Monster

Burgtheater, Bécs

Papp Tímea
2022. július 23.

David Greig The Monster in the Hall című darabjának ősbemutatója 2010-ben volt Glasgow-ban. A német címből eltűnt a szoba neve, csak a Monster maradt. Mivel a színlapról kiderül, hogy a történet főhőse Duck, egy 16 éves lány, aki Duke nevű, szklerózis multiplexes apjával él, az ember – a Szólít a szörny analógiájára – azt gondolná, a Monster maga a betegség, és az ezzel való küzdelem a darab témája.

Persze téma ez is, ám ez a Monster – és ezért hagytam lefordítatlanul a szót – a folyosón évek óta érintetlenül álló Ducati motor típusa, azé a járműé, amin Duck anyja egy balesetben meghalt. A motor emblematikus designja piros-fekete, ami a kicsinyke színpadon is visszaköszön. A látszólagos dramaturgiai zavar, a rendszertelenség és bizarr humor okán a színvilág, különösen a függönyök, a padló fekete-fehér mintázata és a piros lakkbőr kanapé még a Twin Peakset is felidézik, ami teljességgel odafér a többi popkulturális utalás mellé. Igaz, azok egy jóval fiatalabb generációhoz kapcsolódnak, Duck ugyanis hatéves korától ír, nagyregénye önéletrajzi elemeket sem mellőz, de saját bevallása szerint van benne egy-egy kicsi a Harry Potter-, az Alkonyat- és A gyűrűk ura sorozatokból is, az iskolai színjátszókörben pedig A szépség és a szörnyetegre készülnek. Belle szerepében természetesen nem Duckkal, de a férfi főszerepben a vágy reménytelen tárgyával, aki mellett állni is maga a csoda. Mindezt a nézőknek szóló monológokból, egy napszemüveges, fekete öltönyös képzeletbeli, bár igen ironikus baráttal, egy igazi rossz szellemmel folytatott dialógokból és az ő narrációiból tudjuk meg.

Röviden összefoglalva tehát az eddigieket: adott egy (sztereo)tipikusan fura tinédzser lány, akit a betegség testi-lelki tüneteivel egyre súlyosabban küzdő özvegy édesapja egyedül nevel.

Szöveg szinten kiderül, korántsem idilli a rend és a tisztaság – a papa fűmaradéka itt, a közös pizzamaradék ott, a vécé eldugult, a padlón csokipapír szanaszét –, ezt azonban a Burgtheater legkisebb, az egyik oldallépcsőházból kialakított játszóhelyén, a Vestibülben nem látjuk. Ha mindez nem stilizáltan, hanem kisrealistán lenne elővezetve, egészen komoly, súlyos drámát előlegezne meg a szociális osztály levele, amelyben jelzik: egy munkatársuk hamarosan meglátogatja a családot, hogy alapos környezettanulmányt végezzen. Duck bepánikol, a legrosszabb forgatókönyvet, az állami gondozást vizionálja. A hivatalos látogatás a lehetetlent kísértve igyekszik a lakást vállalható állapotba hozni, és az életüket az ún. normális kerékvágásba terelni. Megpróbálnak az összes eshetőségére felkészülni. Apjával begyakorolják a kérdőív válaszait ugyanúgy, mint a sajtos makaróni elkészítését (ezt a Macarena koreográfiájára), de természetesen borul minden, amikor Mrs. Underhill látogatásakor az addig sosem főzött tésztára petrezselyem helyett fű kerül.

Eközben a semmiből két vendég is beesik hozzájuk. Trondheimből egy decensnek tűnő hölgy, Agnetha, aki Duke-kal éjszakánként egy vikinges játékban alkot egy párt. A férfi az avatarjának házassági ígéretet tett, Agnetha pedig az IP-cím lenyomozása után ezt szeretné behajtani. A norvég anarcho-feminista punk rockert veszélyesnek ítélik, ezért jobb híján egy lomokkal meg szexbabával zsúfolt szekrénybe dugják be a szociális osztály képviselője elől. A másik vendég sem kevésbé egzaltált, bár jóval ismerősebb Ducknak: ő Lawrence, a reménytelen szerelem iskolatárs, aki ebben az őrült, de biztonságos közegben coming outol. (Bár a fiú szerint az, aki annyira érdeklődik a divat és a divattervezés iránt, más nem lehet, mint meleg, ennyi indoklás erősen véleményes és veszélyes.)

A szerző és a rendező is elvihette volna szentimentális vagy szociografikus irányba a drámát, de egészen más utat választva a karakterek, a helyzetek, a tempó helyenként már-már Feydeau-bohózatokat idéznek – a darab szerkezete nem, időben, térben és műfajok közt az sokkal többet ugrál –, amit csak felerősít, hogy az apát és a lányát játszókon kívül csak két színész van a színpadon, akik több szerepbe is belebújnak. (Van, hogy csak a fejüket dugják be a függöny résén, mert épp csak a parókát lekapni van idejük.)

Ettől azonban nem könnyül el a 13 éven felülieknek ajánlott, de esti időpontban, vegyes közönségnek játszott történet. Attól sem, hogy a szerző beiktat egy Legyen Ön is milliomos! jellegű kvízshow-t a szklerózis multiplexről, szintén elsősorban vicces kérdésekkel. David Greig nem állítja, hogy tündérmesévé alakul Duck élete, és happy enddel megoldódnak a dolgok. Inkább valami olyat mond, hogy ha tartalommal töltődik meg a mantraszerűen ismételgetett, kezdetben valóságtagadó önmeggyőzésre használt „egy csapat vagyunk”, ha a másik iránti figyelem valóssá válik, bármilyen nehézség leküzdhető.

Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)

David Grieg: Monster

Szereplők: Caroline Baas, Rainer Galke, Jonas Graber, Katharina Pichler.

Dramaturg: Maike Müller
Díszlet: Anneliese Neudecker
Jelmez: Elena Kreuzberger
Fény: Mathias Mohor
Rendező: Felix Metzner

Bécs, Burgtheater, Vestibül, 80 néző

Fotók: Susanne Hassler-Smith, Burgtheater

[mo-button amount=”1000″]

close
SpirituszOnline logo


Örülne, ha megkapná a legfrissebb cikkeinket??

Akkor íratkozzon fel MOST a cikkajánlónkra és minden hétfőn reggel megkapja a kávéja mellé a legfrissebb cikkeinket!

Nincs levélszemét küldés!