A Macskaherceg kilencedik élete (Manna – ESZME)
Gabnai Katalin, szeptember
A játék alapjául szolgáló mese, Gimesi Dóra írása, 2011 februárjában jelent meg a gyermekkönyvekkel és vizuális neveléssel foglalkozó kiváló weboldal, a meseutca.hu lapjain. Ez a változat, bár csipkéin átüt a felnőtti bánat, s bőven tartalmaz később fölfejtendő, de most még a hajtásokba rejthető életismereti titkokat, gyermeki szívvel is befogadható. A művet bábszínpadra alkalmazó Nagy Orsolya, s vélhetően az egész bábos alkotói közösség, érezve a történet szép reménytelenségét, megemelte a korhatárt, fölerősítette a sztori szingli-szomorúságát, s az elkészült produkciót hol tizennégy, hol tizennyolc év fölöttieknek ajánlja.
Gimesi Dóra Krúdyn, Lázár Ervinen, Csukás Istvánon iskolázódott írói tehetsége mesebeli magánmitológiát teremt a hétköznapi élet, egy-egy város, hol Szeged, hol Budapest fasorai és házai köré, ahol tündérek járnak templomi esküvőre, sírokon ülve forraltborozgat a Halál, s lélekkel telítődik minden létező. Akit nem zavar ez a patchwork motívumvilág, azt könnyen elringatják a kecsesen formált mondatok, s élvezheti e tarka újszecesszió leleményeit. A rendező, Szenteczki Zita e.h. és a tervező, Michac Gábor igencsak jól döntöttek, amikor ezt a szivárványosan rezgő világot mindvégig fehérben s feketében gondolták megjeleníteni, rábízva a nézőre a többi látomást.
Fekete-háttér előtt ülnek a fehérbe-feketébe öltöztetett szereplők, Dér Zsolt e.h., Főglein Fruzsina e.h., Georgita Máté Dezső e.h., Kovács Domokos e.h., Nyakó Júlia és Pájer Alma Virág e.h., s tiszteletreméltó odahajlással veszik tenyerükre a történetet, s illesztik fejükre az ezüstös drótokból formált maszkokat, illetve kalap-, vagy koronaszerű térbeli rajzokat. Van itt tölgyág és templom, ezüstből szőtt tulipán és döntő pillanatban fejre szoruló, acélkemény, hálós macskamaszk. A színlap Tarr Bernadettet tünteti fel zeneszerzőként, bizonyára ő felel a frakkos Halál fekete klarinétján fölbúgó melódiákért, s az „orgona”, azaz Leopold nászindulóiért és a megszületni sehogy sem tudó Mozart Rekviem motívumaiért.
Zárt belső terek és szűk lélekállapotok megjelenítésére, a koreográfus Hegymegi Máté munkájának megkönnyítésére, vagyis a testi üzenetek célba juttatására szolgál pár könnyen mozdítható, ki-bebújást lehetővé tevő vaskalitka, amelyben csak a hasábok élein fut a rozsdásodásra hajlamos vinklivas, a csábító vagy ijesztő ürességet közrefogva.
Így mesélik el Alinka, a tündérnagyanyja által pátyolgatott tavasztündér történetét. A pletykáló fákat jelző kettős koronában elénk lépő Nyakó Juli bűbájos szerepváltásai révén tudjuk meg, hogy Alinkának (Főglein Fruzsina e.h.) elég a rózsák és nárciszok fényesítgetése, s nem gondja a házasság. Nem tetszenek neki a sorjázó kérőfélék, akik erősen karikírozott Kosztolányi-, Petőfi-, Csokonai- és Radnóti-verseket citálnak. Ám egy váratlan pillanatban Alinka minden magyarázat nélkül belezúg az országos csélcsap hírében álló Macskahercegbe (Dér Zsolt e.h.). Többen szörnyülködnek, rosszat sejtenek, de a herceg még időben megérkezik a templomba, ahol a pap, tán maga számára is meglepően, franciás akcentussal adja össze őket. Majd eljő a vaskalickába zárt szerelmi éj, és Alinka részéről nem lesz „semmiféle NEM!”. Viszont aztán Alinkának dolgozni kell mennie, s mikor a fiú egyedül marad, újra felölti ezüstös macskabundáját, s kalandokra készen nekivág a háztetőknek. Alinka erre megátkozza, pedig Agónia (Pájer Alma e.h.), a feketecsíkos banya fölvilágosítja, hogy az átkozódás képességét drágán adják, mert az átokmondónak egész tündérségét kell cserébe levetnie. Nem gond – mondja Alinka, s vígan tönkreteszi az életét. A hercegből kilencéletű macska lesz, s nyolc halál után találkozik csak elaggott zongoratanárnővé lett feleségével, hogy a végén még kissé körbedorombolja.
Magában az irodalmi alapműben van valami hüppögő és bágyadt bosszúállás a világ kíméletlenségével és a mindenkori macskák állhatatlanságával szemben, de a szelíd humor jótékonyan ellensúlyozza. Ez a versekkel és mozgásszínházi betétekkel átszőtt színpadi változat azonban sajnos elnehezedik, kevésbé repül, mint az alapnovella. Mindaz, amit most mondandó vagyok – ahogy azt szeretett mesterünk, Keleti István mondta időnként – mégis „az áldáson belül értendő”:
Mert a játékban rend van, a képek szépek, a színészek nemcsak fegyelmezettek, de jobbára kifejezőek is, talán csak a naprakészség, az elvártnak hitt stíl miatt tűnik Bridget Jones-szerűen maznának és kótyagosnak ez az Alinka. Persze meg lehet őt érteni, mert nem rossz az, amikor ez az acélosan ruganyos herceg csak úgy fölpattan a kalickák szélére, s társalogni kezd. Dér Zsolt választása telitalálat erre a szerepre. A kreatív gyakorlatokból kinövő udvarlási metódus, a hívószavakra épített mese szépen utal Fejes Endre és Lázár Ervin hazudósaira. De az édes mesélés mellett már az alapnovellában jelen van egyfajta, dramaturgiailag kártékony meghatottság, mintha Oscar Wilde is tette volna tiszteletét az ihletők között, valamelyik depressziós meséjével. A könny erővesztő alkotói fűszer.
A színpadi átdolgozás során a műbe applikált versrészletek közül három biztosan szöveghibával hangzik el. Talán nem volt még mód elfogadni az egyetemen, hogy a vers az vers, és jelmezként használva sem teszünk bele egy „a”-t (Kosztolányi) , „s” helyett nem mondunk „és”-t (Radnóti), s nem „felelek”, hanem „fizetek” válaszodért az eredetiben (Csokonai).
A szerelem egyik csúcspontja, a vaskeretbe zárt nászéj sem dinamikailag, sem koreográfiailag nincs kidolgozva, erőtlen és motívumhiányos. Meglehet, valami kötelezőnek vélt szemérem nem enged többet, de nem is a konkrétumokat, hanem az intenzitást hiányolom. Ha csak egy jó dumájú kandúrról van szó, akit elég hosszan és révülten nézni a döntő éjszakán, tán nem is vesztünk vele olyan sokat.
Aztán a versrészletek mellett, afféle pasztell brechti tanításként egyszer csak fölhangzik egy egészen más anyagból való szöveg, miszerint: „Sóvárgás, forró vágy tölti el a szívet, de ha végre elnyertük azt, amiért ezernyi gonddal-bajjal küzdöttünk meg, ez a vágy hamarosan halálos-hideg közönnyé dermed, s mint ócska játékszert, hajítjuk el megszerzett javainkat. És alighogy ezt tettük, keserűen megbánjuk hebehurgya cselekedetünket, újra küszködünk, s életünk vágy és undor közt, így telik el. A macska már csak ilyen… Igen, ismétlem, ilyen a macska, és nem más, és a macskaszív nagyon ingatag.” Meg is áll az ütő bennünk. Ez idézet E.T.A. Hoffmann Murr Kandúr életszemlélete című írásából. Az eredeti novellában még mintha nem szerepelne. Itt viszont már a produkció ismertetésénél is találkozunk vele. Nem idegen ez a ráfejelő magyarázkodás Gimesi Dórától, s jó megosztani másokkal egy remek gondolatot, de ugyanazt a biccenést érzem, mint a méltán nagysikerű Az időnk rövid története című produkcióban fölhangzó Tennyson-idézetnél: ezek az idézett szövegek, bár gondolatilag részben (!) megfelelnek annak a műnek, melybe beemelődtek, sűrűségükben oly mértékben mások, hogy elütnek annak anyagától, mint érdes vászon vagy sűrű szövésű bársony a szépen világított tülltől, s visszafelé nézve elmerengünk: egészen biztos, hogy eddig erről volt szó? Tényleg erről beszéltünk? Rendezőileg ugyanez a helyzet a Mozart Rekviemmel. Itteni, színpadi sutasága még imitált megszólalásakor is gondot okoz, egyszerűen kilyukad tőle az előadás, annyira más a tömege.
S hogy én is idézzek végül: van az úgy, hogy az ember „műveltségében meg nem állhatja…” (Thomas Mann: József és testvérei), hogy előhúzzon valahonnét egy szépséges mondatot. Legalább látjuk, hogy miről is kívánt volna beszélni. Ne is vesztegessünk több szót erre. A lényeg, hogy A Macskaherceg kilencedik élete című produkció az alapanyagot tiszteletben tartó, tiszta és „rendezett” legendácska, összességében reményteljes ifjúi munka.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Gimesi Dóra: A Macskaherceg kilencedik élete (Manna Produkció, ESZME)
Szereplők: Főglein Fruzsina, Dér Zsolt, Pájer Alma, Georgita Máté Dezső, Nyakó Juli, Kovács Domokos
Tervező: Michac Gábor
Dramaturg: Nagy Orsolya
rendező: Szenteczki Zita
Stúdió K, III. ESZME Fesztivál, szeptember 24, 50 néző
