Pán Péter avagy a Sohasziget titka (Harlekin Bábszínház)
Gergics Enikő, szeptember
A repüléshez a közismert recept alapján két összetevőre van szükség: derűs gondolatokra és tündérporra. Kiábrándító módon azonban a tündérpor csak később, a szülők nyomására került a történetbe. Pán Péter legelső felbukkanásakor az eredetileg felnőtteknek írt A kis fehér madárban Sir James Matthew Barrie még teljesen más magyarázatot ad a repülésre, és a legtöbb adaptációval ellentétben Szabó T. Anna friss bábdarabja és az ebből készült bábmusical ehhez az eredetihez nyúl vissza, ahol a kisbabák félig még madarak, és azért olyan zaklatottak a születésük után, mert sajog az elvesztett szárnyuk helye. A hazai pályán tavaly mutatták be, idén szeptember 14-én pedig a Budaörsi Latinovits Színházban debütált a Pán Péter avagy a Sohasziget titka az egri Harlekin Bábszínház előadásában.
Úgy tűnik, hogy ebből a számtalanszor feldolgozott klasszikusból bőven lehet még újat kihozni, Halasi Dánielnek legalábbis sikerül a Szabó T. Anna-szöveg és Éry-Kovács András dramaturgi segítségével. Az előadást nemcsak keretbe foglalja a madármitológia, hanem annak egész arculata táplálkozik belőle, áthatja a dalokat, a koreográfiát és különösképpen meghatározó a látványban. Csonka Erzsébet tervezése ugyanis olyan szerves egységet alkot a szöveggel, hogy azt is el tudnánk képzelni, hogy a darab készült a látványhoz és nem fordítva. Fogaskerekek, mechanikus szerkezetek, bőr, sötét alapszíneken bronz és óarany, szegecselt lemezek alkotta szárnyak és pestisdoktort idéző madármaszkok; Csonka Erzsébet nemcsak a színpadot és a bábokat, hanem a színészeket is ezekbe a jellegzetes steampunk stílusjegyekbe öltöztette. Az egyenruhaszerűen egyforma, fémesen csillogó, sötét nadrág és fecskefarkú bőrkabát mellett a karakterek egyedi kosztümjei is koherensek és briliánsan részletgazdagok.
Nem véletlen persze a jelmezek kidolgozottsága, mert a kötött, paravános technika egyedül az otthoni gyerekszobában működik, a madárélet szabadságához az előadás már a színészi- és bábjáték szimultán erejét veti be. Ezt a fonalat nehéz felvenni, a Harlekin fiatal művészeinek erős színpadi jelenléte eleinte szinte összenyomja a bábjátékot, később azonban külön élményt jelent, ahogyan a jellemábrázolás mozzanatai súlyozottan oszlanak meg báb- és színészi játék között, és élő vagy élettelen arcon csattan-e végül az az első csók.
Maguk a szereplők nem különösebben újszerűek, remek alakításokban, de alapvetően ugyanazt kapjuk, amit egy Pán Péter-adaptációtól várhatunk, egyedül Szűcs Réka Wendyje hat feltűnően kifinomultnak, a vártnál érzékenyebben megformáltnak. Wendy ártatlansága nem naivitás, már most tudatában van a nő- és anyasors súlyának, ez kap hangsúlyt az eltűnt fiúk előtt felvállalt anyaszerepben és a saját mamájával való viszonyában is, mellette Péter hadakozása a felnövéssel üres toporzékolásnak hat. Szilner Olivér hetyke Pán Péter, uralja a szerepet annak minden dimenziójában, de Péterként már nehéz igazán emlékezetesnek lenni. Izgalmasabban hat például a Mészáros Pancsa által megformált madármama erőteljes anyai archetípusa, vagy Szabados Böbe néma alakítása, aki Csingiling szerepében úgy cikázik, táncol, csilingel és siklik a színpadon a gurulós cipőin, hogy élő szereplőként még a harmadakkora bábokhoz képest is pöttöm, kecses tündérjelenségként működik.
100 perc két részben hosszúnak tűnik, de az első felvonás pörög, és ebben nagy szerepe van Németh János zenéjének és Fosztó András koreográfiáinak. A váltakozó hangulatú, fülbemászó, jó ritmusú dalok jól időzítve követik egymást, a vegyes bábtechnikai bravúrok pontos összehangoltsága pedig annyira sokszínű és ingerdús látványvilágot alkot, hogy még a nehezebben leköthető nézők is biztosan találnak valamit, ahova lehet nézni. A második felvonást viszont épp az ingergazdagság teszi nehézkessé, hosszúra nyúlnak azok a zsúfolt jelenetek, amikor egyszerre 6-8 színész van a színpadon (plusz bábok), és a dalok is késve rázzák fel a közönséget. A lenyűgözően sikerült első részhez képest a második eszközeiben is szegényesebbnek hat, jelképes helyszíneit fárasztóbb követni, ez pedig meglátszik a szünet utáni nézőtéri mocorgásokon, kikéredzkedéseken.
Összességében már csak a sajátos atmoszférája miatt is érdemes megnézni ezt a Pán Pétert, mert míg a jelmezek és a díszletek egyedi, markáns stílusa, a szépiaspektrumú színeket tovább fakító meleg fényű, homályos világítás kissé nyomasztóan hat, a történetvezetés alapvetően könnyed és szórakoztató, a szorult helyzetek gyorsan oldódnak, és az egyetlen kicsit is ijesztő epizód a Sohasziget felé tartó úton jelentkező vihar.
A Harlekin-féle feldolgozás simára gyalult cselekményével, ütős és eredeti látványvilágával, újszerű látásmódjával még a Pán Péter-kultuszt rég elunt, idősebb nézőnek is tud újat adni, és míg a madármitológia egy teljesen újszerű szabadságárnyalattal színezi az örökké tartó gyermekkort, Szűcs Réka tolmácsolásában még felnőni sem tűnik kisebb kalandnak.
Gergics Enikő
Fotók: Harlekin Színház
