Kortárstánc-előadások gyerekeknek
A gyermekeknek szánt független kortárstánc-előadások száma jellemzően alacsony: a legnagyobb kulturális műsorajánló oldal tanúsága szerint októberben mindössze öt budapesti darab közül válogathattak az érdeklődők. Legtöbb nagyvárosunkban van olyan (báb)színház, amely folyamatosan kínál színvonalas prózai, illetve zenés gyermekelőadásokat, ráadásul a kőszínházaink repertoárján is szerepelnek ilyen jellegű produkciók. Feltételes reflexeink szülőként és a színházaknak az oktatási intézményekkel kialakított kapcsolatai pedagógusként elsősorban ezek felé a teátrumok felé orientálnak minket. Akik pedig kifejezetten tánccal szeretnék szórakoztatni, nevelni, vagy éppen gondolkodásra késztetni gyermekeiket és diákjaikat, számukra a nagyobb színházak tánctagozatai, balett-társulatok és néptáncegyüttesek kínálnak előadásokat.
A független kortárstánc társulatok közül szemmel láthatóan azoknak a legnagyobb a gyermek és ifjúsági „repertoárja”, amelyek valamilyen módon, például rezidensként be tudnak ágyazódni egy-egy befogadószínház, leginkább a Nemzeti Táncszínház műsorába. Ebbe a körbe tartozik Fodor Zoltán társulata, az Inversedance is, amely elsősorban közismert meséket állít színpadra, de maguk által írt darab is szerepel a kínálatukban. A Rumini című előadásukat láttam a Nemzeti Táncszínház nagyszínpadán az éppen kifutófélben lévő Lázár Ervin Program keretén belül. A bátor kisegér népszerű kalandjait Balkány Kitty és Fodor Zoltán állították táncrendbe. A narrációval megtámogatott, bármiféle eredetiséget nélkülöző neoklasszikus és burleszkszerű mozdulatsorok pontosan követhetővé teszik a történeteket, miként a nagyszabású, vetített háttérképek is jól beazonosítják a helyszíneket, elismerésre méltó mívességük mellett nem sok teret engedve a fantáziának (videó: Dinea László).
Az előadás legfőbb jellemzője a kirobbanó dinamika, amely a mozgásokban és a Gergely Attila által összeállított zenei anyag pörgő ritmusaiban egyaránt megmutatkozik. Ez a magas energiaszint kezdetkor belendíti az előadást, azonban fertályóra elteltével kezdünk rá immunissá válni: az egymás után sorjázó jelenetek folyamatos zakatolása és az említett koreográfusi ötlettelenség elzsibbasztja az érdeklődést. Nem véletlen, hogy amíg a Rumini egyetlen belassuló, csendesebb pontján pisszenés sem hallatszik, a kisiskolások az előadás második felében már érezhetően fészkelődnek a nézőtéren.
Pataky Klára Méhek meséje című darabja egy népmese modern átirata: egy palota sorban pusztítja el a rétek élővilágát, ezért a végveszélybe kerülő méhek a jólelkű királyfi segítségével útra kelnek, hogy megtörjék a rontást. Az előadás jól példázza, nem kell feltétlenül lebutítani a mozgásanyagot ahhoz, hogy egy táncközpontú produkció befogadható legyen a gyerekek számára. Pataky koreográfiájában a gesztusszerű mozdulatoktól az artisztikusan elemelt mozgássorokig (ezek közül is kiemelkedik a vadkacsák közvetlen közelről is lenyűgöző, sztereotípiáktól és mozgásos közhelytől mentes képzete) széles a táncpaletta. Mindezeknek pontos helye és szerepe van, miként a szöveges részek és az interakciók is jó ritmusban követik egymást, végig lekötve és játékban tartva az óvodás- és kisiskoláskorú nézőket (dramaturg: Balázs Júlia).
Minden összművészeti: a kortárstáncot, a színházat (és jelen esetben a képzőművészetet is) elegyítő előadás egyik kihívása, hogyan mozdulnak meg benne a színészek, és a táncosok milyen színpadi súllyal képesek megszólalni. Szalontay Tündét, aki a méhkirálynő meseszerűségét és közvetlenségét egyformán meggyőző erővel hozza, könnyedebb mozgásokkal támogatja meg a koreográfia, a mind a barátságos, mind a morózusabb tánckarakterekben fajsúlyos Kiss Rebeka és Laza Tímea pedig csupán egy-egy mondatot kapnak feladatul, így mindannyian jól illeszkednek a meseszövetbe. A legnehezebb dolga Horváth Bencének van: a királyfi szerepében ugyanis ő szólítja meg a nézőket, és szerepen belül maradva vezeti is a gyerekekkel való szöveges interakciókat. Márpedig ez a feladat esetenként a képzett színészeket is kétvállra fekteti. A táncos jelenlétének ereje talán azért is bicsaklik meg ezeken a pontokon, mert a normális beszédtónusához képest néhány fokkal emeltebben, „nagynénisen-nagybácsisan” szól a kicsikhez. Noha az előadás helyenként elég direkten fogalmazza meg a maga ökoszemléletű üzenetét és a „Jó tett helyébe jót várj!” mondat is a kelleténél többször hangzik el, a végén a közös rajzolás már egy finomabban elemelt pedagógiai gesztus. Rajzainkon keresztül élőlényekkel népesíteni be az elpusztított rétet: a művészettel, a természethez való viszonyunkkal és a közösségek erejével kapcsolatban is érvényes felvetés.
Míg a korábban készült Pici Bonbon az ajándékozás témáját bontja ki szavak nélkül a legkisebbek számára (az alkotók 2-5 éveseknek ajánlják), Góbi Rita Hacukaland című újabb mozgásos játéka az ébredés és az öltözködés odüsszeiáját mutatja meg egy félórás bohóctréfa keretében a 3-9 éves korosztály számára. Ott is, itt is Góbi színes előadói lényének koboldszerűsége, a (komoly)zenei atmoszféra változékonysága és a történések ütemének pulzálása viszi előre a produkciót. Utóbbi – a rácsodálkozás és a ránevetés, valamint a darabot követő közös mozgás mellett – a kompetencia és akár az ebből eredő harcos eltökéltség élményével is megajándékozza a nézőit. Az általam látott előadás közben például, miután hasztalan próbálták elérni, hogy Góbi a keze helyett a lábára húzza fel a zoknit, a helyzet egy ponton azzal fenyegetett, hogy néhányan maguk tesznek rendet a játéktéren.
Noha a szó szoros értelmében vett tánc az előadásban legfeljebb nyomokban fordul elő, az ágyból való ki(nem)kelés és a válogatott ügyetlenkedések meghatározó eleme a mozdulatok feszessége, ami minőségi balett tudás nélkül elképzelhetetlen lenne. Ettől olyan a Hacukaland (és a Pici Bonbon is), mintha egy megelevenedett bábot látnánk: ott találjuk magunkat az élettelen tárgyak és az életteli lények találkozási pontján. Ott, ahol minden játék születik.
Török Ákos
(Színházi Kritikusok Céhe)
Inversedance: Rumini, Pataky Klára: Méhek meséje, Góbi Rita: Hacukaland
