és irányba aranymetszéspontossággal elhelyezett, jókora dolgozóasztal színes löttyel töltött üvegcsékkel, lepárlószerkezet jellegű holmikkal –, füstös színek, az ajtó fölött véres Cápa gumirelief, porlasztó vagy karburátor hangulatú holmik (nem azok, de nem jövök rá, mik lehetnek a tán bontóból kerített vasak a falon), a kakukkos órából a Nyolcadik utas a halál Alienje ugrik elő rugón.

Molnár Csaba dr. Lidérczy Belzebub professzora rém jól passzol ide az őrült kutató bozontosságával és hórihorgas lényével, akiben azért van valami tudományos megrögzöttség elnyomta kedvesség is – ettől lesz igazán talányos figura, illetve ez a fajta rétegzettség teszi érdekessé az előadást is. Ettől a világtól az Alien-sikoly-kakukkolás után sírva távozik több kicsi gyerek együttérző szülőjével, és vannak, akik rémülten anyjukhoz vagy apjukhoz bújnak, de lesnek a színpad felé és hangosan súgják, maradni akarnak.

Michael Endét mindig is az idő egyhangú múlásának drámaisága vagy filozófiája, továbbá a társadalmi igazságosság, az egyén felelősségvállalása foglalkoztatta olyan varázslatos képzetekként, ahogy az író világa hűségesen meg is jelenik az előadásban. Sőt, ez a munka érzésem szerint némiképp igazságot is szolgáltat Endének, akinek műveit kortársai rendre lebecsültek vagy ócskán használták el – bár a Momót már jelentős szakmai elismerést kísérte, a Végtelen történetet megjelenése után hamarosan megfilmesítette egy NSZK-amerikai stáb, amitől Ende ugyan elhatárolódott, mondván giccs, de azt nagyobb figyelem kísérte, mint a könyvet. A Pokoli puncs-pancs az 1989-ben kiadott, magyarul A sátánármányosparázsvarázspokolikőrpuncspancslódítóbódítóka címmel megjelent könyve alapján készült – a színlapon nincs dramaturg feltüntetve, nyilván a rendező Felhőfi-Kiss László gondolkodásra és mulatságra okot adó munkája lehet, illetve sejlik belőle némi exkaposvári, nem múló játékkedv is (így amikor Némedi Árpád Átkos Ákosa miután kivágtat, visszaszól a takarásból: hallom ám! – mert persze a bent lévők távozása után már Fánkos úrnak, Vánkos úrnak csúfolják, egymásra licitálva).

Lidérczy professzor, akinek kedvenc vegyülete csakis a kénsav lehet, és nénikéje, Juhász Réka Vám Piroskája pikírt bankiszektor-vezetőként azon igyekeznek, hogy teljesítsék a sötétség erőinek vállalt bizniszt: ólompajzslukasztás, fakivágás, kútmérgezés, ráadásul egy olyan közegben, ahol az emberek magukért úgysem tesznek már semmit, legfeljebb a természet védekezik – két állat képében.

Egyikük Lidérczy „beépített téglaspion” macskája, Szegvári Júlia; másikuk Vám Piri tépett „pechvogel” varja, Formán Bálint. Kovács Andrea jelmezei és a közel maszkhatású sminkek, amelyek azért meghagyják a mimikát, jól segítik őket. A három és fél ember (Némedi megelevenedő szobor Szent Ferdült Keresztes Szilveszterét félnek számolva) karakteres meseruhái, a macska és varjú szőrös, illetve tollas állatöltözetei a nyolcvanas évek csehszlovák kosztümös mese-nagyjátékfilmjeire emlékeztetnek.

Amilyen kicsi a színpad, annyira mozgalmasan használják, Horgas Péter díszlete nemcsak hangulatos, de gazdagon játszható is. A szcéna fő része mellett az elöl oldalt álló pianínóba egyszerre ketten is bebújnak, vagy a professzor dolgozószobájának ablakán át, hátul a szabadban újabb tereket játszanak be – lényegében látjuk a hatalmas zordon házat, és a körülötte elvadult kertet, anélkül, hogy ehhez különleges technikát használnának.

Az előadáshoz Némedi Árpád szerzett zenét, hiszen a regényben szereplő versek Várady Szabolcs fordításában daloknak kínálkoznak, úgyhogy énekelnek, táncolnak, a zenés színházi formákat szépen hozva. A dögös Nem adom tangó volt a legerősebb, a sötét erők kényszervállalkozóinak talpa alá való, először szólóban, majd párban énekelték, táncolták: Molnár Csaba és Juhász Réka rendesen odatették magukat. Szárnyalt Formán Bálint is, aki kiemelkedő ének- és zenei tudásával már korábbi munkáiban is észrevétette magát. Szegvári Júlia erős, szép hangon énekelt, bár annyira fedetten, hogy érthetetlenné vált a szöveg. A világmegmentő állatpárosban pedig szembeötlő volt a varjú kidolgozott mozgása mellett az, hogy a macskamozgás sokkal nehezebb.

Mindig gyanakszom, ha egy gyerekeknek szóló előadás leköt, sőt önfeledten szórakozom, hogy vajon ebből mit vesznek le a kicsik, most azonban értem: a jó és a (talán nem is annyira) rossz küzdelme a legelemibb drámai mesealkotó, itt a legkisebbeknek is világos; a felnőtteknek pedig a részletekben lakozik, amivel igen hosszan el lehet bajlódni. Az előadást különben az dicséri a leginkább, hogy a humorban közösséget képzett – az előttem ülő ötéves forma kislány például felsikoltva nevetett azon a megállapításon, hogy „aki először lő, az lő először”, és hát azon én is nevettem.