Beszélgetés Tengely Gáborral

Stuber Andrea, 2020. június

 

Tengely Gábor 2004-ben végzett bábszínészként abban a Meczner János-osztályban, amelynek tagjai ma a gyerekszínházi szcéna jelentős alkotói szerte az országban. 2017-ben pedig gyakorló bábrendezőként egy olyan bábos osztályt vitt el a diplomáig Meczner Jánossal együtt, amelynek tagjai a legfiatalabb bábos generáció jelesei a különböző bábszínházakban. Tengely Gábor maga is meghatározó alkotója lenne a mai magyar bábszínháznak, ha nem költözött volna Reykjavíkba két évvel ezelőtt.

Tengely Gábor az Aliz! olvasópróbáján (fotó: Borovi Dániel)

– Mit keres egy magyar bábrendező Izlandon?

– Az életet.  Az olyat, amilyen a normális embereké. Mert azt mi színháziak, akik egy dobozban élünk, nem igazán ismerjük.

– Evvel egyidejűleg lemondott a szakmájáról, vagy arra készült, hogy olykor visszajön színházat csinálni?

– Azt gondoltam, pék leszek és boldog. Félreértés ne essék, a pályámat illetően semmi okom panaszra, sőt. Főrendezője voltam egy nagyszerű, progresszív bábszínháznak, a győri Vaskakasnak. Választhattam, hol vállalok rendezői feladatot. Nagyon sok jó színházban, nagyon sok műfajban dolgozhattam. Aztán észrevettem magamon a kiégés jeleit. Egy újabb munka már nem azt az érzést hozta, hogy „most megmászom a Mount Everestet”, hanem azt, hogy „menni fog”. Közben jött egy szerelem, és hozta magával az elutazást.

Vaskakas Bábszínház: Hamupipőke (fotó: Orosz Sándor)

– Az utolsó rendezése a Vaskakasban a Hamupipőke volt. A végén a szereplők meg is énekelték a távozását.

– Sok szempontból rólam szólt az az előadás. Gimesi Dóra írta a záródal szövegét, avval fejezte be, hogy Izland hidege, Afrika hője, haza se jönnek, talán jövőre. Minden próbán zokogni kezdtem, amikor ehhez értünk. De jófajta zokogás volt. A Vaskakast elengedni – ez volt a legnehezebb. Mint amikor a családját hagyja el az ember. Ugyanakkor biztosan nem árt egyetlen színháznak sem, ha tíz év után elmegy valaki, aki úgy rányomja bélyegét a színházra, mint én. Aztán jött Reykjavík, ahol takarítóként dolgoztam egy évig, és ezzel több pénzt kerestem, mint előtte főrendezőként és hét bemutatóval. Eközben az izlandi kultúrába egyelőre nem szagoltam bele, mert lefoglalt az élet, ami nem olyan, mint hittem, amikor annyi hülyeséget beszéltem róla rendezőként. Megértettem azt – amit a járvány is bizonyított –, hogy a színház nem létfontosságú dolog. Sokunknak hiányzik, de azért a világ tovább forog nélküle. Itt jegyzem meg, hogy a gyerekszínház létét és működését fontosabbnak tartom a felnőttszínházénál. A gyerekszínház a gyerekek fejében el tud ültetni magokat, és van esély, hogy azok kihajtanak. Gondolkodjon, kérdezzen, merjen! Egy felnőtt fejébe nehéz ültetni bármit is.

– Melyik a kedvenc gyereknéző-korosztálya?

– Az óvodásokat azért szeretem, mert ugyan nem könnyű számukra dolgozni: megtalálni a téma és a fogalmazásmód egyensúlyát, de ők a legszabadabbak. Még zabolálatlanok. Az óvodás akkor kezd dumálni a színházban, amikor az előadás okot ad rá. Vagy azzal, hogy elereszti a nézőt, vagy azzal, hogy olyasmi történik a színpadon, amit azonnal meg kell beszélni. Az igazság a legfontosabb a gyerekszínházban. Ami igaz, az megszólítja a gyereknézőt is és a felnőtt kísérőt is.

Csodamalom Bábszínház: A manógyár

– Ha visszagondolok az utóbbi munkáira – a győri Hamupipőkére vagy a miskolci Manógyárra például –, feltűnik, hogy színházi alkotóként fontos témája a szorongás és a félelem.

– Sok közöm van a szorongáshoz és a félelemhez. Gyerekként szinte mindentől féltem, az irreálissal bezárólag.  Ma is csak úgy tudok elaludni, ha jól betakartam mindenemet. Mert ha a paplanon kívül marad egy láb vagy egy kéz, azt hátha elviszik éjszaka a szörnyek. A szorongás alapérzés, az iskolarendszer épít is rá.

– Köthető ide az Aliz! című előadás is, amit – másfél évnyi távollét után – februárban rendezett a budaörsi Latinovits Színházban.

– Felhívott Berzsenyi Bellaagh Ádám igazgató, és a felkérésének nem lehetett ellenállni. Egyrészt mert nagyon menő színháznak tartom a budaörsi Latinovits Színházat. Másrészt mert – különös tekintettel a metoo-ra – meg kellett vizsgálnom azt a kérdést, hogy tudok-e másképp csinálni színházat, mint korábban. Kevésbé autokratikusan, alapvetően közösségi módon, ensemble-előadásként. Izlandon volt két hónapom arra, hogy átgondoljam az összes eddigi munkámat. A rendezést nem tanultam soha, csak ellestem másoktól. Tehát azt tudtam, hogyan csinálunk erőszakosan, antidemokratikusan, morcosan színházat. Ebben szocializálódtunk. De ma már tudjuk, hogy lehet másképp is. Tisztába akartam jönni azzal, hogy milyen konfliktusaim voltak, mit csináltam rosszul, miben kell változtatnom.

– Gondoltam erre én is, hogy bár a metoo nyomán a színházi szakma nyilvános szembenézése és önvizsgálata nem történt meg, de talán ki-ki magában elvégezte.

Pallai Mara és Tengely Gábor (fotó: Borovi Dániel)

– Végtelenül remélem. Mindannyiunknak el kell gondolkodni azon, mit okozunk egymásnak, amíg a színházi munkában a cél szentesíti az eszközt elv él. Ma már nem fogadom el ezt az elvet, és félelmetes, hogy korábban elfogadtam. A budaörsi Aliz! próbaidőszaka meglehetősen küzdelmes volt. Minden résztvevő akarta ezt, mindenki kicsit másképp. Míg például a zenei vezető, Bercsényi Péter ügyesen sínre terelte zeneileg az egész előadást, nekem a rendezésben ez kevésbé sikerült. De a küzdelmek ellenére jó emlékezetű munka volt, szeretem azt a produkciót. A 6. előadása után csapott le a vírus.

– A karanténhelyzet a gyerekszínházakat is online aktivitásra serkentette. Mi a véleménye, hasznavehető a streamelt gyerekelőadás? Megfoghatja a monitor elé ültetett gyerek- és felnőttnézőket?

– Abszolút! A bábszínház – stilizáltsága révén – különösen alkalmas arra, hogy olyan dolgokról is beszéljünk általa, amiről nem szoktunk. Ráadásul a vidéki bábszínházak lokálisan működnek. Egy szűkebb közönséget érnek el, azon kívül ki látja az előadásaikat? Csodálatos tervezőink vannak például, akiknek a bábszínházi munkáival kevesen találkoznak. Most viszont mód nyílt szemügyre venni számos kiváló teljesítményt. Ha már élőben úgysem igen nézzük egymás előadásait.

– Folytatja a színházat?

Budaörsi Latinovits Színház: Aliz! (fotó: Borovi Dániel)

– A jövő évadban a Budapest Bábszínházban rendezem a Helló, Heraklész! című előadást. Már dolgozunk ez előkészületein. Megrázó volt felismernem, hogy rangidős rendező vagyok a Budapest Bábszínház évadtervében, Schneider Jankóval együtt, aki osztálytársam volt annak idején. Rendez továbbá Hoffer Károly, akit tanítottam, a k2-s fiúk, akik közül Fábián Pétert szintén tanítottam két évig, valamint Markó-Valentyik Anna, aki az osztályomba járt és iszonyú büszke vagyok rá. Olyan tanítványaim voltak a színiegyetemen, akik nem féltek bekérdezni soha, és nem félnek ma sem. Biztos vagyok abban, hogy változásokat hoznak majd a szakmánkban.

Stuber Andrea