Mit keresett Jakab az ágy alatt? (Budapest Bábszínház)
Kovács Natália, június
Szenteczki Zita Mit keresett Jakab az ágy alatt?-rendezésében minden megvan, amit egy gyerekelőadástól várhatunk. Pedig az nem kevés: izgalmas és tanulságos történet; érzékeny problémafelvetés; megnyugtató befejezés; ízléses színpadkép; okos térkezelés; korszerű és szép bábok; élőzene; interaktivitás.
Az előadás alapjául szolgáló és azzal azonos című mesét Dániel András írta és rajzolta, és a Pozsonyi Pagony kiadónál jelent meg 2015-ben. A könyv számos pozitív visszajelzést kapott mind a szakma, mind az olvasók részéről; és népszerűségét mutatja az is, hogy alig három évvel a megjelenése után színpadi verziója készült. A történet főszereplője Jakab, egy négy-ötéves kisfiú, aki a szobájában játszik az üveggolyóival, azonban azok egyszer csak begurulnak az ágy alá. Jakab annak ellenére, hogy fél a sötéttől – és így az ágy alatti világtól –, mégis bemászik, hogy kihozza játékait. Pedig biztos abban, hogy az ágy alatt laknak a félemlények: Hómama, aki gyerekeket eszik; Lepénylény, akinek szomorú arcára pillantva rögtön elfonnyad az ember szíve; a csúnya és gonosz Tintapatron Nővérek; Szőrizéke, aki éjjelente elveszi Jakab takaróját és Nyálgyula, aki csak egy láthatatlan, ezért félelmetes mosoly. A kisfiú a történet során mindegyik lénnyel találkozik, és mindegyikük esetében kiderül számára, hogy tulajdonképpen nincs is miért rettegni tőlük. Ahányszor túllép a félelmén és segít valamelyik szörnynek, hirtelen megtalál egy-egy elveszett üveggolyót. Így megy végig ezen a próbatételekkel teli úton, míg elnyeri méltó jutalmát: visszakapja az összes elveszett üveggolyót.
A szöveg színpadi változatát Kautzky-Dallos Máté készítette, ebben a verzióban játékmesterként jelenik meg a könyv szövegéből ki-kiszólogató mesélő, aki végigkíséri a történeten a nézőket. Bizonyos részek – a vízibusz pályaudvar, vagy a Nyalókába Ragadt Legyek Szabadtéri Múzeuma – kimaradnak, de átemelődnek olyan epizódok is, amelyek elsősorban talán a felnőttek számára szórakoztatóak, mint például a kutyamosóról szóló reklámbetét. A mese interaktív jellegét pedig a színházi viszonyoknak megfelelően adaptálja az előadás. Ezek egyrészt bevonják a gyerekeket, másrészt dramaturgiai funkciójuk is van, hiszen hozzájárulnak a történet előrehaladásához. Például amikor a golyók begurulnak az ágy alá, a „tisztelt publikum” megtanul egy rövid kis koreográfiát, majd lassan az egész közönség betáncolja magát a színpadnyi méretű díszletágy alá, és ott folytatódik az előadás. Vagy amikor kiderül, hogy Hómama különleges diétán van, három csoportra bontva, színészi vezetéssel k-betűvel kezdődő ételeket gyűjtenek a nézők és Lepénylény felvidítása érdekében többszólamú nevetőkórussá változnak.
A gyerekek bizonyára jól ismerik és könnyen megértik Jakab félelmeit, hiszen mindenkinek megvannak a saját szörnyei. Éppen ezért fontos, hogy a mese és az adaptációja komolyan veszik a központi problémát és megoldást is kínálnak. Belső megoldást, hiszen a kisfiú önállóan kezeli a helyzetet, nem kéri meg anyukáját vagy apukáját, hogy másszon be helyette az ágy alá, így nincs semmiféle külső behatás, egymaga küzdi le a félelmét. A bábszínházi előadás nézői végigkísérik őt ezen az úton, és vele együtt mintegy végrehajtják a bátorságpróbát. Ehhez a Rumi Zsófia tervezte díszlet és a térhasználat is hozzájárul. Amikor belépünk az Ország Lili Stúdióba, mintha gyerekszobába érkeznénk: a színészi játék háttere az ágyról lelógó takaró, amely előtt a nézőtér egy szőnyegen kap helyet. Az ágy alatt játszódó jeleneteknél gyengébb a világítás – ez megteremti a megfelelő atmoszférát, de nincs ijesztően sötét.
Az alkotók egyébként is érzékenyen kezelik az előadás kisebbek számára félelmetes aspektusát. Az öt színész közül kettő játssza mindvégig ugyanazt a szerepet: Szolár Tibor Jakabot, a főszereplőt és Spiegl Anna a játékmestert, aki így biztos pontot jelent a gyerekek számára. Egyszerre van bent a történetben és áll kívül, így mindvégig kapcsolódni tudunk hozzá. Ő a biztosíték arra, hogy amit látunk, csak fikció. A többi színész (Barna Zsombor, Kovács Judit, Pájer Alma Virág, Pethő Gergő) vált az egyes szerepek között, illetve a Tintapatron Nővéreket és Hómamát többen is mozgatják.
Többféle bábtechnika is megjelenik: Jakab bunraku, Lepénylény egész alakos báb, a Tintapatron Nővérek paplanra applikált feje olyan hatást kelt, mintha paraván lenne a színészek előtt. Horváth Márk bábjai követik a mesekönyv illusztrációit, szinte teljesen pontosan keltik életre azokat. Ebben pedig nemcsak az az örvendetes, hogy azok, akik ismerik a könyvet, könnyen visszacsatolnak hozzá, hanem az is, hogy friss, korszerű, szép bábok szerepelnek a színpadon.
Mint ahogy az egész előadás friss és korszerű, a mai gyerekeknek szól, saját nyelvükön beszél hozzájuk. Talán éppen ezért élvezik annyira.
Kovács Natália
(Színházi Kritikusok Céhe)
Fotó: Éder Veronika
