Trisztán és Izolda
Vojtina Bábszínház
Vojtináék tavalyi izgalmas bemutatója, a dán népmese alapján született, bizarr és elgondolkodtató Sárkánykirály az elfogadás problémakörét vizsgáló produkcióra hívta a tizenkét éven felüli debreceni nézőket. A szerelemmel és árulással telített Trisztán és Izoldájuk már 16 éven felülieknek szól, és ugyanazon a bábszínházat mozgásszínházzal elegyítő nyelven fogalmazódik, mint az előző. Az előadás egyik erőssége Kárpáti Anna templombelsőre és gerezdes gyümölcsre egyként hasonlító, neonfehér fénycsíkokkal szabdalt, kék-fehér-fekete díszlete, a hidat, hajót megjeleníteni tudó félköríves, billegő elemmel, s a varázsitalt rejtő, padlóváza szerű oltárközéppel. Megejtő finomságú Tarr Bernadett fuvallatos, derengő zenéje, a rendező Kovács Domokos kifejező koreográfiája, ritmikus térkezelése, s mesteri szintű a világosító, Nánási Barnabás munkája. S meg kell említeni a díszletet és a részekből álló óriásbábot biztonságosra kivitelező társak, Kissné Kati, Nádasiné Szegedi Éva, Oláh Richárd és Majoros Gyula nevét.
Elismerést érdemel a szövegért felelős Nagy Orsolya cselekményt építő dramaturgi munkája, hiszen sikerült ebből az ezer epizóddal s ellentmondással teli, vad és indázó alaptörténetből játszható, bár kissé hosszadalmas változatot kialakítania. Talán ha több idő jut a jelenetek összekapcsolására, kitetszett volna, hogy önsúlya alatt megroppan a történet. Egy külső szemmel bíró szakember esetleg az „egérfogó” jelenetet is kihagyatta volna. De megértem, hogy a Színházi Kritikusok Céhének grémiuma az évad legjobb ifjúsági előadásai közé sorolta a produkciót. Nagy vállalás ez. Éppen ezért fogom elmondani most, mely részeibe akadtam bele.
Kovács Domonkos térérzéke, nagyfeszültségű párhuzamos jelenetekben is megmutatkozó rendezői tehetsége nyilvánvaló. Mindennel megbirkózik, ami látható, ám a játék akusztikus megmunkáltsága szintekkel marad el a vizuális sík minőségétől. Egy fontos pillanat pedig hiányzott – legalább is az általan látott előadás-felvételéből –, az, amikor Izolda rájön, hogy ki is az előbb még ölelgetett ifjú. Ez pótolható. Az óvatosabb rendezői nyilatkozattétel pedig megtanulható. Három-négy újság is azt kapta föl, hogy az előadás lényege a rendező szerint az, hogy „nincs olyan érzelmi kötődés két ember között, amit bűnösnek lehetne tekinteni”. Ebbe könnyű beleakadni, lehet rá vitatható példákat mondani, de nem is ez a gond, hanem az, hogy Trisztánék drámája, s a jelen előadás cselekménye sem ezt adja ki. A Trisztán rege drámai problémája az, hogy „megállapodtunk valamiben, de sajnos, nem bírjuk betartani”. Azaz „szerelemért csalok, ölök…” – s itt – egyáltalán nem „korrekt módon”. (J.A.) S a rendező tudja is ezt közvetíteni. Gyönyörű az első másodpercek csendjéből és sötétjéből fölparázsló, virágszerűen összefonódott két test izzása, sugallván, ez itt a szerelem – erről fogunk beszélni. A „miről szól az előadás?” újságírói kérdéseit mindig érdemes kivédeni.
Fölmerülhet, hogy odaadó, ám különböző adottságú és játékgyakorlatú színészeitől nem kíván-e többet a rendező, mint amennyi jelen pillanatban biztonsággal elvárható tőlük. Meglehet, a következő közös munkánál lazább lehet a „gyeplő”, s közben figyelhetnek arra, hogy a mozgásban iskolázott csapat verbális teljesítménye is hitelesebb tudjon lenni. Vannak szép jelenetek. Ilyen például a kölyökkutya bájú testi ismerkedés Izolda (Telenkó-Oláh Tímea) és Trisztán (Csiky Csongor Ábel) között, elképesztően szép az egyszerűségében is erőteljes tüzes vas próba, s emlékezetesek a nyilvánvaló férfiszerelmet rejtő érzelmi összecsapások Marke (Baditz Dávid) és Trisztán között. Helyén van ez a motívum, és nemcsak azért, mert sok kortárs feldolgozás is mutatja ezt az égő érzelmi háromszöget, de bizony utalnak erre a tizenkettedik századi szövegváltozatok is. Szép az egymásra figyelő folyamatos összhang, s következetes a „bájital” fehér porával való fokozatos testi-lelki elszennyeződés mindenkit elérő rituáléja. Megmérgeződik a három főhős, de a szemfüles lovag (Mercs Máté Péter), Fehérkezű Izolda (Nagy Mónika) és a komorna, Brangene (Hell Krisztina) is.
A fő gondot az előadás verbális otthontalansága, játékmódbeli töredezettsége, „világtalansága” jelenti. Igen, a József Attila-i műegészre, a mikrokozmosz szemlélhetőségére vágynék. Mert a rengeteg hozzáolvasott motívum sem szövegrétegeit, sem eseményeit tekintve nem rendeződik műalkotássá. Lehet, hogy ez nem érdekli az alkotókat, de én följajdulok a ritmustalan dialógusokat hallva, zavarnak az indokolatlan hevű sikkantások és harci nyögések, az őrjöngő összecsapások. A lírai mozdulat és a sprőd beszédmód nem szervül, a hányaveti szóhasználat (pl.: részvétem, kokettálok, generációk, „hű az elveihez”, a tenger, mint „aktív formáló erő” stb.), a felvilágosító műsorok és a valóságshow-k viselkedési mintái közt elvész a dráma. De – nagy izgalommal várom a következő produkciót.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Trisztán és Izolda (Vojtina Bábszínház)
Szereplők: Telenkó-Oláh Tímea, Csiky Csongor Ábel, Baditz Dávid, Mercs Máté Péter, Hell Krisztina, Nagy Mónia
Írta: Joseph Bédier, Günter de Bruyn és Thomas művei nyomán Nagy Orsolya
Tervező: Kárpáti Panna
Zeneszerző: Tarr Bernadett
Rendező: Kovács Domokos
Fotó: Vojtina Bábszínház
