Hamupipőke (Vaskakas Bábszínház)
Stuber Andrea, június
A problémadarab műfaját – amely különösen a skandináv gyerek- és ifjúsági színházban népszerű – modern találmánynak vélhetjük. De ha kicsit is belegondolunk némely klasszikus mesébe, rögtön rájövünk, hogy problémadarab ősibb az ősinél.
Például ha Hamupipőke történetét vesszük – amely sok száz éves mese, az eredetét keresve egészen az ókorig görgethetünk vissza –, akkor a máig élő, Charles Perrault-féle változatban ugyebár az a közismert szituáció, hogy egy kislánynak előbb meghal az édesanyja, majd az apja újranősül, aztán ő is meghal. Nem lehet nem felfigyelni arra, milyen drámai élethelyzet ez az elárvult kisgyermek számára. Függetlenül a mostohaanya gonosz mivoltától, ami mint mesei toposz, ugyancsak megérne egy misét, de ezt most csak a harangozás szintjén említem: egyáltalán nem csodálkoznék, ha a világ mostohaszülői szervezetileg fellépnének a megbélyegzésük ellen, miszerint bizonyos nyelveken már az elnevezésük is egy negatív jelző, a mesékben pedig kizárólag kegyetlen, számító, alávaló személyként ábrázolják őket.
A Vaskakas Bábszínház Hamupipőke-bemutatóján érződik, hogy a történet emberi viszonyait a szokásos Hamupipőke-sztorihoz képest árnyaltabban képzelik el az alkotók; Gimesi Dóra színpadra író, Nagy Orsolya dramaturg és Tengely Gábor rendező. Mindenekelőtt Markó-Valentyik Anna Mostoha-figurája megengedő a tekintetben, hogy a hősnő motivációjába belepillanthassunk. Ezen az asszonyon – akinek dekoratív külseje enyhén keleties beütésű – látszik, hogy a feladatot komolyan gondolta: nyugodt figyelemmel, békés határozottsággal, jó szándékkal közeledik a férje által rábízott lányhoz. (Engedjünk meg egy zárójellel elkönnyített, de nagyon is súlyos megállapítást: az apa az, aki felelőtlenül, előkészítetlenül ereszti össze a lányát és az új családját. Mind az asszonynak, mind a gyereknek a férj és apa közvetítői, összehangolói segítségére lenne szüksége, ő azonban könnyedén elhajózik. Ráadásul oda is vész, ami végképp megengedhetetlen. Gimesi Dóra annyit enyhít a Szúkenyik Tamás játszotta joviális apa drámai vétkén, hogy a férfi mégis színen marad a lánya mellett, mint afféle túlvilági szemtanú és segéderő.)
Az apa halálának híre a feleség és a gyerek számára is trauma, és e döntő pillanatban a kommunikációjuk szerencsétlenül alakul. Az egymást támogató, közös gyászmunka helyett felszikráznak az indulatok. A konfliktusból az asszony a hatalmi helyzet felé menekül ki, és érzelmi vállalkozását feladja. Nem sikerült realizálnia, hogy két önzés összecsapása esetén a felnőttéből kell engedni, mivel mindig a gyermek a kiszolgáltatott fél.
Markó-Valentyik Anna mostohájának nemcsak a szigorú, de korrekt alapállása méltányolható – ráadásnak a tánc is igen jól áll neki. Két lánya, a színes-cicomásba öltöztetett Gergely Rozália és Főglein Fruzsina szintén nem marasztalhatóak el: elevenek, vihogósak, és bakfisos veszekedéseik függetlenek az igazi- vagy mostohatestvérség pozíciójától.
Tengely Gábor rendezése és Michac Gábor tervezése egyszerű, üres, letisztult térbe helyezi a mesét. Fehér textilborítás, érvényesülnek benne a fények és az árnyak, a színes világítás és az árnyalatok. Az előadás türelmes, az eszközök válogatottak. Nincs semmi túlhordva, agyonbiztosítva, felhalmozva – az arányok bizonyos méltóságot adnak a produkciónak. Talán egyetlen akció nem helyénvaló: amikor Hamupipőke borsóválogatás címén nagy labdákat gurít ki a zsöllye szélére. A nézőgyerekek azonnal felugrálnak a helyükről, azt gondolván, hogy ha az ő térfelükre labdák érkeznek, akkor azokkal nekik dolguk lesz. De nem. Egy-két percig tartó funkcionális zavar támad a közönség soraiban.
Az előadás emlékezetes alapképe: tágas kékes térben egy vöröshajú, szemüveges lány egy nagykerekű, mesebeli biciklivel. (Mit tegyünk, a szemüveg már csak ilyen attribútum-féleség, erről ismernek egymásra a leendő szerelmesek: a nem hagyományos királyfi és nem hagyományos legkisebb lány.) Nagy Petra kalandkedvelő Hamupipőkéjének már a lapostalpús járásában is benne van a szabadság, ellentétben a két mostohatestvére konvenciókon alapuló egyformaságával. Hamupipőkénk olvasni és kalózosdit játszani szeret, nem a divat érdekli meg a fiúk.
Vitányi-Juhász István Királyfijának egészséges spontaneitását az fejezi ki, amilyen könnyedén rábízza Komornyikjára a dublőr szerepet. Delikát mellékkörülmény, hogy Kovács Domokos Komornyikja mintha a szomorú bohóc szerepére castingolt volna a királyi udvarban.
A produkció legszebb találmánya, hogy az üvegcipő annyira átlátszó, nincs is. Vagyis nem is látjuk, amikor az Apa előveszi és kislánya lábára húzza. Úgy létezik csak, hogy aki viseli, lábujjhegyen jár benne.
Gyorsan és megbízhatóan jól alakul az elveszett üvegcipő tulajdonosának felkutatása, majd feleségül vétele. A végén az ifjú királyi pár elbiciklizik az országból. Haza se térnek? – kérdezi aggódva a Komornyik. Talán jövőre – felelik. De erre senki ne vegyen mérget.
Stuber Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fotó: Orosz Sándor
