Óz, a csodák csodája

Csokonai Színház

László Ferenc
2021. szeptember 18.

 

„Az analízis idejét halasszuk későbbre!” – áll az Óz, a csodák csodája debreceni műsorlapján a kissé meglepő felszólítás, amelyet igazán nem eshet nehezünkre megfogadni.

Úgy szokás tartani, hogy az emblematikus műalkotásokkal és nagy közös történeteinkkel voltaképp sohasem tudunk először találkozni, mert mire odaaraszolunk a Mona Lisa elé vagy meghallgatjuk a teremtés történetét, már kismillió előzetes találkozásunk volt ezekkel. Deresedő fejjel L. Frank Baum Óz-univerzumát is feltétlenül ebbe a körbe sorolnám, ha a debreceni Lovarda nézőterén nem lenne oly egyértelmű a cáfolat: a mesére nyilvánvalóan és jól hallhatóan legelső alkalommal rácsodálkozó gyermekek sokasága. Nekik előadni a kansasi Dorothy kalandos-álombeli történetét ilyesformán nem előre lefutott, biztonsági játék, hanem kockázatos kimenetelű vállalkozás – változatos buktatókkal és a felfedeztetés örömével.

A buktatók közé ezúttal szerencsére nem kellett odaszámítani a gyermekelőadásokon olykor felismerhető mételyt, vagyis az alkotók és a szereplők hol enyhébb, hol meg markánsabb sértettségét. Itt most mintha mindenki örült volna a feladatának, a szöveggel-szólammal rendelkező szereplők éppúgy, mint a fertőzően jókedvűnek mutatkozó táncosok. Pedig az Ilja Bocsarnikovsz által rendezett produkció láthatóan kevésből gazdálkodott, s így Alexandra Dasevszkaja félig jelzésszerű, félig kényszermegoldásokat sejtető díszletei is igazolták a műsorlap találóan sokértelmű fordulatát: „bonyolult színházi időkben” került sor a bemutatóra.

Az Óz-történet aktuális érvényesülését megnehezítő két legfontosabb tényezőnek mégis sokkal inkább az akusztika, illetve a kutyák iránt táplált kollektív vonzalmunk bizonyult. A Lovarda tere ugyanis, miközben elfogadhatóan szolgálta a színpadi ének meg az alapról beadott zene hallhatóságát, határozottan gátolta a prózai szakaszok hiánytalan megértését, méghozzá egy-két dicséretes kivételtől eltekintve a teljes szereplőgárda megszólalásainak esetében. Ami pedig Dorothy Toto nevű házi kedvencének dolgát illeti: őt a mese kansasi kezdő- és zárószakaszában egy valódi kiskutya „formálta meg” – és ennek a tán előre borítékolhatónál is komolyabb következményei lettek.

Merthogy a kutya nemcsak a könnyű és biztos siker záloga (hasonlóan a kisgyerekhez, az esernyőhöz és a bicikliző fókához), de egyszersmind a leghálátlanabb színpadi partner is. Ahogyan azt most is megtapasztalhattuk. A temperamentumos fehér blöki ugyanis, túl azon, hogy lebírhatatlan figyelemmágnesnek bizonyult és olykor életerős ugatással kísérte az énekszámokat, még a közönség empátiáját is jócskán felszította. Méghozzá nem akkor, midőn a tűzrevaló Miss Gultch elkobozta őt a gazdijától, hanem amikor póráza óvatlanul beakadt az egyik lábába, s ezt a játékára koncentráló Dorothy úgy fél percen át nem vette észre. Egy teljes nézőtérnyi gyermek és szülő emelkedett meg ültében az izgalomtól, nehogy véletlenül bármi baja essen Toto formátumos alakítójának.

Már csak emiatt is, meg persze a mesejáték logikája okán az emberfaj színpadi képviselőinek a történet ózi főszakaszában jutott igazi és immár valósággal hálás játéklehetőség. A kellemes hangú Zsitva Réka (Dorothy) nem tűnt ugyan az előadás sugárzó személyiségű középpontjának, de mindvégig megőrizte a rokonszenvünket, s hasonló – és hasonlóan kitartó érzést táplálhattunk a Glindát (vagyis a Déli Jó Boszorkányt) megszemélyesítő és a segway-t is jól uraló Újhelyi Kinga iránt is. Dorothy kísérői közül a kényes és enyhén effeminált macskát játszó Papp István (Gyáva oroszlán) és a gépiességében is megható lendületű Kránicz Richárd (Bádogember) is hozta az üdvös és egyúttal személyes jegyű papírformát. S voltaképp egészen hasonlót írhatnánk Herczeg Tamás Madárijesztőjéről is, csakhogy vele kapcsolatban jószerint minden más emléket kitakart egyetlen harsány/kihagyhatatlan/szürreális/dalizó gagje: ahogy beijedt szalmabábként kiejtett a nadrágjából maga alá egy kis szalmacsomót. Ez a gesztus olyan volt, mint egy darab meleg, még gőzölgő színháztörténet.

Az Óz jól koreografált és a gyermekeket hatásosan nyűgöző előadásának legjellemzőbb figurája mindazonáltal az Őr volt, Dánielfy Zsolt alakításában. A Smaragdváros rendjét felvigyázó férfiú idült mosolyával és serényen terebélyeskedő jóindulatával, amelyhez ráadásként egy hajszálnyi Katona János-allúzió is társult, maga volt a háromdimenziós rajzfilmalak. A legteljesebb szigorában is váltig gyermekded lelkű, nagyra nőtt törpe, akin csakis mosolyogni lehet. S hogyan másként is kellene néznünk felnőtt létünkre az Óz, a csodák csodája egészét, ha nem épp ilyen teliszájas, s kissé meghatott mosollyal?

László Ferenc

L. Frank Baum – Harold Arlen – E. Y. Harburg: Óz, a csodák csodája (Csokonai Színház)

Szereplők: Zsitva Réka m.v./ Balázs-Bécsi Eszter, Herczeg Tamás / Vranyecz Artúr, Kránicz Richárd, Papp István, Takács Dániel, Dánielfy Zsolt, Újhelyi Kinga, Oláh Zsuzsa

Díszlet- és jelmeztervező: Alexandra Dasevszkaja
Zenei vezető: Dargó Gergely
Koreográfus: Katona Gábor
Dramaturg: Kozma András
Rendező: Ilja Bocsarnikovsz

Debrecen, Lovarda, szeptember 11., kb. 500 néző